A rockzene, a cirkusz volt – és maradt – a mindene. A véletlenek (vagy talán nem is egészen azok) a színház felé sodorták. Jól belepasszolt az akkori alternatív színházi világba, miközben megtartotta a számára oly fontos zenét. Prózai szöveget hosszú ideig nem mondott. Előbb a Stúdió K, majd az Utcaszínház és a Hólyagcirkusz lett a társulata. Az elmúlt években a Stúdió K Színház egyik meghatározó arca, szinte minden előadásban játszik. SPILÁK LAJOST MARTON ÉVA kérdezte.

– 1978-ban vitt el egy idősebb barátunk, Jámbor Margit Fodor Tamásékhoz. Azelőtt bárzenész voltam, egy vándorcirkusszal turnéztam belföldön. Margit úgy érezte, Tamással egymásnak valók vagyunk.

Akkoriban a zene volt a mindened. Színészként hosszú ideig nem játszottál prózai szerepeket. Mi vitt a színház felé? Milyen közös pontjai voltak a zenével?

– A hetvenes években, a progresszív hullám elején akadtam rá erősen a rockzenére. A Jethro Tull, a King Crimson, a Pink Floyd nem a szórakoztató jellegű rockzenét játszotta, megpróbált valami magasabb szintet. Színházban akkor egyáltalán nem gondolkoztam, a cirkusz volt a fejemben. Eljutottam a Hammersmith Odeonba egy Frank Zappa-koncertre. Megéreztem, tudtam, ez az! A totális színház az, amit ő művel a színpadon.

A zene a későbbi pályádon állandó, visszatérő történet. A hetvenes évek elején nagyon izgalmas emberek játszottak a Stúdió K-ban, sokuk ugyanúgy kívülről érkezett, mint te. Benned mit láttak meg, miért ragadtál ott a színészi pályán?

– Hogy mit láttak bennem, nem tudom. Nyilván az érdeklődést, a nyitottságot. Tudták a múltamat, hogy valami hasonló pályán járok én is. A Stúdió K-ban, ami az Orfeo Csoportból alakult, zenészek is voltak, mint például Szőke Szabolcs. Ott volt a Kolinda, velük később játszottam is. Szabolcs nagyon érdekes figura, már akkor ellenzék volt. Ezt a kritikai hangot megörököltem, a mai napig tartom. Ellenzék, kritika vagyok.

Talán az erősségét, az izgalmát is az adta több akkor működő csoportnak, hogy műfaji határok nélkül, szabadon lehetett kísérletezni. A Stúdió K-nak is ez volt a vonzereje, hogy sok mindennek helyt adott?

– A Stúdió K, ahogy én láttam, nem volt annyira nyitott. A Woyzecket rengetegszer láttam. Nem játszottam benne, de kivittek magukkal, többek között Bécsbe, nagyon hamar belülre kerültem. Sokak színészi játékát hamisnak éreztem. Elég muzikális vagyok, bántotta a fülemet a hamis hang. Nekem nagyon fontos, hogy a beszéd is zenei, igaz legyen. De valamiért mégis ott ragadtam. Majd megcsináltuk a Leonce és Lénát, amiben Szőke Szabolccsal zenebohócok voltunk. Az előadással kijutottunk Londonba, és néhányszor előadtuk egy kis színházban. Talán először ott derült ki számomra, hogy Szabolccsal valami egészen más nyelvet beszélünk, mint Tamás színháza. Ott, egy taxiban határoztuk el, hogy egyszer együtt csinálunk majd színházat.

Ez a közös nyelv a zenén túl mi mindenből fakadt? A zene ehhez az eszköz volt?

– Nyilván nem csak a zene. Más volt a jelenlétünk, a játékstílusunk, amit megéreztünk egymásban. A londoni Leonce és Léna-előadásban a mi kettősünk nagyon jól működött, világnyelvként. Az előadásnak két verziója is volt, az egyikben Kútvölgyi Erzsébet játszott.

Ha annyira látszott, hogy mások vagytok, mi tartott ott a Stúdió K-ban?

– Intelligens, nagyon izgalmas figurák csinálták. Olyan szellemi közeg volt, amire korábban nagyon szomjas voltam, ami nem volt meg a rockbandáimban, a cirkuszban.

Abban az időben hogyan definiáltad magadat, a Stúdió K-s létedet?

Fotó: Schiller Kata

– Nagyon vékony szálon függtem ott. Akkoriban sok minden elindult az életemben, nem volt biztos, hogy ott akarok maradni. A színház mellett volt egy főállásom, hogy megéljünk. Nős voltam, már megszülettek a gyerekeim. A Pannónia Filmstúdióban rajzfilmes voltam, xeroxokat csináltam. Nagyon nehéz elmagyarázni, hogy ver gyökeret az ember, nem tudom elcsípni a pillanatát. Majdnem minden este találkoztunk – bár válságos időszaka volt a társulatnak, többen elmentek akkor.

Ambivalens volt a kapcsolatotok Fodor Tamással? Miközben úgy tűnik, állandó pont az életedben.

– Ambivalens volt a kezdetektől fogva. A Hólyagcirkusz Társulat időszakában végig ott voltam a Stúdió K-ban, de szerepet abban az időszakban nem kínált Tamás, Szőke Szabolcs bohóctársaként könyvelt el. Azt gondolom, most napról napra közelebb vagyunk egymáshoz. Nagyon régóta, harmincöt éves kora óta ismerem. Az Árvák című előadásban most van egy közös jelenetünk, egy öreg házaspárt játszunk. Egymás mellett ülünk az öltözőben. Elindult közöttünk valami… de nagyon lassan.

A Hólyagcirkuszt 1996-ban hoztátok létre. Szakítás volt ez a részetekről?

– Előtte tíz évig nem csináltam színházat. A szakítás inkább a nyolcvanas évek közepe volt, amikor Gaál Erzsébettel és Lacával (Székely B. Miklós – a szerk.) átmentünk az Utcaszínházba. Fodor ekkor Szolnokon volt főrendező, és egy új csapattal a Gázgyárban kezdett dolgozni. Hosszú szünet után, ’96-ban keresett meg Szőke Szabolcs, és csináltuk meg a Hólyagcirkusz című előadást. Tíz közös előadásunk született még. Ez inkább az újrakezdés volt. Fodor Tamás pedig befogadta a társulatot a színházába, ami nagy gesztus volt a részéről.

A Hólyagcirkusz Társulat nagyon hamar népszerű lett, olyan hangnemet, stílust, látásmódot képviseltetek, ami a kilencvenes években nagyon izgalmas volt. Az akkor többek számára felfedezett Thomas Bernhard szövegeit jelenítettétek meg. Mi volt az újdonsága az előadásaitoknak?

– Thomas Bernhard nagyon eltalált minket, helyettünk szólt. Egy-egy mondatát beépítettük az előadásokba. Pesszimista cirkusz volt, mint ahogy a világot is láttuk. Ez közös volt bennünk Szabolccsal, nem fért bele a hamis, a jópofizás, keményen nekimentünk dolgoknak.

A kilencvenes években hozzátok hasonlóan számos alternatív társulat indult, mint például a Krétakör, amelyek nagyon hasonló attitűdöt képviseltek. A határfeszegetés közös.

Én is így látom. Nem voltunk olyan népszerűek, mint a Krétakör, de a közönségünknek volt egy komoly állandó magja. A Hólyagcirkuszban azt is szerettem, hogy a figuráink ugyanazok maradtak, csak kicsit mozdultak el az előző előadáshoz, „képhez” képest, így alakultak ki a karakterek.

Annyit mozdultak, amekkorát ti változtatok?

– Ahogy emberileg, szakmailag fejlődtünk, azt építettük be a következő előadásokba. Az elsőben még nem szólaltam meg, a másodikban nyökögtem, a harmadikban már értelmes mondatokat kezdtem mondani. Velem ez történt. De nyilván a többiek is szerették és egyre jobban felépítették a saját figurájukat.

Bár a hetvenes évektől benne vagy a színházban, a Hólyagcirkusz szabadított fel?

– Úgy érzem, ez az az arc, amit visszamenőleg is leginkább tudok vállalni. A mai napig fáj, hogy annak vége lett. Akkor úgy gondoltuk, abban fogunk megöregedni. Két öregemberként fogunk összeesni Szabolccsal a színpadon. Valami olyanra találtunk rá, ami rendkívül azonos volt velünk. A Csődcsicsergő című előadással a szegedi Thealteren nagy sikerünk lett. Jeles András belénk szeretett, az előadás minden díjat megkapott tőle. Evvel talán halálra is bosszantva a szakmát. A többiek ekkor úgy gondolták, Jelessel kell továbbdolgoznunk. Ez elütött a korábbi formától, hiszen nálunk nem volt rendező, mindent közösen, öntörvényűen hoztunk létre. A szakadásunk innentől datálható, de voltak más feszültségek is. A kicsi pályázati pénzekből nagyon nehezen tartottuk fenn magunkat. Egyszer csak úgy éreztem, nem bírom tovább csinálni, de nem emiatt szakítottam. Sok sértődöttség is halmozódott bennem, hát felálltam. A Stúdió K-ban Szabolccsal közös bábelőadásokban játszottunk, azokat ő hagyta ott. Fodor akkor ajánlotta fel, hogy a készülő A Zöld Kakadu című előadásban részt vegyek. Akkor ajánlott először prózai szerepet.

Ez a pillanat milyen váltást jelentett számodra?

– Nyilván készültem rá.

A vágy a prózai szerepekre már benned volt? Rólad a Száll a kakukk… indiánja jut eszembe, aki némának tetteti magát, de gyűlnek benne a feszültségek, aztán robban, s kijön belőle a mondat. Te is ilyen „indián” vagy?

Találó. De nagyon rossz, hogy ilyen sokáig tartogattam dolgokat. Nem volt vágyam prózai szerepeket játszani, nem ácsingóztam utánuk, de nyilván készültem rá. Miközben belül nagyon kritikus voltam minden megszólaló hanggal. Hatalmas iskola volt a megelőző húsz év. Egyre jobban tudtam, hogy kellene jól elmondani mondatokat. Sokszor órákon át felolvasok magamnak szövegeket. A báb nagy kiteljesedés nekem, egyszerre csinálni a zenélést és a játszást. Németh Ilona bábfiguráinak pedig olyan csodálatos világa van, amire nagyon rá tudok hangolódni. Szinte ott a színpadon születnek meg a zenék.

A bábelőadások segítettek hozzá a prózai szerepekhez?

– Fodor Tamás eredendően stúdiumnak szánta a bábozást. Nekem is az. Ugyanúgy, mint ahogy most a Jeles András rendezte Babaház című előadásban, ahol mi vagyunk a bábok. Mereven, bábszerűen mozgunk, animált hangon beszélünk, a baba szólal meg belőlünk, ami sokkal bátrabbá teszi a megszólalást. A báb meri úgy hangsúlyozni a súlyos mondatokat, ahogyan a színésznek ciki lenne. A bábtól elfogadod. A bábokkal minden egy kicsit eltúlzott. És a bábozással felépítettünk egy közönséget is, jönnek, akik gyerekként szerették egy-egy bábelőadásunkat.

Nagyon keveset lehet rólad tudni, csak a szerepeid adnak némi fogódzót. Két éve mutattátok be a Határaink című előadást, amelybe rengeteg saját történetet, privát mondatot is beépítettetek. Többek között arról beszélsz ebben az előadásban, hogy a gyerekeid elköltöztek, kirajzottak a szélrózsa minden irányába. Mennyiben a saját történeteiteket mesélitek el?

– Simányi Zsuzska rendező előbb interjúkat készített, azokat dramatizálta, s adta a szánkba az ebből írt mondatokat. Eredetileg más volt a szövegem, de mondtam, hogy nekem annál sokkal jobb saját történetem van. Még személyesebb talán a Forgács Péter rendezte Négyeshatos, ahol ő a saját történeteinket meséltette velünk, ebből gyúrt össze egy kavalkádot. Mindig törekszem arra, hogy a szerepeimbe személyeset is belevigyek. Akkor is így volt, amikor néma voltam, csak csendben zenéltem. A zenekarban mindig ott volt ez a személyes. A rendező valamit megálmodik, de az nekem mindig szűk. Muszáj, hogy beleapplikáljam a saját gondolataimat is. Úgy látszik, nálam ezek mondatokban jönnek ki. Sokszor átírom a szövegeimet, a Várunk haza című előadásban, amely szintén mozaikdarabkákból íródott, az öregasszonyom szövegét külön megírtam.

Nem tűnsz simulékonynak. Nehéz ember vagy? Nehéz veled dolgozni?

– Ez úgy van, hogy kapok egy feladatot, hazajövök, s folyamatosan azon rágódom, hogy a lehető legjobban csináljam meg. Egy helyzet, egy találkozás módja annak, hogy valamit elmondjak. Érik bennem, az utolsó pillanatig sajtolom. Ha csinálok valamit, azt nagyon jól akarom csinálni.

Facebook Comments