Mindig különös és embert próbáló élmény a határainkon való átlépés. Mikó Dávid Transz és Juhász Kata Keresztvíz című koreográfiája a Bethlen Téri Színházban megmutatja, mennyire más, amikor mi magunk tesszük, mint amikor mások.

Transz, avagy a lehetetlen lehetősége

Gyakran futunk bele kortárstánc-darabok színlapján olyan felvezető szövegekbe, amiket alig lehet érteni és/vagy annyira általánosak és/vagy költőiek, hogy voltaképpen a táncelőadások kilencven százalékára illenek. Mikó Dávid szövege a Transz című koreográfiájához az előbbi kategória: ötödjére olvasva sem nagyon érteni. Ám ennek most nem az az oka, hogy a szöveg írójából előbújt volna a poéta, vagy akkor kellett megfogalmaznia, amikor még csak nagy vonalakban (sem) tudta, merre szeretne gondolkodni a darabbal. Mikó Dávid nagyon pontosan fogalmaz, ám egy olyan dologról, ami lényege szerint megfogalmazhatatlan.

A címben jelzett önkívület ugyanis belülről nem kimondható, kívülről felfoghatatlan, összességében a racionális és tapasztalati tudattal felépített gondolkodásunk számára megragadhatatlan. Egyszerűen szólva nincsenek rá szavaink. Pontosabban szólva legfeljebb szavaink vannak rá, miközben maga az élmény elemi tapasztalatunk. Nem véletlen, hogy a misztikus filozófiák évezredek óta próbálják szavakba önteni, ahogy az sem, hogy a keleti gondolkodás számára (amely a nyugatitól eltérően nem a gondolkodó elme és annak tárgyaiként, hanem egységben szemléli a jelenségeket) ez a bizonyos megragadás sokkal jobban megy. Persze ezzel nem nagyon vagyunk kisegítve, mert azokat a szövegeket éppen annyira nem értjük, mint magát a transzot, a személyiség elvesztését, az eksztázist. Mindez annyiból érdekes most a számunkra, hogy az értelemmel nem megfogható tapasztalatok evidensen kínálják magukat a művészet számára. Mikó Dávid koreográfiája ezzel a lehetőséggel él.

Transz. Fotók: Dusa Gábor

A Közép-Európa Táncszínház nyolc táncosa egy csoportban nekünk háttal áll a félhomályban. Sötétszürke nadrágjaikban, sötétszürke és földszín trikóikban már-már nemek nélküli, nemek előtti emberek, akiket éppen csak annyira látunk, hogy tudjunk róluk. Eleinte semmi más nem történik, csak kalapálva dübög a monoton zene, és ők szép lassan lerázzák magukról önmagukat. Már ekkor gyanítható, hogy most nem kortárstánc-sablonokat és bevett mozdulatsorok izgalmasan vagy kevésbé izgalmasan szabott kompozícióját fogjuk kapni. Ahogy az a kérdés is hamar felmerül, mi közünk lehet nézőként mindahhoz, amit megmutatnak nekünk. Hiszen az önkívület, a transz látványra mindig idegen, gyakran egyenesen visszataszító, amit ültünkben legjobb esetben is legfeljebb élményturistaként szemlélhetünk.

Nézőként minél jobban behúz a zene a transz felé, annál kevésbé van értelme mit nézni a színpadon, a cikkíró helyzete pedig hasonlóan lehetetlennek tűnik: ha ugyanis elkapja őt a vonzás, és belülre kerül, nincs miről írnia. Számomra az ülésbe kényszerítettség most nehezen viselhetővé tette a zenét, így noha megmaradt az elemző megfigyelői státusz és a látvány, ezzel együtt viszont a lényeg elveszett. Tudok mit írni, csak éppen nem világos, hogy miről – de a lehetetlen dolgok már csak ilyenek.

Persze a darabban nem arról van szó, hogy a táncosok önmagukból kivetkőzve, habzó szájjal és felcsavarodott pupillával össze-vissza vonaglanának, miközben artikulálatlanul üvöltöznek. A táncosokkal elvégzett munka és a koreográfia azt a határpontot keresi, ahol a személyiségüket már levetik a táncosok, ám ez nem a teljes befelé- (a mindenség felé) forduláshoz vezet, hanem a másokkal való kapcsolódás egy másfajta minőségéhez. A szétbomlások és különböző kettesekre, hármasokra való szakadások, újraegyesülések vélhetően néhány előre meghatározott csomópont mentén, ám fixált mozdulatsorok nélkül zajlanak. A találkozásokkor spontán módon adódnak át egymásnak a mozdulatok, és a táncosok minden koreográfusi kimódoltság nélkül válnak egyetlen mozgássá. Ez az egyként mozgás – amelynek a minősége jól láthatóan szóródik az előadásban, ahogy a mozgásoké úgy általában is – Horváth Adrienn és Mádi László kettősében éri el a csúcspontját.

A táncosok számára létrehozott sajátos tudat- és mozgásállapotokon túl a Transz a befogadói intellektus számára is kínál játéklehetőséget. A mozdulatlanságból a mozdulatlanságig ívelő kör, a szétválások és találkozások, a különböző állapotok viszonyai folyamatos munícióval látják el az asszociatív elmét: önmagunktól egészen a minket körülvevő társadalomig kedvünkre szörfözhetünk a gondolatok és ráismerések között.

Miközben pedig finoman fanyalgunk a mozgásminőségen, ne feledjük, hogy az előadásra mindösszesen öt napja volt Mikó Dávidnak és a táncosoknak. A Transz ugyanis a Közép-Európa Táncszínház Ifjú Koreográfusok Fóruma elnevezésű kezdeményezésének a keretén belül jött létre, amiben pályájuk elején álló alkotók kapnak lehetőséget (próbatermet és táncosokat), hogy önálló munkával mutatkozzanak be. Nem véletlen, hogy az így létrejött alkotásokat nem darabként, hanem demonstrációként mutatják be. Az alkotók kipróbálhatják magukat, amiből aztán tovább lehet gondolkodni és lépni. A Transz egyértelműen olyan dolog, amiből van értelme kiindulni, még ha a lehetetlent is kísérti. Vagy éppen azért.

Egy csónakban evezni

Juhász Kata olyan alkotó, aki szinte mindig meg tudja lepni a nézőit. Legutóbb ugyanígy a Bethlen Téri Színházban egy szépkorúakkal létrehozott közösségi táncelőadással tette ezt (Újratöltve), ahol az élet jelentős mértékű meghosszabbításának kérdését boncolgatta. A felvetés, a forma, a közös gondolkodás még úgy is izgalmas volt, hogy az idős, amatőr táncosok jobbára biodíszletek maradtak az előadásban. Most Lóky Tamással és négy táncosával-színészével (K. Szabó Csenger, Rétfalvi Tamás, Takács Judit és Takács Lacek) közösen Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című darabját olvasta össze a jelen kor egyik leghangsúlyosabb problémájával.

A meglepetés már a színházterem ajtajában kezdődik, amikor a meghirdetett kezdési időpont körül Rétfalvi Tamás elkezdi hármasával-négyesével bezsilipelni a várakozók fiatalabb csoportjait a nézőtérre. Ezt kint maradókként eleinte kedves mosollyal nyugtázzuk, majd az idő előrehaladtával és talán az imént ivott kávé idegborzoló hatására egyre nehezebben viseljük. Tényleg ennyi haverja van Rétfalvinak, vagy ez a fiatalok és idősebbek közötti megkülönböztetés már a játék része?! Amikor végül kétszáz körüli vérnyomással beengednek, kiderül, hogy voltaképpen egyik sem, illetve…

Keresztvíz. Fotók: Jókuti György

A korábban bejutottak a térben elszórt gumicsónakokban ülnek, mi pedig a két oldalt elhelyezett székekben foglalhatunk helyet. Merthogy a Keresztvíz előadása a nálunk migránsokra zsidó-cigány-soros-köcsögösített menekültekről szól, akik a tenger felől próbálnak életlehetőséghez jutni hazájuknál jobb sorsú országokban. A felvetés kifejezetten szellemes, hiszen a korábbi bejutás miatt valóban neheztelhetünk a csónakokban ülőkre (én személy szerint, mondjuk, sokkal inkább utáltam ezért Rétfalvi Tamást), akiknek valóban sokkal kényelmetlenebb a helyzetük, mint nekünk a székekben. Ráadásul a menekültekkel szembeni, nálunk éppen gyűlölettel és érzéketlenséggel vegyes félelemért tényleg a mi korosztályunk a felelős. Ez azonban az előadásban – noha vannak arra irányuló vegzáló gesztusok, hogy nyugtalanító zsigeri élménnyé váljon – megmarad a puszta gondolat szintjén.

Előzetesen olvasva a színlapot szintén jó ötletnek tűnik a Shakespeare-i történet összeolvasása a jelenlegi helyzettel: hajótöröttek vetődnek partra Illíriában, akik idegenek ezen a földön, és akiket ennek megfelelően vegyes érzelmekkel fogadnak. Az előadásban azonban bármennyire is vázlatos a történet, helyenként követhetetlen, ki kicsoda. Főként úgy, hogy Viola álöltözete és álidentitása mellett vannak, akik több szerepben is megjelennek. Nagyon naprakészen kell ahhoz ismerni az eredeti darabot, hogy szinte pusztán csak a nevek világossá tegyék, éppen mi történik a színpadon. Ami azért is zavaró, mivel gyaníthatóan nem kizárólag az előadói létszám minimalizálásának a kényszere szülte a kettős szerepeket: jelentése van, hogy valaki az egyik pillanatban még partra vetett idegen, a másikban honi hatalmasság. Azonban ezt nem mindig lehet az előadásban lekövetni. A menekültválsággal kapcsolatos dokumentarista képsorok gyakori vetítése szintén kevéssé szerencsés, lévén az előadásnak éppen ez a vonala világos, így nagyon hamar túlmagyarázóvá válnak a mozgóképek, ráadásul néha el is terelik a figyelmet a színpadi történésektől.

Pedig van ott nézni való nem kevés. A csónakok közötti „vizeken” és a parton szerelmek és félreértések születnek egy elunt házasság romjai mellett, egyik percben felkorbácsolódik és általánossá válik a gyűlölet, a másikban egymásra talál az elszakadt testvérpár. A mozgások jól illeszkednek a karakterekhez, aminek talán a legszemléletesebb példája Takács Judit (Viola) sajátosan laza, mégis dinamikus mozgása és darabbeli testvéreként Takács Lacek Sebastianjának hasonló jellegű, ám feszesebb mozdulatai, amelyek az egymásra találás jelenetében teljesítik be szemléletesen és megejtően a rokonságot. K. Szabó Csenger erős és mozgásminőségben is jelentős figurát alkot (nőt és férfit egyaránt) helyenként akrobatikus dinamikával. Különböző erejű és minőségű, de összességében izgalmas táncjelenetekben találkoznak ezek a karakterek. Rétfalvi Tamás elsősorban színészként van jelen (nem mindig meggyőzően), de azt is megmutatja, hogy egy rászabott koreográfiában mozgás terén is helyt tud állni.

A fiúnak öltöző Viola, a férfiként és nőként is megjelenő K. Szabó Csenger, de főként a Sebastian (Takács Lacek) és Antonio, a tengerész (K. Szabó Csenger) közötti férfiszerelem érzékeny szépsége szintén ideget talál mifelénk, ahol az Operaház Billy Elliotjának azzal ment neki a Magyar Idők írása, hogy a buziságot propagálva rossz hatással lehet a tökös nemzetszaporító feladatra szánt fiatal magyar fiúgyermekekre.

Az előadás végén a két egymásra talált bevándorló otthonra lel, és egy lelassított mozgásos gegben immár a helyiekkel együtt, a Baywatch zenéjére életmentőnek öltözve rohannak a tenger felé, ahonnan a menekültek újabb áradatát sodorja a part felé a soron következő dagály. Szép pillanat, amilyen csak a mesékben és az amerikai filmekben lehetséges. Mondjuk, ott el is érzékenyülünk tőle, aztán elégedetten migránsozunk, buzizunk, cigányozunk és zsidózunk tovább.

Nem minden ötlete működik az előadásnak, ám a Keresztvíz a maga kreatív játékosságával és problémafelvetéseivel jelzi, hogy Juhász Kata következetesen és jó érzékkel nyúl tétre menő kérdésekhez. Márpedig mi másért érdemes színházat csinálni és színházba járni?

Mi? Közép-Európa Táncszínház: Transz
Hol? Bethlen Téri színház
Kik? Koreográfus: Mikó Dávid. Fény: Fogarasi Zoltán. Táncosok: Dunai Bettina, Füzesi Csenger, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Jakab Zsanett, Mádi László, Nagy Mátyás Csaba, Nyeste Adrienn.

Mi? Juhász Kata Társulat: Keresztvíz
Hol? Bethlen Téri Társulat
Kik? Alkotó-előadók:  K. Szabó Csenger, Rétfalvi Tamás, Takács Judit, Takács Lacek. Zene: Alexis Cuadrado, Zságer-Varga Ákos. Fény: Mervel Miklós. Videó: Pataki Zóra, Herczeg Tamás Biosz. Koncepció: Lóky Tamás. Koreográfus: Juhász Kata.

Facebook Comments