Eleganciája, szépsége, az a sebezhetőség, melyre már többször utaltam, megvédte a trivialitástól, ő maga azonban soha nem gondolta, hogy neki fehér lovon kellene bevonulnia a színházi lexikonokba. Inkább csak sétálgatva, pipázgatva, kérdezgetve, beszélgetve.

Csíky András Elekes Emmával

Mindig eszembe jut: ha nagy magyar színészre gondolok, ha értelmes színészre, ha szép színészre – mindig az ő arca képződik meg előttem. Ha azon töprengek, ebben a meglehetősen egyirányú Erdélyben hogyan volt lehetséges Harag György és Tompa Gábor színháza, mindig ott bolyong az alakja ködös gondolataimban. Nem akárkiről hinném el, hogy nagy Hamletet adott, de róla minden kétely nélkül elhiszem. Mert az arc, az elliptikus, sima arc, benne a sebzett, érzékeny, nyugtalan szemekkel, ez az arc tehát mindenről meggyőz.

Cserhalmi György, Gábor Miklós, Latinovits – ők is ott vannak a sorban múlhatatlanul. Talán azért Csíky Bandi bácsi az első mindig, mert őt látnom adatott néhány egészen kivételes kolozsvári előadásban a Buszmegállótól a Képmutatók cselszövésén és a Félreértésen át a Doktor Faustus tragikus históriájáig, hogy csodálatos életművének csupán egy vonulatára utaljak. Az utóbbin kívül egytől egyig Tompa-előadások voltak, az első 1989-es, a második 1993-as, a harmadik pedig 1995-ös; a negyediket Mihai Măniuțiu rendezte 2003-ban.

Életkori okoknál fogva nem láthattam a korábbi korszakokat, hiszen Csíky Nagybányán kezdte, Szatmáron folytatta, és Kolozsváron fejezte be pályafutását. A neki szentelt 2008-as Köllő Katalin-kötetből és abból, amit megéltem, valahogy ki tudom egészíteni a képet. Elképzelem azt az évfolyamot, amely társulatot akar alapítani nagy lelkesedésében, és egy rendezővel nekivág az 1950-es évek Romániájának, hogy aztán valóban létrehozza Nagybányán, aztán Szatmáron egy immár legendás színházat csináljon. Elképzelem azt a nemzedéket, amely cenzorok, szekusok, besúgók, párttitkárok és előzetes megtekintések, ún. vizionálások árnyékában-forgatagában szabadságot játszik, és mert hitelesen játssza, arra a pár órára meg is teremti. Ehhez, bármennyire is elkeserítő, erre a szörnyű korra is szükség volt, mely valahogy összepréselte, monolittá, minden művészi eseményben érdekeltté tette a magyarságot, és kellettek a nagy művészi egyéniségek, akik megpezsdítették egymás kreativitását, akik megértették, hogy „hová lő” a szerző vagy a rendező.

A buszmegállóban

Ezt is Bandi bácsi mondja Köllő Katalin említett könyvében, ezt a hová lövést. És azért érzem nagy teljesítménynek a Haragtól Tompáig vezető utat, mert akkor, 1989 előtt, még egészen másként lőtt mindenki, és a közönség is egészen másként fejtette meg az utalásokat. A forradalom után a sorok közötti tartalom éppen olyan szétszórttá, többirányúvá vált, mint annyi minden, és sok színész ezt nem tudta sehogy sem megemészteni: nem tudtak céltáblát és fegyvernemet váltani.

A Doktor Faustus tragikus históriájában

Csíky Andrásnak mindez nem okozott gondot. Illetve hogyne okozott volna, mást sem okozott minden kihívás egész életében, mind csak a gondot. Vagy még pontosabban, hiszen a gondnak van egy prózai stichje: gondolatot, gondolkodást okozott. Nagyon ritka az olyan arc, melyből az süt, hogy nyugalmi állapotában is gondolkodik, s így aztán tulajdonképpen nincs is nyugalmi állapota.

 

Tavaly a Facebookon köszöntöttem, és az egyik hozzászóló, aki ismerte Haragot, azt írta: „Csíky maga volt a felvállalt sebezhetőség”. Ez is tetszett, hiszen azt jelenti, hogy ebben az évszázadban, melyen keresztülment és végigélt, ebben a korban, melyben nagyon nehéz volt talpon maradni, ő mindenféle értelemben talpon maradt.

Ennek a következetességnek az egyik oka az lehet, hogy soha nem biggyesztette maga fölé a „nagy színész”, pontosabban az érinthetetlen művész emoticonját. Ha valaki végiglapozza a Prospero könyvei, később Prospero könyvek című Kolozsváron szerkesztett színházi sorozatot, melyben a Köllő Katalin kötete is megjelent, jól látszik, mennyire ragaszkodnak egyes – leginkább férfi- – színészek bizonyos értékelvű merevséghez: alig mondanak el egy pletykát, ha elmondják, vigyáznak, hogy jól jöjjenek ki belőle, miközben a nők felszabadultan megnyílnak a kérdezőnek. Csíky András nem ilyen, és azt hiszem, nem volt ilyen soha. Eleganciája, szépsége, az a sebezhetőség, melyre már többször utaltam, megvédte a trivialitástól, ő maga azonban soha nem gondolta, hogy neki fehér lovon kellene bevonulnia a színházi lexikonokba. Inkább csak sétálgatva, pipázgatva, kérdezgetve, beszélgetve.

Sok volt a fájdalom ezen az arcon mindig, ahogy bizonyos szépség soha nem választható el a saját törékenységétől. A megöregedett Molière, a megöregedett Faustus, a reményvesztett Kibédi László Székely János Mórok című drámájából – csupa törékeny, az önfelszámolásig finom arc. A világ egyre inkább egy taplóhoz hasonlít, aki durva vonásokból van összeeszkábálva. De amíg ilyeneket látunk, mint ez a rézkarcba kívánkozó Csíky arc, addig még lehet remény.

Facebook Comments