Ha a Time Takes The Time Time Takeset nézni olyan volt, mint a partot mosó hullámok szemlélésébe belefeledkezni, akkor a Peeping Tom Moederje (Anya) olyan, mintha a nézőt párszor nyakon öntenék egy nagy vödör hideg vízzel. Esetleg néha még bele is nyomnák a fejét egy-két röpke percre a víz alá.

Kezdődik. Ez a kedvenc részem. A széksorokon nyüzsgő, heterogén embertömeg közönséggé, a tér színház bizonyos része pedig színpaddá válik, az idő elkezd az előadás időszámítása szerint telni. Aztán feltárul előttünk az adott estére tervezett játék tere, szereplői, közege. Belerobban az arcunkba? Vagy komótosan bontakozik ki? Ezt a folyamatot csend kíséri, esetleg valamilyen hang- vagy fényhatás? Kiderül első vagy sokadik látásra, hogy hol vagyunk, kiket látunk? Vagy nem is lehetséges (szükséges) az értelmezéshez ilyen referenciapontokat találnunk?

Time Takes the Time Time Takes. Fotók: Alfred Mauve

A 20 éves fennállását ünneplő Trafó új évadát és külföldi fellépőinek sorát Maria Campos és Guy Nader Time Takes The Time Time Takes című előadásával nyitotta. Ahogy a cím is elárulja, a koreográfia témája az idő. Fehér padló, fehér plafonig futó fal, öt, a szürke árnyalataiba öltözött, hétköznapi ruhás táncos a színpad peremén állva. Hosszú csend és mozdulatlanság. Az előadás azzal indít, hogy szándékosan a minimumra szorítja az ingerek számát, nem ad fogódzót, csak egy „tiszta lapot”, és az első mozdulat előtti hosszú várakozással megérezteti a nézővel az időt, pontosabban annak múlását, mely a koreográfiában egyszerre méltóságteljesen lassú és sodró lendületű.

A spanyol-libanoni alkotópáros nem terheli látványelemekkel, karakterrajzolással, történetekkel az időről való gondolkodását. Az ismétlődésekre, repetitív zenére és önmagába visszaforduló mozdulatokra építő koreográfia végletekig leegyszerűsített, tiszta nyelven „beszél”. Kozmikus távolságból, a nagy egészre kívülállóként tekintve jeleníti meg az idő körforgását, a folyamatos változásokkal építkező állandóságot. Onnantól kezdve, hogy a színpad széléről a tér közepére sétál az egyik táncos, és a kezével kaszáló, törzsével jobbra-balra forduló mozgássort indít el, szünet és különösebb amplitúdóbeli kicsapongások nélkül hömpölyög a tánc-idő-ember gépezet.

Olyan az előadást nézni, mint amikor a tengerparton a homokra kicsapó, visszahúzódó hullámok ismétlődő, de örökké változó látványába feledkezik bele az ember. Monoton, de határtalan fantáziával variált 60 percnyi kontakt tánc, melyet az öt táncos ismétlődő, ingázó, egyensúlyát kibillentő és visszaszerző, egymás jelenléte által működtetett organikus mozgással visz előre. Mozdulataik olyan könnyedek, mintha csak levegőt vennének, arcuk kifejezéstelen, karakterük neutrális. Az ugrásokból puhán érkeznek a talajra, a mozgással járó zajokat, a táncosok lélegzetvételét, zihálását elnyelik a hömpölygő elektronikus lüktetést élőben kísérő dobritmusok.

A sejtelmes világításnak köszönhetően a táncosok alakja óriási, elnyújtott árnyalakok képében sokszorozódik meg a fehér falakon. Emelések, ugrások, akrobatikus, technikás elemek sorjáznak szemünk előtt, mindezt mégsem úgy nézzük, mint individuumok által létrehozott fizikai teljesítményt– a táncosok szinte feloldódnak a végtelen mozgássorokban, eltűnnek benne, mintha a mozgást láthatatlan fogaskerekek hajtanák előre. És mégis, amit látunk, távolról sem steril, a rendszernek lelke van, hiszen aki egyik pillanatban kibillen, az a következőben megtart valakit, aki lent van, súlyt cipel, az máskor a levegőben repül súlytalanul. Egyik mozdulat sem működik a másik nélkül, a mozgást közösen tartják életben, minden mozdulat egy másikba kapcsolódik. Az öt ember végül valódi fogaskerékké áll össze, lábukat középen egy pontban támasztva, kezükkel a szomszédjukba kapaszkodva gördülnek lassan a színpadon előre. Aki földet ér, visszatér a sor végére, hogy újból küllő legyen a kerékben, melyet a teher és támasz, a másik jelenlétében való bizalom tart mozgásban.

Ha a Time Takes The Time Time Takest nézni olyan volt, mint a partot mosó hullámok szemlélésébe belefeledkezni, akkor a Peeping Tom Moederje (Anya) olyan, mintha a nézőt párszor nyakon öntenék egy nagy vödör hideg vízzel. Esetleg néha még bele is nyomnák a fejét egy-két röpke percre a víz alá.

A nálunk utoljára tíz éve vendégeskedő belga társulatot vezető Gabriela Carrizo és Franck Chartier is az időről gondolkodik új, családdal foglalkozó trilógiájának most bemutatott második részében. Ám a megnyugtató (filozófiai) távolságból szemlélt, a világot kiszámíthatón előre hajtó, szüntelen erőként, elvont fogalomként ábrázolt idővel szemben ők a lehető legközelebb mennek az emberhez. Sőt belebújnak a bőre alá, belemásznak a fejébe, lelkébe és egy emlékeken, érzelmeken keresztül átszűrt, a kronológiára és a racionálisra fittyet hányó, szubjektív időt jelenítenek meg.

Moeder. Fotó: Oleg Degtiarov

Az előadás már az első pillanatban elhalmoz minket információval. Aprólékos részletességgel megkonstruált színpadkép fogad: hideg érzetű, kongó márványfalak, rajtuk díszes keretben képek, festmények sorakoznak, alattuk kis kampóra akasztott fülhallgató, a kopottas lambériafal előtt kávéautomata. Minden a helyén van, az esernyőtartó, a fal mellett végigrakott széksorok, de még konnektorokat is elhelyeztek a díszletfalban. Az illúzió teljes. Nem is díszlet ez, hanem egy minivalóság tökéletes másolata. Múzeumban vagyunk, ez nem vitás – gondoljuk, ám az előadás már a kezdetektől az ismerős és a kiszámíthatatlan, a közhelyes és a váratlan kettősségével bizonytalanít el minket.

A múzeum egyik üveggel elválasztott falán innen a feketébe öltözött, feszülten várakozó család. Az üvegen túl, egy hangfelvevő stúdióban éppen „látványhaldoklás” zajlik. Az anya az. A koporsó bemikrofonozva, így felerősítve halljuk, amint kileheli a lelkét: kétszer majdnem, aztán a harmadik sóhajra teljesen. „Szomorú nap ez a mai”, mondja az apa, de a szereplők máris folytatják mindennapi életüket az ő kis családi múzeumukban. Takarítókocsi kereke nyikorog, papucsos, kócos nő slattyog a nyomában, törölget, felmos. A biztonsági őrök (az apa és fia) uniformisban, walkie-talkie a kezükben, nyájas félmosollyal kísérik szemükkel az első látogatót – mint kiderül, a fiú terhes párját. Ő nem sokkal később az üvegfal mögött, zenekari kísérettel, Janis Joplin Cry Baby című számát playbackelve szüli meg magzatát, de előtte még decens ruhában feszengve, prospektust szorongatva tekinti meg a tárlatot, melynek része egy nyitott, de üres koporsón lefelé néző, kutyapózban szoborrá dermedt meztelen férfi is. Bizony nehéz a múzeumi alkalmazottak sora, ahogy ezt többször is megjegyzi a múzeumi tárggyá avanzsált fickó („Fucking job!”), pláne, hogy később nyitott szájában turkálva egy festmény „belsejéből” is előrántja őt egy látogató. A szociorealizmus álcája mögött a Moeder musical-elemekkel tarkított fizikai színház és lélektani zombihorror-bohózat. Egy (rém)álomszerű, szabad asszociációs csapongás precíz kompozícióvá szerkesztve. Az ember kiállítási tárgy lesz, a kiállítási tárgy viszont megelevenedik. Egy tönkrement kávéautomatát jobban meggyászolnak, mint egy halott anyát. Miközben a halott kedvére és szabadon mászkál, az életbe érkezőt haláláig egy inkubátorba zárják.

Fotó: Herman Sorgeloos

Nemcsak a történetben, a mozgásban is folyamatosan ellenpontozza egymást a normális és a kifacsart. A biztonsági őrök, ahelyett, hogy rávetnék magukat a műkincstolvajra, előadnak vele egy bájos revübetétet. Az anya csecsemőjét karjában ringatva dob néhány laza szaltót. A lélegzetelállító képességű táncosok váratlanul démonikus figurákká változnak, kifordult szemű, földig érő karú zombiként kísértenek, pókembert megszégyenítő gyorsasággal másznak fel a falon, úgy zuhannak a földre, mintha rongyból lennének, és úgy hajlik a törzsük, úgy ugrálnak spiccbe feszített mezítlábas rüsztjükön, mintha csontjaik helyén gumi lenne.

A keret, a kulissza a múzeum, de ezen belül két világ létezik. Az ismert és kiszámítható, a biztonságos és átlátható, ahol mindennek oka, helye van, akár egy jó kiállításban, ahol, ha valami kiömlik, azt fel kell törölni, és ahol a biztonságot és a rendet fenn kell tartani. Ezek a kísérletek azonban rendre meghiúsulnak, és belátást nyerünk a másik világba, ahol viszont bármi megtörténhet. De a két világ közötti határ elmosódik. A tárlatvezetők nyomában illemtudóan topogó kisnyugdíjas műértők csapata (akiket az együttes hagyományosan helyi nem színész önkéntesekből válogat ki) zavartalanul folytatja múzeumi túráját, míg körülöttük a szereplők görcsben fetrengenek, az emberi szívet ábrázoló képből patakokban folyik a vér, Vivaldi, Bach és Schubert dallamai a felismerhetetlenségig roncsolódnak – és úgy általában is, minden jel arra mutat, hogy széthullott világ. Ahogy az előadásban központi motívumként jelenik meg a mindent körülvevő, mindent elárasztó, csepegő, cuppogó víz (felmosóvíz, esővíz, magzatvíz, a kávéautomata csöveiből szivárgó víz), úgy szivárog át az egyik világ egy-egy darabkája a másikba. Ugyanígy nehéz eldönteni, hogy amit látunk, az naturalisztikus eszközökkel megjelenített sci-fi vagy költői allegóriákkal elmesélt lélektani utazás. Netán mindkettő paródiája.

Bár a darab címe az Anya, az ironikusan pozícionált drámai csúcspont pedig a kávéautomata agóniája, kimúlása és az elhalálozott gép meggyászolása, számomra a Moeder a leválás és kötődés élményével gyerekként vagy szülőként birkózó emberről szól, aki dédelgetett emlékeivel, elnyomott  traumáival teleaggatott, saját maga építette elme-múzeumában kóvályog, ahol a szépen suvikszolt felszín alól folyton felbugyog, előtör egy kontrollálhatatlan sötét dimenzió… Vagy valamelyik eldugott szegletből ránk támad egy régóta porosodó műtárgy.

Hol? Trafó
Mi? Guy Nader (GN)-Maria Campos (MC): TIME TAKES THE TIME TIME TAKES
Kik? Ötlet/koncepció: Guy Nader-Maria Campos. Rendező: Guy Nader. Alkotók/Előadók: Maria Campos, Guy Nader, Lisard Tranis, Roser Tutusaus, Tom Weksler (Magí Serra). Zene: Miguel Marin. Fény: Israel Quintero and Lidia Ayala. Jelmez: Viviane Calvitti, GN-MC

Hol? Trafó
Mi? Peeping Tom: Moeder
Kik? Rendező: Gabriela Carrizo. Rendezőasszisztens/dramaturg: Franck Chartier. Alkotók és előadók: Eurudike De Beul, Maria Carolina Vieira, Marie Gyselbrecht, Brandon Lagaert, Hun-Mok Jung, Yi-Chun Liu, Simon Versnel, Charlotte Clamens. Hangkompozíció és rendezés: Raphaëlle Latini, Renaud Crols, Glenn Vervliet, Peeping Tom. Fény: Giacomo Gorini, Amber Vandenhoeck. Jelmez: Diane Fourdrignier, Kristof Van Hoorde, Peeping Tom. Díszlet: Amber Vandenhoeck, Peeping Tom.

Facebook Comments