Alonzo King társulatát éppen húsz évvel ezelőtt láttam otthonában, San Franciscóban, a MOCA komplexumában. Idén novemberben, fennállásuk harmincötödik évfordulóján, túl egy európai turnén (amelynek egyik állomása hét hónappal ezelőtt Budapest volt[1]), Los Angelesben léptek fel a Beverly Hills-i Wallis Annenberg Center for the Performing Artsban. Alonzo King az elmúlt évtizedekben a maga útját járta, nem törődve irányzatokkal és trendekkel, kialakítva részletgazdag, tökéletességre törekvő, letisztult stílusát. A koreográfus többek között munkamódszereibe is beavatott beszélgetésünkkor. VIDA VIRÁG interjúja

– A klasszikus balett a szigorúan lefektetett szabályaival, merev mozgásrendszerével mára talán kissé anakronisztikus műfajjá vált. Emellett viszont rengeteg olyan törekvéssel találkozunk világszerte, de különösen az Egyesült Államokban, ahol a koreográfusok a rendszert megbontva, újraírva próbálnak klasszikus alapokon nyugvó új jelrendszert találni. Ön szerint van még egyáltalán létjogosultsága a klasszikus balett megújításának?

– A ‘balett’ elnevezés helyett a ‘nyugati klasszikus tánc’ kifejezést pontosabbnak tartom. Sokan tévesen úgy gondolják, a balett egy stílus, pedig a balett maga a mozdulat tudománya. Mint klasszikus forma – hibamentes. Számtalan irányból közelíthető meg, és számtalan módon manipulálható. Hogy azután ezt a formanyelvet hogyan használják, és az mennyire tud releváns maradni, az mindig az adott alkotótól, a teremtő mestertől függ.

– Bár a Sutra a keleti, azon belül is az indai táncformákat használja és értelmezi újra, az ön munkáiban is tetten érhető a ‘nyugati klasszikus tánc’.

– Nem próbálunk semmit imitálni, sem a klasszikus balettet, sem az indiai táncokat. Amit mi csinálunk, az a zene és a mozdulatok összehangolása. Amikor keletről és nyugatról beszélünk, az nekem csupán két irány – jobb és bal. Semmi többet nem jelent. Csak két pólust. Mint a – az érzelem, és a férfi – a logika. Sok ember érzi úgy, hogy a két pólust valahogy egyensúlyba kell hozni, és ez egy teljesen természetes, belső emberi kényszer. Kelet–nyugat. Egyensúly, balansz – mi is ezt keressük az előadásainkban.

– A koreográfiái szembetűnően részletgazdagok, nagyon sok apró mozdulatból tevődnek össze. Bizonyára komoly kihívást jelent a táncosok számára az apró részletek precíz visszaadása. Lehetséges, hogy nincs minden mozzanata rögzítve a koreográfiának?

– Sokan alábecsülik a táncosokat. Nagyon is fel vannak készülve arra, hogy részletgazdag koreográfiát mutassanak be. Sok-sok éve dolgozunk együtt, és az az egyik célunk, hogy uraljuk a testünket, ne pedig csak látszólag létezzünk egy testben. Az én értelmezésemben a test olyan rajtunk, mint egy takaró, ami mozog, amit mozgásban kell tartani. Vagy ahogy az ég körülveszi a Földet, és az ég és föld közötti erők mozgásban tartják a bolygót. Nagyon sokat beszélgetünk a táncosokkal, például a millió részre bontásról és az újbóli összerakásról. Tehát a koreográfiák specifikusak és nagyon részletgazdagok, igen, amit a táncosok a tudásuk legjavával adnak elő.

Fotó: Franck Thibault

– Ez felvetheti a kérdést, hogy a táncosok nem túlságosan zárt rendszerben léteznek-e. Bár tökéletesen megtanulják uralni a testüket, a bonyolult koreográfia nem enged nekik mozgásteret, csupán a koreográfia és a koreográfus eszközeivé válnak.

– Nem egészen. Az együttesemben a táncosok élvezik az előadóművészek szabadságát. Minden este más, mert a táncosoktól spontaneitást várok el az előadás során.

– Ez azt jelenti, hogy mégis beleférnek kisebb improvizációk?

– A szó szigorú értelmében nem. Inkább úgy mondanám, hogy az improvizáció a táncosok választása. A koreográfia készen van, de nem lehet szigorúan ragaszkodni hozzá. Nem tudunk szigorúan ragaszkodni hozzá. Mert a koreográfia önmagában csupán egy keret, amit a táncosok töltenek meg élettel. Ahogyan az énekes sem tudja kétszer ugyanúgy előadni a dalt, egy színész sem tud minden nap egyformán játszani, úgy a táncos sem képes estéről estére pontosan ugyanúgy kivitelezni egy koreográfiát. Hiszek benne, hogy minden előadóművésznek meg kell élnie az adott művet, amit reprezentál.

– Mennyire vesznek részt az alkotói folyamatban a táncosok? Bevonja őket, vagy inkább egyedül alkotja meg a koreográfiát?

– A táncosok számomra nem játékszerek, nem LEGO-kockák, hanem emberi lények. Mindegyiküknek van lelke, saját élettapasztalata. Eszerint viszonyulok hozzájuk. Nem kihasználni akarom őket, hanem olyan emberekkel szeretnék együtt dolgozni, akiket be tudok vonni a munkába, és akik képesek önálló döntéseket hozni. Azt akarom, hogy részt vegyenek az alkotói folyamatban. Ne csak egyedül én dolgozzak keményen! (Nevet.) Szükségem van kiemelkedő tehetségekre, akikkel kollaborálok.

– Hogyan választja ki a táncosokat? Milyen készségeket keres az erős technikai képesség mellett?

– Géniuszokat keresek. Olyan művészeket, akik hallgatnak a belső hangjukra, és erős kapcsolatot alakítottak ki az intuitív tudásukkal. Olyan embereket, akiknek a gyakorlás a mindenük, akik azzal foglalkoznak megszállottan, hogy mit tehetnek egyedi módon hozzá a munkához, hogy mit adhatnak, és nem azzal, hogy mit kapnak majd. Keresem a vakmerőséget, az önzetlenséget és az őszinteséget. Az őszinteség ritka és gyönyörű.

– Önt inkább a tiszta tánc képviselőihez sorolják. Valóban úgy érzi, hogy előbbre való a formanyelv megteremtése, mint a metaforikus tartalom a koreográfiáiban?

– Mindkettő egyformán fontos számomra. Mert mit csinálunk? Nézzük a táncot, egymást követő mozdulatokat látunk, az összeadódó mozdulatok pedig kiadnak egy ötletet, egy „történetet”. Akár az algebrában, vannak olyan szimbólumok, mint például a π, amelyeket azokra a dolgokra használnak, amelyek túl nagyok ahhoz, hogy leírhatóak legyenek. És ha belegondolunk, mindenhol szimbólumok vesznek körül bennünket. Majdnem mindennek van szimbóluma, és sok dolgot szimbólum formájában látunk. Így amikor azt mondjuk valamire, hogy absztrakt, akkor az azt jelenti, hogy az absztrakció egy redukált ötlet vagy tartalom. Szóval a metaforikus mondanivaló, a szimbólumok és a mozdulatok egymásra épülése maga a vizualitás, a formanyelv. Önmagában ez csak annyira vizuális, mint amikor kommunikálunk, információt osztunk meg. De nem tudunk tőle elvonatkoztatni. Az ember nem áll csak úgy ki a pódiumra, és beszél a semmiről. Mindig van valami tartalom, üzenet, amit el akarunk mondani. És a közönség ezt el is várja.

– A Sutra – ha absztrakt módon is – a zenével erősen kommunikál. A zene az első felütéstől az utolsó hangig betölti a teret, és szinte szimbiózisban van a mozdulatokkal. Mintha a kettő csak együtt tudna létezni. Hogyan talált rá erre a zenei anyagra?

– Az idő és a tér mesteri manipulációja a zene és mozgás. A Talmud kijelenti: „Nem úgy látjuk a dolgokat, ahogy vannak, aszerint látjuk a dolgokat, amilyenek mi vagyunk.” Sokan azt gondolják, hogy új dolog számomra ez a zenei választás. De ez nem igaz. Egész életemben indiai zenét hallgattam, gyermekkorom óta. Aztán persze sok más stílust megismertem. Zakir Hussain és Sabir Khan, akikkel a Sutrában dolgoztam együtt, a műfaj legkiemelkedőbb mesterei. Szó szerint: Zakir Hussain Grammy-díjas művész, Sabir Khan tehetsége mellett pedig az is lenyűgöző, hogy ő a kilencedik generációja a szárangimestereknek, ami azt jelenti, hogy a családja már a Mogul Birodalom idejében zenélt. És ha az ember a világ két legjobb mesterével dolgozik együtt, akkor tökéletes munkára törekszik. Az együttműködésünk egyébként nem új keletű. Korábban már hat vagy hét projektben dolgoztunk együtt, és szerettem volna, hogy a 35. évfordulóra ismét együtt hozzunk létre valami kiemelkedőt.

– A Sutra témája, a zeneválasztás egyértelműen indiai, még akkor is, ha absztrakt, metaforikus nyelvet is használ. Mindez leszűkítheti az interpretációs tartományt. Ön szerint mennyire széles a közönség mozgástere az értelmezésben? Mennyire enged elvonatkoztatni az előadás az eredeti koncepciótól?

– Abszolút hiszek abban, hogy a Sutrának rengeteg értelmezése van. Nagyon sok ember egyáltalán bele sem néz a programfüzetbe. És azok az emberek, akik úgy ülnek be az előadásra, hogy beleolvastak a programba, és azt gondolják, tudnak dolgokat Indiáról, ők is mind mást fognak gondolni. Több mint 250 féle kultúra, 250 nyelvi dialektus létezik Indiában, számtalan népzenei irányzattal és tánchagyománnyal. Így matematikailag is lehetetlen, hogy ezek a kombinációk, amelyek millió lehetőséget adnak ki, két egyforma interpretációt hozzanak létre.

– Koreográfusként hogyan kommunikál a táncosaival, hogyan közvetíti a gondolatait munka közben?

– Ha jól hallom, a háttérben egy kisgyermek van… (Az interjú második része Skype-on készült – a szerk.) Ön hogyan kommunikál vele?

– Próbálok a megérzéseimre hagyatkozni, és az érzéseimen keresztül kommunikálok vele.

– Pontosan.

– Ön szerint mi tesz naggyá egy koreográfust?

– Az alázatosság.

[1] Lásd: Antal Klaudia, „Lenyűgöző hangképek”, szinhaz.net, 2018. március 8.

Facebook Comments