Milyen hagyománya, szellemisége van a Vígszínháznak? Hogyan alkalmazkodik a mai világhoz? Kik a közönsége? Kik az alkotói? Hogyan mozog a jelenlegi kultúrpolitikai térben? Mennyire tudja alakítani a saját jövőjét? GAJDÓ Tamás színháztörténésszel, URBÁN Balázs és PUSKÁS Panni kritikusokkal PROICS Lilla beszélgetett.

– A Vígszínház egy palota, amely ránézésre egy régebbi korszakra emlékeztet. Mennyire érdekesek a mai Vígben a régmúlt idők?

Gajdó Tamás: Az a kérdés, hogy a színház vezetősége és az ott dolgozók mennyire tartják fontosnak, hogy az egyik legpatinásabb színházépületben dolgozhatnak, és mennyiben vélik úgy, hogy az intézmény évszázados szellemisége talán még ennél is fontosabb. Mi, kritikus kívülállók, színháztörténészek azt látjuk, hogy az elegáns épület a múltat idézi. A Lipótváros, az Újlipótváros színháza, ahova általában bérletes, válogatott közönség jár,  a nézők szépen felöltöznek, és az 1896-ban létrehozott nézőtéri struktúra szerint helyet foglalnak. De lehet úgy is értékelni a Vígszínház helyét, hogy ez az intézmény sohasem illett bele a magyar színházi rendszerbe, mert megalakulásának pillanatától kezdve valami mást akart. Talán túlzás azt állítani, hogy létrehozása forradalmi tettnek számított, mindenesetre a játékstílus és a színészek szabadabb, helyenként netán szabadosabb attitűdje jelentősen eltért a Nemzeti Színház művészeinek magatartásától, akik továbbra is kegyelmes urakként viselkedtek a próbákon, szinte feudálisan, karót nyelten.

– Mindez idővel változott, hiszen a Marton-érára már nem állt (azért ezt emlegetem, mert odáig ér vissza az emlékezetem) – egyébként 1896 óta Marton László volt a leghosszabb ideig igazgató.

G. T.: Igen, bár a Vígszínház talán tovább tetszelgett ebben a szerepben, mint ameddig a fentiek valóban jellemzőek voltak rá.

– Úgy gondolod, ez akár még ma is tetten érhető?

G. T.: Talán egy kicsit, hiszen az épület adott, a szellemiség pedig újra vonzó lett. Ugyanakkor ma már nem a francia bohózatokat tartják műsoron – bár Molnár Ferencet még játszanak. Nemigen szokott szó esni arról, hogy a két világháború között a Vígszínház – kissé dacolva a hivatalos művelődéspolitikával – a nyugati szellemiséget igyekezett népszerűsíteni. Ez nagyon erős angol orientációt jelentett, ahogyan az 1960-as, 1970-es években is több előadást a nyugat-európai áramlatok nyomán valósítottak meg.

– Nem tudom elhallgatni, nekem mennyire érdekes az időbeli egybeesés a Vígszínház és az újkori olimpiák indulása között.

G. T.: Nem lehet véletlen. Az a korszak széles körű társadalmi változásokat hozott. Ha már szóba került az olimpia: a Vígszínházban is fontos lett a színész teste – természetesen nem olyan értelemben, mint manapság, hanem a korábbi patetikus, deklamáló stílushoz képest, amelynek az volt a lényege, hogy ki milyen orgánummal bír, s milyen virtuóz módon bánik a hangjával. A kergetőzések, az átöltözések és más fizikai erőnlétet kívánó színpadi akciók ekkoriban változtatták meg a méltóságteljes merevségű színészi játékot. Az úgynevezett vígszínházi stílussal egyébként nem megbotránkoztatni akartak, hanem azt kívánták bemutatni, hogy Budapestnek s Magyarországnak létezik másféle színházi valósága is. Benne volt a levegőben, amennyire utólag ezt meg lehet ítélni, hogy az emberek szakítani akartak a korábbi életstílussal.

Puskás Panni: Én látok valami történeti folytonosságot, méghozzá a műsorpolitikában, amelyet lehet egyfelől sokszínűnek nevezni, másfelől eldöntetlennek. Ahogy Tamás is mondja, a kortárs drámák és a francia bohózatok már a Vígszínház megalakulásánál is egymás mellett futottak. Most is arra törekszik a színház, hogy akik szórakozni mennek, azok is jól érezzék magukat, és akik magas kultúrához akarnak jutni, azok is. Ez nem nagyon változott az idők során.

G. T.: A magyar kortárs dráma inkább 1907 után jelent meg nagyobb számban, de kortárs külföldi színműveket valóban a kezdetektől fogva műsorra tűztek – mi több, a Vígszínház volt az egyetlen hely, ahol idegen nyelvű előadásokat rendezhettek. Így a Vígszínházban láthatta a magyar közönség azokat a színészegyéniségeket – Eleonora Dusét, Gustavo Salvinit, Ermete Zacconit –, akik egészen más stílusban játszottak, mint a hazai művészek, s megújították a 20. század elején a színházi nyelvet. A Deutsches Theater Otto Brahm, majd Max Reinhardt vezetésével számos alkalommal lépett itt fel, ami szintén a műsor sokszínűségét jelzi.

Urbán Balázs: Igen, egyetértek a sokszínűséggel, ami persze sok más színházra is igaz, hiszen máshol is igyekeznek elgondolkodtatóan szórakoztató előadásokat csinálni. Inkább az az érdekes, milyen műsorpolitikát valósít meg a Víg. És ebből a szempontból még a hosszú Marton-korszak sem volt egységes, mint ahogy Eszenyi Enikő tíz éve sem az. De visszatérnék még én is az épülethez, amely valóban egy palota, ám nem érzem ezt annyira meghatározónak, hogy ne lehessen nagyon vegyes a közönsége. Vannak szépen öltözött polgárok, de ma már bőven vannak farmernadrágos fiatalok is a nézőtéren. Az épület nagysága annál inkább meghatározó – és nem arról beszélek, hogy meg kell tölteni estéről estére, hanem arról, hogy a nagyszínpadon olyan játékmódot kell alkalmazni, ami annak is mond valamit, aki az ötödik-hatodik sor közepére kapta a jegyét, és annak is, aki a második emeleti erkélyre. Össze lehetne hasonlítani a mai vígszínházi játékmódot a mai Nemzetiével, ha lenne ilyen ambíciónk, mint ahogy nincs (és szerintem a direkciónak sincs) – de hányféle Nemzetihez kellett volna viszonyulnunk, akár csak a legutóbbi években is? (Ez persze már egészen más téma lenne, hiszen inkább a Nemzetiről szólna.) Ha mi valamihez viszonyítani akarjuk a Vígszínház játékmódját, akkor csak a fejünkben élő sokféle színházképből indulhatunk ki, hiszen nincs egy olyan viszonyítási pont, mint amit száz évvel ezelőtt a Vígszínház stílusa jelenthetett. De ez egyáltalán nem probléma, nem is innen kell megközelíteni a színház műsorpolitikáját. Eszenyi Enikő eddigi igazgatásának közepe táján voltak olyan évadok, amelyek ha nem is a régmúlt, de a közelmúlt sikereire reflektáltak meglehetősen közvetlenül, hiszen gyakorlatilag tíz-húsz évvel ezelőtti vagy még régebbi híres előadásokat gondoltak újra vagy újítottak fel. Ez két-három évig tartott, majd ez a vonulat (nem nagy bánatomra) szépen kihunyt, és újra másfelé indult el a színház – legalábbis a nagyszínház. És erről az irányról, erről a törekvésről érdemes beszélni.

Urbán Balázs

– Kérlek, írd körül.

U. B.: A leghatározottabb törekvésnek azt látom, hogy klasszikus szövegeket teátrálisan gazdag, a szószínházi hagyományoktól elütő, de közérthető, látványos formában gondoljanak újra. Vannak e tekintetben sikerültebb és kevésbé sikerült előadások, de én az utóbbi évadokban látottak alapján feltétlenül szerencsésebbnek, eredményesebbnek gondolom ezt az utat a korábbi törekvéseknél. Kevésbé látok markánsan kirajzolódó irányt a Pesti Színházban.

– Kicsit még visszaugranék: úgy képzelem, jobban be tudom azonosítani a kezdeti közönséget, mint a mostanit. Nekem az nem mond semmit, hogy valaki farmert visel színházi nézőként.

P. P.: A már többször emlegetett heterogenitásból fakad a népszínházi jelleg. A Vígszínháznak az a feladata – hiszen monumentális méretű nézőtere van –, hogy mindenkit, akit csak tud, megszólítson. A Pál utcai fiúk című musicalre sikítozó kamaszlányok mennek, a Játszd újra, Sam! című előadást negyven év fölöttiek választják, gondolom. A Víg, illetve a Pesti műsora eleve egy kicsit különbözik egymástól. A Pestibe inkább idősebbek járnak, mert őket azok az előadások jobban érdeklik. A Házi Színpadon pedig kifejezetten fiataloknak szóló előadások kapnak teret, amelyek egy kicsit progresszívabbak. Ezért nem is lehet arról beszélni, kik a Vígszínház rendszeres nézői, mert sokfélék – leginkább azok, akik ki tudják fizetni a jegyet.

U. B.: Vagy a bérletet, hiszen itt egy nagyon jelentős bérletes réteg van, és a bérletesek minden előadást megnéznek: a Pál utcai fiúkat és a Háború és békét ugyanúgy. (Bár éppen ennek a két előadásnak a közönsége nem biztos, hogy nagyon távol esik egymástól.) A nagyszínház műsora egyébként az utóbbi időben jellemzően úgy vonz heterogén közönségréteget, hogy az idősebbek bejönnek egyik-másik címre – miközben azok az előadások sokkal modernebbek vagy, hogy úgy mondjam, fiatalosabbak, mint amire netán számítanak. A Liliom, de a Háború és béke is jó példa erre, hiszen az utóbbinál például nem egy klasszikus regényadaptációval találkoznak. A címek tehát megszólítanak egy szélesebb közönséget, amely nem hagyományos, realisztikus stílusú előadást kap, hanem egy újabb, Magyarországon az elmúlt két évtizedben megjelent színházi nyelven megszólaló produkciót. A Pesti Színház ehhez képest visszafogottabb, konzervatívabb – bár ez sem teljesen igaz, mert ifj. Vidnyánszky Attila rendezései például nem voltak azok. De a Házi Színpad is kétarcú, mert ott vannak olyan egyszemélyes bemutatók is, amelyek inkább régi (nem csak) vígszínházi hagyományokhoz kapcsolódnak.

Gajdó Tamás

G. T.: Azt hiszem, azért sem tudjuk meghatározni a vígszínházi közönséget, mert számos társadalmi csoportot elég nehéz manapság jellemezni. És ahogy mondtad, a bérlet valóban nagyon fontos a Víg esetében, miközben bérletet csak egy réteg vásárol, és az általában nem a legfiatalabb – hacsak nincs családi hagyománya ennek a formának.

U. B.: És ha van színház Budapesten, ahol van ilyen tradíció, akkor az a Víg.

P. P.: A heterogenitás kapcsán sokat gondolkodtam, vajon a nagyszínpadon mennyire lehet bátor egy előadás. Alföldi Róbertnek vagy Bodó Viktornak nyilván nem lehet azt mondani, hogy srácok, húzzátok be a féket, de el tudok képzelni olyan alkotót, aki úgy rendez meg egy előadást, hogy végiggondolja előtte, mi fér bele egy nagyszínházi produkcióba, amelynek estéről estére közel ezer embert kell megszólítania, ráadásul igen költséges is.

U. B.: Ha azon gondolkodunk, lehet-e bátornak lenni, akkor én először a bátorság poétikai értelmére gondolok, azaz arra, hogy lehet-e teljesen elszállt vagy elvont előadásokat csinálni, amelyekről a szünetben esetleg elmenekül a néző – de nem a tartalmuk, a mondandójuk miatt, hanem azért, mert nem ért semmit az egészből. Ebben az értelemben a bátorságnak itt megvannak a határai. Ha azonban a mondandó felől közelítünk, és politikai értelemben használjuk a bátorság szót, kevésbé látom a határokat. Az alkotói bátorság nem függ a színház méretétől: nem hiszem, hogy ha valaki bátor a Katonában, akkor elgyávul a Vígben. Az viszont kérdés, hogy a rendező akar-e társadalmi, politikai megállapítást tenni a mai magyar valóságról, hiszen ez sokaknál inkább szándék, nem pedig bátorság függvénye. Akinek ilyen ambíciói vannak, az biztosan örül, hogy megkapja a Vígszínház nagyszínpadát, és akkor ott bátor lehet (már ha ragaszkodunk a bátor szóhoz – én nem szeretem). Hogy ez hogyan hat a közönségre, mi aligha tudjuk megmondani. Én legalábbis azt gondolom, hogy a közönségről legfeljebb szubjektív benyomásaink vannak, hiszen mindig csak az aznap esti publikum reakcióit figyelhetjük meg. Amiből persze lehet levonni általános érvényű következtetéseket, főként ha alátámasztják saját prekoncepcióinkat, de nem kizárt, hogy a következő esti közönség másként reagál. Két évaddal ezelőtt ment a Pestiben a Haramiák Kovács D. Dániel rendezésében, amit én nagyon szerettem, de aznap, amikor láttam, a közönség nagyon nem szerette. Amiből könnyen levontam azt a következtetést, hogy ez egy környezetidegen előadás volt. Ami nyilván nem a hely szellemén vagy hagyományain múlik, hanem a közelmúlton, vagyis azon, hogy az adott bemutató nézőit mennyire éri felkészülten egy olyan rendezés, amely markánsan tér el a tradicionális szöveg- és színészközpontú előadásoktól. Ez persze csak spekuláció, hiszen nem végeztem közvélemény-kutatást, s nem kizárt, hogy a következő Haramiákat vastaps követte. Mégis úgy érzem, hogy a nagyszínház közönsége nyitottabb a megszokottól eltérő, modernebb színházi nyelven megszólaló előadásokra.

– Panni már emlegette a műsorpolitikát. Ha az alkotók, meghívott művészek felől közelítünk, korábban milyen rendezők, milyen színészek dolgoztak a Vígben, és most kik dolgoznak ott? A Marton-időszak vége felé, ha lehet ilyet mondani, inkább polgári, konszolidált művészek játszottak és rendeztek a házban, Eszenyi pedig – nagyon egyszerűsítek – talán a szakmailag legérdekesebb embereket hívja, akik lehetnek függetlenek vagy pályakezdők is. Ez is műsorpolitika?

U. B.: Minél sokszínűbb egy színház, annál jobb – hogy egy méretes közhelyet mondjak –, és ez nyilvánvalóan érződik a társulat összetételén is. A Víg társulata valóban igen heterogénné vált, ám nagy a fluktuáció is. Ennek okait nekünk nem dolgunk elemezni, csak konstatálhatjuk, hogy vannak, akik jól érzik magukat, és maradnak hosszabban, és vannak, akik továbblépnek. A független szférából érkezett művészek közül többen is az utóbbi kategóriába tartoznak. Ennek egyik oka lehet az „üzemmenet”: a Vígben nagyon sok előadás van, sok színészre van szükség, akiknek sokat kell játszaniuk – és nem biztos, hogy ez a működés mindenki számára ideális. Ha összeszednénk azokat, akik – életkorukhoz viszonyítva – a legtöbb időt töltötték el a Vígszínházban, lehet, hogy kiderülne: van olyan színészalkat, amelyik természeténél fogva jobban illeszkedik a vígszínházi hagyományhoz. Tamás, létezik ilyen? Ami, mondjuk, Hegedűs Gyulától Hegedűs D. Gézáig ível?

G. T.: Nehéz erre válaszolni, de az az érzésem, létezik ilyen. Nehéz, mert ha az ember sok fiatalt lát egy előadásban, akkor azt a kanonizálódott figurát és azt a színészi attitűdöt, amire gondolsz, nem egyszerű észrevenni. Azért sem, mert Hegedűs Gyula idősebb kori arcát a színház előcsarnokában álló szoborról jobban ismerjük. A Vígszínház hagyományának része, hogy mindenáron érdekes akar lenni – és amikor a törzstársulat mozdulatlan volt, akkor ez azt jelentette, hogy a Vígszínház tagjait másutt egyáltalán nem lehetett látni. Ez önmagában vonzerőt jelentett. Mivel nincsenek már ilyen törzstársulatok, az is szempont lehet, hogy egyik vagy másik színészt itt is lehet látni. Egyetlen példát mondok: Stohl András olyan emblematikus színész, akire sokan kíváncsiak, és ha több hozzá hasonló művész játszik egy előadásban, akkor a közönség nem a színlapot fogja bogarászni.

Puskás Panni. Fotók: Éder Vera

P. P.: Szerintem nem érdemes vígszínházi játékmódról beszélni. Azt, hogy egy színész hogyan játszik, ma már a legerősebben az előadás rendezője határozza meg. Gondoljunk csak bele, mennyire másképp viselkedik egy színész egy Valló Péter-, mint egy Zsótér Sándor-rendezésben.

U. B.: Ez így van, de kérdés, hogy ki van benne egy Zsótér- vagy egy Valló-előadásban.

P. P.: Azok a színészek, akiket Marton szerződtetett, talán inkább megfeleltek annak a vígszínházi színészképnek, amelyről beszéltek. Eszenyi szerintem teljesen más úton halad – például rengeteg fiatal színészt szerződtetett, ami egyfelől vérfrissítést hozott a színház életébe, másfelől egészen megváltoztatja a társulat összetételét, és ezáltal a Víg színészeiről kialakult képünket.

U. B.: Igen, de azért Eszenyi is szerződtetett „klasszikusabb alkatú” fiatal színészeket is – más kérdés, hogy közülük többen már nincsenek a színháznál.

– Kikre gondolsz?

U. B.: Például Kovács Patríciára vagy Mészáros Mátéra. De tegyük hozzá, hogy a mai fiatal színészek – teljesen természetes módon – más iskolázottsággal érkeznek a pályára, mint azok, akik évtizedekkel ezelőtt végeztek. Így az is természetes, hogy Várkonyi vagy Marton más típusú színészeket szerződtetett, olyanokat, akikhez hasonlót ma elég nehéz volna találni, hiszen nem sok Lukács Sándor típusú színész jön ki manapság az egyetemről. Eszenyi zömmel kvalitásos színészeket szerződtet, és igen, igyekszik érdekes embereket találni, olyanokat is, akik a színház működéséhez nem csak színészként járulhatnak hozzá – így kétségtelenül érzékelhető a pezsgés a Vígben.

– Néztem a sort, kik voltak a Víg igazgatói: van, akiről lehet tudni, „kicsoda”, de több név semmit sem mondott nekem, és voltak pár éves ciklusok is. Kik lehettek a színház igazgatói, mit képviseltek?

G. T.: A művész-igazgatók az érdekesebbek, mint például Somló István, Várkonyi Zoltán, Horvai István, Marton László, Eszenyi Enikő, vagy a háború előtt és 1945 után Jób Dániel – mert minden korszakban inkább velük azonosítjuk a színházat, ami érthető. Roboz Imréről, aki Jób társa volt a vezetésben, sokáig azt hittük, hogy csak a pénzzel foglalkozott. Valójában sokkal nagyobb befolyása volt a színház tartalmi működésére: az újabb kutatásokból derült ki, hogy igazgatása alatt mindent kézben tartott, és a szerződtetésektől fogva a darabválasztáson át a marketingig jó érzékkel mindent ő intézett. Hatásosan és hatékonyan dolgozott. És valóban voltak olyan korszakai a színháznak, amikor sűrűn cserélődtek élén a hivatalnokok. Üde kivételnek számított Magyar Bálint működése, aki korábban a Nemzeti Színház titkáraként dolgozott, és éppen egy kiélezett történelmi helyzetben lehetett igazgató. Igaz, hogy hosszú évek teltek el úgy a színház életében, hogy nem nagyon tudott a kultúrpolitika mit kezdeni az intézménnyel. Tegyük hozzá, hogy 1949-ben el is törölték, illetve romjaiban államosították, majd 1951-ben a Magyar Néphadsereg Színházaként szervezték újjá. A művelődéspolitikusok egészen más feladatot szántak neki, mint korábban. Magyar Bálint 1955-től igyekezett a polgári szellemiségből legalább morzsákat visszacsempészni, de a színház csak Somló igazgatósága idején, 1960. szeptember 8-án kapta vissza eredeti nevét. Ha a színház irányítását értékeljük, nagyon érdekes, hogy korszakonként hogyan és miért került válságba a működés: vajon a társadalmi történések következtében tűnik el például a közönség, vagy a színház működése az oka ennek? A második világháború után hiányzott a Vígszínház nézőinek jelentős része, mert nem jöttek vissza a haláltáborokból, vagy már 1949 előtt emigráltak. Aztán a hatvanas-hetvenes évek közönsége is egyre vékonyodott, és ma már egyre kevesebben élnek abból a generációból. Mindig visszatérünk a közönséghez, de be kell látnunk, hogy a színház alkotói talán jobban tették volna, ha a hagyománytisztelet helyett érdekes előadásokat hoznak létre, melyek szélesebb rétegekhez eljutnak, esetleg a korábbihoz képest új közönség figyelmét keltik fel. Természetesen voltak, akik törekedtek a megújulásra, nagyon jelentős lépés például, hogy a Vígszínház műhelyében születtek meg az első nagy sikerű zenés színházi produkciók.

U. B.: Éppen erről akartam beszélni a Marton-éráról szólva, hogy ő rendezőként már korábban sikeres lett. Azóta egy tucatnyi Popfesztivált láttunk, így ma már nehéz elgondolni, hogy ez a bemutató akkor szinte forradalmi tett volt, pedig alighanem az volt. Aztán később, Marton igazgatósága alatt a zenés bemutatók (köztük az operettek) már közel sem számítottak olyan forradalminak, sőt, egyre inkább a kommercializálódás felé indultak el. Ez az irány az utóbbi időben gyakorlatilag megszűnt, sőt, tavaly még egy Feydeau-bohózatot is művészszínházi eszközökkel vitt színre Michal Dočekal – vagyis a kommerszebb útról nagyon határozottan letért a Vígszínház.

– Szerintetek mennyire nehéz most kultúrpolitikailag egy ekkora színház igazgatójának lenni?

P. P.: Egy ekkora színház igazgatói feladatkörei sosem korlátozódtak a művészi munkára, hatványozottan igaz ez most. Eszenyi kitűnő üzletasszony és diplomata, de… nem igazán tudom eldönteni, lehet-e ebben a politikai környezetben erről őszintén beszélni, mert a rendszerváltás óta a hatalom művészettel ennyit nem foglalkozott, és hogy most ennyire fókuszba került, az nem túl örömteli.

G. T.: Foglalkoztak mindig: gondoljatok csak vissza, a rendszerváltás óta mennyi minden történt a Nemzeti Színházzal.

G. T.: Érdekes jelenség egyébként, hogy a Vígszínházban a fenntartó Horvai István óta megengedte, hogy a vezetők egymásnak adják át a stafétát – és van ebben ráció: valamennyien a Vígben „nőttek fel”. Kérdés, ez így maradhat-e.

P. P.: Persze, és az is kérdés, hogy jó-e, ha az igazgatók „megöröklik” egymástól a színház vezetését. Annál persze sokkal jobb, mint hogy egy politikai potentátot helyezzenek a Vígszínház élére. A kultúrkampfban szerintem az az újdonság a korábbi fideszes kultúrpolitikai attitűdhöz képest, hogy eddig csak a nyílt közéleti szerepvállalásért járt büntetés, de most már az is számít, milyen előadásokat tűznek a színházak a műsorukra.

– Csináljunk keretes szerkezetet: visszatérnék az épületre. Nemzetközi tendencia, hogy a színház kisebb terekbe húzódik vissza. Szerintetek a Vígszínház adottságai nem akadályozzák a további fejlődést? Tud elég modern lenni ez a hatalmas, elegáns tér?

U. B.: Párhuzamosan vannak nagyszínházi tendenciák is. Nyilván azt kell kitalálni, hogy ezek között a falak között hogyan lehet kortárs színházat csinálni. Nézőként pedig kifejezetten vágyom is arra, hogy lássak látványos, izgalmas nagyszínházi előadásokat is, legalább havonta ötöt-hatot a havi húsz kamarában, parányi stúdióban abszolválandó produkció mellett.

P. P.: És ne feledjük a Házi Színpadot, ott történnek szerintem a legérdekesebb dolgok, ott lehet látni Jelineket, és ott rendez Pass Andrea, Szabó Réka vagy Kincses Réka.

G. T.: Egy ekkora színház mindig üzemszerűen működik, és ha jól megy, akkor az hatalmas látogatottságot jelent – ami a bevétel szempontjából sem rossz. Úgy tekinthetünk a Vígszínházra, hogy a fővárosban ez az utolsó klasszikus épületben működő prózai színház.

Facebook Comments