Életműdíj: Lázár Kati A legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg: Závada Pál – Mohácsi István – Mohácsi János: EGY PIACI NAP A legjobb előadás: BORISZ DAVIDOVICS SÍREMLÉKE (Újvidéki Színház, rendezte: Alekszandar Popovszki) A legjobb rendezés: A SALEMI BOSZORKÁNYOK (Weöres Sándor Színház, Szombathely, rendezte: Alföldi Róbert) A legjobb zenés/szórakoztató előadás: CHIOGGIAI CSETEPATÉ (Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, rendezte:…
Az Újvidéki Színház fesztiváljáró, díjgyűjtő előadása, a 2017 októberében, az orosz forradalom centenáriumán bemutatott, a macedón Alekszandar Popovszki rendezte Borisz Davidovics síremléke anélkül hatol Kiš (szöveg)világának a legmélyére, hogy elveszne az író maga felállította csapdarendszerben. Mert ravasz szerzővel van dolgunk, az egyik legmegátalkodottabbal a régióban, aki tények, adatok, nevek, dátumok, helyszínek álarca mögé bújva beszél…
Várom, hogy könnyebb legyen. Várom az aranykort. Mindeközben jönnek-mennek a vendégrendezők, és ezek a találkozások hol jobban sikerülnek, hol kevésbé. Amikor a rendező nem nagyon válik be, olyankor újra és újra megtapasztalom, hogy van a társulatunknak egy komoly erénye: nem hagyjuk.
Míg Urbán a tőle megszokott in-yer-face stílusban, bár önmagához képest is extrém kulcsban alkot, Lénárd a királydráma-adaptációk klasszikus modernizáló nyelvezetével kísérletezik.[2] Figyelmünket inkább a tematikus összecsengések ragadhatják meg, pontosabban a kisebbségi, marginalizált csoportok felé fordulás.
Az Újvidéki Színház művészeti vezetője, LÉNÁRD RÓBERT tíz éve diplomázott rendezőként az Újvidéki Művészeti Akadémián. Nevét a színlapokon hol ez utóbbi, tanult mesterségében találjuk, hol a rendező munkatársaként, máskor mint fordító, dramaturg vagy épp író van feltüntetve. Időnként meg zsurnalisztává avanzsál, és nemzetközi színházi fesztiválokról tudósít, filmekről meg egyéb kulturális eseményekről számol be. Idén a…
Mi az improvizáció: a lélektani realista színésztréning része, közösségi eszköz a drámaíráshoz, vagy a színészi jelenlét és technika felmutatása? Hitelesebbnek halljuk? Képes nem „köznyelvi” lenni? Van-e irodalmi értéke? Kell-e később rögzíteni, és főleg kell-e azzal törődni, hogy mit fog szólni a néző? Az itt megszólaltatott mindhárom alkotó dolgozik improvizációval, de hárman háromféle értelemben használják. Milyen…
Mit lát, aki a játszók által rögtönzött perceket nézi, vagyis inkább mit érez, mire vár, mi tartja a figyelmét fogva? Megérzi-e egy majdnem teljes mértékben rögzített produkció alatt, hogy ezt a folyamatot alighanem improvizációk segítségével hozták létre? Hogy hat ez rá? Lényeges ez? Különbözik-e a létrejövő áramkörök minősége ilyenkor, s megszakad-e az illúzió, ha az…
Több mint huszonöt éve írok színházak számára dramatikus szövegeket. Ezek hol irodalmi igénnyel megírt drámák, hol csupán az adott bemutató számára készült színjátékszövegek, amelyek a legritkább esetben érnek meg újabb bemutatót. A két írásmódszer, bár azonos gyökerű, alapvetően különbözik. A hagyományos értelemben vett, klasszikus drámaírás metodikájának kötetnyi szakirodalma van, míg az improvizáció alapú, közösségi szövegfejlesztést…
A megkérdezettek minimum három koreográfus-korosztály tagjai, akik alkotó- és kutatómunkájuk során mindannyian használják az improvizációt, a legtöbben kisebb-nagyobb mértékben az előadásaikban is. De vajon tényleg bármit szabad ilyenkor? Mikor és miért fixálják le az improvizált mozgásokat a koreográfusok? Mit ad hozzá az előadáshoz az improvizáció, és mik lehetnek a buktatói? Az improvizáció tényleg komolytalan –…
Míg Amerikában és Európa egy részén az 1950-es évektől a tánc új, posztmodern nemzedékének köszönhetően egyre szélesebb körben terjedtek az improvizációs módszerek a táncalkotásban és a táncoktatásban, addig ez Magyarországon sokáig kifejezetten lenézett és nemkívánatos műfaj volt. A nyolcvanas évek némileg szabadabbá váló művészeti légkörében kezdett először néhány alkotó komolyabban improvizációval foglalkozni, majd beépítette azt…
