Tag Archives

Archive of posts published in the tag: operett

László Ferenc: Frakkos tenorok

Operettkarakterek 3.: Bonvivánok régen és ma

Hálás slágerszólamok és nagyobbára rossz vagy legalábbis ingerszegény szerepek: a csendes közmegegyezés így ítél a bonvivánok zenés színpadi terrénumáról. A szerepkör újabb kori alakulástörténete meg a közelmúlt és a jelen hazai bonvivánjainak praxisa részben igazolni látszik e vélt-valós képletet.

László Ferenc: Nagy nők

Operettkarakterek 2.: Primadonnák tegnap és ma

Szerepkör, színházi funkció, társasági jelenség, szakmai szitokszó és egy műfaj színpadi létezésének gyújtópontja. A primadonna hagyományosan az operett hierarchiájának csúcsán foglal helyet, így nem csoda, ha e magaslatról saját lépcsőn ereszkedik alá.

Hermann Zoltán: Bűn(tudat) és operett

Émile Zola Nana című regényének első fejezete egy fiktív, nem létező operett, A szőke Vénusz (La blonde Vénus) bemutatójáról számol be, a nézők és a kritikusok érkezéséről, az előadás lefolyásáról, a tartózkodó udvariasság tomboló sikerré való átalakulásáról.

László Ferenc: Bónik, Frédik, Musztafák

Operettkarakterek 1.: Táncos-komikusok régen és ma

A színházi világból, így a színjátszás gyakorlatából csakúgy, mint a nézői (kritikusi) észlelésből mára jószerint kivesztek a szerepkörök és a színésztípusok. Nem beszélünk már többé drámai szendéről, sem tragikáról, ahogyan hős- és jellemapákról sem, ami persze annál is kevésbé meglepő, mivel apaszínészek sem egzisztálnak immár. Szinte csak egyetlen olyan szeglete van a jelenkori színháznak, ahol…

Hermann Zoltán: Ez is operett, az is operett

Mágnás Miska – Vígszínház

A nagy társadalmi ellentéteket kétségkívül tompítja, hogy a Király Színház közönsége akkor – és a Vígé most! – valamiféle színházszociológiai értelmű „kívüliségben” szimpatizál a hősökkel: nem drukkol annyira a cselédek győzelméért, mint amennyire szeretné látni az arisztokrácia megleckéztetését. Az operett a semleges megfigyelő hamis önképét kínálja a nézőnek.

Hermann Zoltán: Második szereposztás

János vitéz – Budapesti Operettszínház

Amellett tehát, hogy a Kacsóh-operettek utóbbi száz évének előadásai csak úgy tudtak benne maradni az operettjátszás történetében, hogy mindig lemondtak valamiről, ami a Fedák-változatban még együtt volt, az utóbbi évek János vitéz-színreviteleiben ezt még tetézi egy szájbarágósan jelképieskedő, újnépies színházi iskola revans-logikája.

Hermann Zoltán: „Aránylag még jó szűnben…”

Kálmán Imre: Csárdáskirálynő – Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Vidnyánszky Attila rendezésében folytatódik a darabon való, 1954 óta tartó „barkácsolás” is. Soha, senki nem fog bevállalni egy „historikus” Csárdáskirálynőt: semmit nem csavarva az 1916-os pesti változaton, a Gábor Andor-szövegekkel, mikrofonok nélkül, az eredetit imitáló világosítással, a fotókból rekonstruálható díszletekkel és jelmezekkel… Vidnyánszkyék tuningja – éppen, mert közben mintha megadnák a szövegkönyvnek és a sajátos…

László Ferenc: Ez is Operett, az is Operett

A Budapesti Operettszínház közelmúltja

Kiss B. Atilla februári hivatalba lépésével minden jel szerint teljes korszakváltás várható a Budapesti Operettszínházban, mely játszóhely tán még a nevét is lecseréli nagy megújultában. A változás olyannyira radikálisnak ígérkezik, hogy lavinahatásával még azt is elfeledtetheti velünk: a Nagymező utcai teátrumban az elmúlt négy (pontosabban 3+1) év során megindult egy kisebbfajta, félfordulatos korszakváltás.

Jászay Tamás: Válasszon engem! Magam ajánlom! Legyen a szavazata kedvező…

Pályázatok a Budapesti Operettszínház főigazgatói pozíciójára

Mivel megbízásunk arra szólt, hogy a Budapesti Operettszínház főigazgatói posztjára érkezett érvényes pályázatok művészeti koncepcióját összevessük egymással, ezért sem a praktikus lebonyolódásában tipikusan magyar történetnek a sajtóban bőségesen taglalt előzményeivel, sem a hazai színházi igazgatóválasztások általános anomáliáival itt nem foglalkozunk.

Kolozsi László: Oratorikus klórkép

Raymond J. Lustig–Matthew Doherty: Semmelweis – Budapesti Operettszínház és Bartók Plusz Operafesztivál

A kórus nehéz szólamát a szolnokiak jól bírják, csak sajnos az a hallgató érzése, hogy ha a rendezési (remek) ötletek nem segítenék a mű befogadását, akkor ez a kvázi oratórium óhatatlanul unalomba süllyedne.