Marin Dròiç, az 1500-as évek közepén élt dubrovniki drámaköltő Dundo Maroje című darabjának velejét Plautustól kölcsönözte, de az ókori keretet saját korának alakjaival és kapzsi viaskodásaival töltötte ki. A terjengős jelenetekbe szabott történet szerint a dubrovniki kalmár, Dundo Maroje fiát Rómába küldi üzletelni, ám Maro a kelmékre szánt pénzt inkább fejedelmi lakomákra és egy főúri kurtizánra, Laurára költi. Fösvény apja utána lohol, hogy valamit megmentsen a herdálásból, de mikor felelősségre vonja fiát, az megtagadja, sőt lecsukatja az öreget, aki szabadulásáig, címszereplőhöz képest kissé méltatlanul mellőzve, a darab nagy részében ki is marad a fordulatokból. Helyette a reneszánsz recept szerinti egy helyett mindjárt három talpraesett szolga bonyolítja a forgatagot: Popiva, Maro rossz szelleme, Petru­njela, a kurtizán szolgálója és Pomet, aki a szintén a nemes éji pillangó kegyeiért versengő német Hugo kísérője. Furfanggal leginkább utóbbi éhenkórász van kibélelve (Pomet hajdan központi alakja lehetett a dubrovniki vígjátéknak, Dròiç egy egész – elkallódott – darabot is szentelt a figurának, a Dundo Maroje állítólag az abban történtek folytatása), ő irányítja tehát a cselszövényeket. Az érzelmek sem hiányoznak: Maro és Hugo Laura iránti szerelmük rabjai, Petrunjela Po­mettel incselkedik, és feltűnik Pera, Maro otthon hagyott, de szerelme után szökött menyasszonya. A szerelmi szálak kibogozására azonban kevés gondot fordít a szerző. Laura a pénz miatt összevész Maróval, de hogy kibékülnek-e, nem tudjuk meg, s hiába derül fény arra is, hogy a hölgyemény egy német arisztokrata elveszett leánya, minekutána már boronálják is egybe Hugóval, végül ez a viszony is homályban marad. Maszatos az is, hogy Pera rendezi-e kapcsolatát Maró­val, vagy hogy Petrunjela és Pomet végül egymásra találnak-é. Felmerül a szülő-gyermek tematika is, elsősorban Maro és Dundo, apa és fia végletesen eltérő személyiségében és kapcsolatában, valamint a Rómá­ba érkező három dubrovniki ifjú kórusában, akik Maro példáját követve kívánnának duhajkodni. A szerelem és a családi kötelék Janus-arcú fejtegetései mellett lényegesebbnek tűnik a pénz motívuma: a történet sokkal inkább az arany, mint a szerelem körül forgolódik. Az alapkonfliktust egy vagyon elverése és a megmentésére irányuló szándék szolgáltatja, majd számtalan ügylet, pénzforgalmi fondorlat, kifizetés és befizetés, eladósodás, zálog, jutalom és mindenféle pénzzel kapcsolatos dolog vezettetik elő. Mindez csodának persze nem csoda, végül is Dròiç egy kereskedőváros kalmár közönségének szánta a darabját.

Garay Nagy Tamás (Tripcˇeta), Kóti Árpád (Dundo Maroje) és Varga József (Bokcˇilo) – Koncz Zsuzsa felvétele

A debreceni Csokonai Színház előadása, Ribillió Rómában címmel, szintén az anyagiság varázskörére hegyezi ki a Szentendrei Nyárral közös produkcióját. Vidnyánszky Attila rendezése az augusztusi szabadtérhez mérten harsány. Balogh Tibor dramaturgiai beavatkozásai csupán pár szereplőt mellőznek, és magyarul sorjáztatják elő a raguzai nyelvjárásban írt epizódokat, olaszul csak annyi töltelékszót és félmondatot hagyva, hogy ne csorbuljon a dialógok dallama. Teljes pompájukban terjengőznek elő a ma talán már bő lére eresztettnek tűnő párbeszédek, ám az előadásban ez nem álmosító, hiszen tűzijátékként robban egyik rendezői ötlet a másik után, és hevíti helyzetté az eredetiben olykor sematikus dialógokat. Színes kavalkádban peregnek az események, s az általam látott Vid­nyán­sz­ky-előadásokhoz hasonlatos koreográfia szerint a különböző szituációkban feltűnő szereplők gyakran egy időben mozognak a színen, több jelenet zajlik szimultán. Talán még nem minden részlet lelte meg végleges tempóját, talán a színészek még itt-ott kipróbálnak újabb momentumokat, de noha jelen recenzió főpróbáról tudósít, nyomát sem találni a nyári színházak többségére jellemző felületes blődlizésnek. Jókedvű alakítások harsognak Szentendre holdvilágos Fő terén, nem az ócska, hanem a vidám fajtából. Kóti Árpád szív­szélhűdéses zsugori Dundo Marojét formál. Fia ka­maszos allűrökből építkező gengszter Rácz József játékában. Vranyecz Artúr előzékeny, kissé intellektuelmód hideg Popiva. Szűcs Kata színészi alakítása meggyőzőbb, mint az énekbetétjei: Petrunjelája hitelesebb talpraesett szolgálóként és párt áhító nőként, mint táncoskomikai szerepkörben. Újhelyi Kinga kurtizánja a vágykeltő gesztusok mellé némi naturális, útszélien kurvás hangulatot is lop. Hugóból Jámbor József remekbe szabott etűdöket varázsol: hálás epizód, mikor a mafla német szíve hölgyénél széles műfaji skálájú szerenádokkal próbálkozik, a wagneri muzsikától a rock’n’rollon át a távol-keleti hangzásokig. Talán zenészi teendőik gátolják a színesebb karakterábrázolásban a dubrovniki ifjak, Katkó Ferenc, Kiss Gergely Máté és Ivaskovics Viktor hármasát, míg Nagy László Divóként kirobbanó energiával játszik. Varga Gabriella Perája ezen az estén haloványabb a színésznő korábbi alakításaihoz képest, ámbár maga a darab is elég mostohán bánik a figurával. Végül Mészáros Tibor kimagasló játékát kell említeni, aki nyughatatlan, élénk és sokszínű színészi lényével Pomet nyalókás megmozdulásait az események katalizátorává teszi. Petrunjelával való jelenete, ahogy egy emlék, egy vallomás és egy szolgáltatás a szentimentálisan blőd táncverseny visszaemlékezésébe sűrűsödik, fergeteges. Mészáros már az Elő­szónál, Varázslóként pompásan szövi át hosszadalmas mondókáját az aznap estére viharossá erősödő szélre tett apró utalásokkal, megajándékozva ezzel bennünket az itt és most valós színházi pillanataival. Ez a színészi figyelem társul a későbbiekben érzékenységgel, s így lesz Pomet nemcsak a dra­maturgiai gépezet kelléke és virgonc kacagtató, hanem érző és megcsalt, kivert és pénzéhes figura, mindenképpen esendő emberi lény a színpadon. A színészvezetés tanúsítja, hogy miközben a rendezés megőrzi a felszín vaskos komikumát, mögé is néz.

Kiss Gergely Máté (Niko), Rácz József (Maro), Katkó Ferenc (Divulin Lopudanin) és Ivaskovics Viktor (Pijero) – Koncz Zsuzsa felvétele

Alekszandr Belozub a realizáló részletekkel festett, vásári komédiába illő miliőbe másféle hangulatot is belelop. A díszletelemekben keveredik a varieté, a vurstli és a cirkusz világa, a helyszínekhez a szórakoztatóipar egy-egy attribútuma társul. Oldalt egy zenekar, mögötte zöldséges kirakodás, talán piac. Átellenben asztal, étellel és itallal megpakolva, az osteriák belső tere. Hátul Laura házát varietéfüggöny jelzi, időnként elhúzzák, felfedve mögötte valamiféle késdobáló- kereket, amelyen legtöbbször Marót pörgetik. A díszlet központi eleme egy hatalmas rulettkerék-forgószínpad, amelyen marcipán amfiteátrumocska kering: az utca, Róma, a gyönyörök és a pénz hajhászásának világa, még egy nyerőgép is feltűnik. De mindez csak kívülről cukros és derűs rózsaszín, belül, a felszín alatt maga a pokol: a forgó fal belső felületére festve Hiero­nymus Bosch ismert triptichonjának jelenetei villannak fel. A festő világának zaklatott kavargása és vonzódása a bűnök ábrázolásához felerősíti az előadás nyugtalan szürrealizmusát és a szereplők „kullancs” természetét, amelyet a csaknem hatoldalas, vesztünkre érintetlenül hagyott bevezető monológ vázolt fel az előadás kezdetén. S mert a realista helyzetek mögül egy tágasabb világ villan elő, a játék is valami nagyobb szabásút, valami operait közvetít. Pedig apró a színpad, de a színészek és a díszlet állandó mozgatása, a színpadkép folytonos nyüzsgése és mégis valamiféle egysége szárnyalóbbat eredményez a vásári komédiázásnál. Pál Lajos zenei szerkesztő a vezetésével és színészi kísérettel megszólaló zenekar elcsépelt lagzis motívumai közé mindig csúsztat valami zengőbbet is, egy Doors-számot, egy klasszikust, ezzel is elemelve egy-egy mozzanatot. A realista szereplők közé pedig bekerül egy metafizikus lény, a kullancskodások állandó figyelője: egy Angyal. Bakota Árpád fehér ruhás, gábrieli szárnyakkal és bohó helyzetekkel támogatott alakja kommentálja is, ha valaki hiábavalóan veszi szájára az Úr nevét, vagy a Tízparancsolat ellen készül véteni. Több deus ex machinát is véghezvisz, a leglényegesebbként a végkifejlet után újságpapírba csomagolt bankókötegeket ajándékoz a szereplőknek. Úgy tűnik, a pénzéhségre még egy arkangyal sem tud más megoldást, mint kielégíteni. Hiába azonban a jó szándék, a szereplők még a meghajlásból is visszaszaladnak, hogy civakodjanak a kötegekért. Mintha csak azért is saját poklukba kergetnék vissza magukat, Bosch egyik pokolbéli, madárcsőrös rémfigurája ki is kukkant a függönyön, míg mögötte árnyak marakodnak a pénzen.

Marin DržiC’: Ribillió Rómában
(Dundo Maroje) (A debreceni Csokonai Színház és a Szentendrei Közművelődési Kht. közös produkciója)

Fordította: Csuka Zoltán. Dramaturg: Balogh Tibor. Díszlet-jelmez: Alekszandr Belozub. Zene: Pál Lajos.Asszisztens: Jóvér Csaba. Rendező: Vidnyánszky Attila.
Szereplők: Kóti Árpád, Rácz József, Garay Nagy Tamás, Varga József, Vranyecz Artúr, Mészáros Tibor, Szűcs Kata, Varga Gabriella, Újhelyi Kinga, Jámbor József, Miske László, Dánielfy Zsolt, Bakota Árpád, Katkó Ferenc, Kiss Gergely Máté, Ivaskovics Viktor, Pál Lajos, Nagy László.