Megpróbálunk válaszolni azokra a kérdésekre, amelyek foglalkoztatják az embereket, beleértve a politikát is, de nem szeretem az „elkötelezett színház" címkét.

Jean-Louis Martinelli a nanterre-i Théâtre des Amandiers, Franciaország egyik legjelentősebb színházának igazgatója; előadásaik magas színvonalát és társadalmi szerepvállalását a szakma és a közönség egyaránt elismeri. A Párizs egyik elővárosában, meglehetősen csúnya, lakótelepi környezetben található betonkocka-épületben három – egy 920, egy 500 és egy 130 személy befogadására alkalmas – terem várja a látogatókat.

– A színház programja alapján az Amandiers nagyon izgalmas, ma már talán korszerűtlen kifejezéssel élve: igazi népszínházat kínál a közönségnek. A repertoár gerincét a politikai darabok alkotják, de előadnak klasszikusokat – például a Coriolanust – és könnyebb műfajú szerzőket – Feydeau-t vagy Sacha Guitryt – is. Egyetért ezzel a megfogalmazással?
– Franciaországban a népszínház fogalomnak speciális, kulturálisan meghatározott jelentése van, egyér­telműen Jean Vilar színházára utal. Nagyra becsülöm, de nem tartom magam Vilar örökösének. Ha már mes­tereket kell felsorolnom, inkább említeném Antoine Vitezt, Patrice Chéreau-t vagy Jean-Pierre Vincent-t; e két utóbbi művész egyébként nagy örömömre rendez nálunk egy-egy darabot ebben az évadban. Ugyan­ak­kor abban az értelemben, hogy látogassák minél többen a színházat, hogy a repertoár legyen minél nyitottabb, természetesen népszínházat csinálunk. Minden igazi színház ezt teszi, különben nincs értelme az egésznek. Egyébként egyszerűen arról van szó, hogy megpróbálunk válaszolni azokra a kérdésekre, amelyek foglalkoztatják az embereket, beleértve a politikát is, de nem szeretem az „elkötelezett színház” címkét.
– Engedje meg, hogy ellentmondjak önnek! Hadd emlékeztessem, hogy a szezont olyan darabok fémjelzik, mint A kommunisták csendje, a Leigázottak, az Anna Politkovszkaja emlékére készült előadás vagy a Valami történik Irakban szeptember 11-én. Úgy gondolom, kevés színházban jelenik meg ilyen töményen a politika.
– Kétségtelen tény, hogy sok színház csak saját magával foglalkozik, vagy kicsit átpofozva adja elő a régi, „múzeumi” szövegeket. Fontosnak tartom, hogy a repertoár sokszínű legyen – ahhoz, hogy hitelesen tudjunk beszélni a máról, kortárs szerzők művei mellett természetesen be kell mutatnunk a múltat, a hagyományokat is. Egyszerre kell Racine-t és élő szerzők darabjait játszanunk. Ilyen például az algériai származású, Franciaországban élő Aziz Chouaki, aki a Leigá­zot­takban két, az első világháborúban harcoló észak-afrikai katona sorsán keresztül mutatja be a francia gyarmatosítás arcait. A színház közeli és távoli történetek ábrázolásával járul hozzá a társadalmi kérdések újrafogalmazásához. Mint például az először Luca Ronconi által színre vitt A kommunisták csendje, amely az Olasz Kommunista Párt második világháború alatti tevékenységéből kiindulva boncolgatja a politikai elkötelezettség és ezen belül a baloldal sorskérdéseit. Ami a Politkovszkaja-darabot illeti, ez nem a meggyilkolt orosz újságírónőről szól, hanem egy család széthullásáról a csecsen polgárháború idején.
– Meghatározza-e a programot a színház földrajzi elhelyezkedése?
– Nyilvánvalóan más repertoárt kínáltam, amikor a Strasbourgi Nemzeti Színházat vezettem, mint most, amikor egy Párizs melletti, nagyon vegyes lakosságú településen dolgozom. Strasbourgban sok német darabot mutattunk be, s meghívtuk a Volksbühne, a Ber­li­ner Ensemble és személy szerint Christoph Mar­tha­ler számos előadását, mert fontosak voltak a város identitása, múltja, hagyományai szempontjából. Az Aman­diers egy nagyváros peremén helyezkedik el, itt a döntő kérdés az idegenség problémaköre, a másik megértése. Külön figyelmet szentelünk Afriká­nak, például a témával foglalkozó darabokat rendelünk, ezzel is közelebb próbáljuk hozni a színházat a lakossághoz. Mindenféle módon igyekszünk körbejárni a francia társadalom konfliktusait is, a klasszikus-előadásaink is erről szólnak. Például Racine Be­re­ni­ké című drámájában Antioc­hus figuráját egy észak-afrikai eredetű színész játssza – ez is egyfajta politikai üzenet, anélkül, hogy megváltoztatnánk a szerző elképzeléseit. Szá­mom­ra fontos szerzők Pasolini, Brecht, Céline, Lars Norén.
– Előadnak, mondjuk úgy, könnyebb darabokat is.
– Miért furcsa ez? A programot nem ideológiai alapok szerint alakítjuk. Franciaország történelmébe Feydeau is beletartozik. Voltak korszakok, amikor bizonyos körök lenézték, túl populárisnak tartották, de ez ostobaság. Éppen ő mutatja be igazán a burzsoázia őrültségeit! Hasonló okok miatt tervezem valamelyik Mirbeau-darab előadását is.
– „Vevő” a közönség az ön műsorpolitikájára?
– Minden előadásnak megvan a saját közönsége. Hat-hétezer bérletesünk mellett az átlagos látogatottságunk hetvenöt százalékos, ez jónak mondható. Nem szabad elfelejteni, hogy Párizsban és környékén rengeteg színház játszik, óriási a kínálat. Ezért nem beszélhetünk egyetlen meghatározó színházról – sok fontos alkotóműhely van. Közönségünk egyik fele Párizsból érkezik, a másik Nanterre-ből, illetve a környékbeli kisvárosokból. A jegyárakat igyekszünk viszonylag alacsonyan tartani, és megpróbáljuk a helyi, szegényebb érdeklődőket is bevonni. A nanterre-i lakosoknak kevesebbet kell fizetniük, a fiataloknak, a munkanélkülieknek úgyszintén. A diákok például nyolc euróért jöhetnek be, ez olcsóbb, mint egy mozijegy. Egyébként pedig azt gondolom, hogy a jegyár és a látogatottság között nincs feltétlenül közvetlen összefüggés. Ez érdeklődés és szokás kérdése inkább. A szegényebbek gondolkodás nélkül megveszik a jegyet a Paris Saint-Germain focimeccseire, pedig azok lényegesen drágábbak, mint a színházjegyek…
– Kik és hogyan finanszírozzák a színházat?
– Költségvetésünk háromnegyed részét az állam biztosítja, a többit fele-fele arányban Nanterre városa és a megye. Sajnos, a büdzsé nem növekszik, és minden évben meg kell küzdeni a szinten tartásért is. Viszont, bár több mint húsz éve vezetek színházat, de még sohasem fordult elő, hogy a politikusok beleszóltak volna a munkámba.
– Összeegyeztethető-e a művészi minőség és a közönségsiker?
– Természetesnek tartom, hogy figyelembe kell vennünk a gazdasági kényszereket is. Az a színház, amelyiknek nincs közönsége, érdektelen. Másfelől biztosítani kell a művészi szabadság, a kísérletezés lehetőségét, különben egyszerű reprodukálóüzemről lenne szó.
– Milyennek látja az európai színházak helyzetét?
– Úgy tűnik, Európában mindenhol problémát okoz a kulturális politika prioritásainak meghatározása. Lehet, hogy kevesebb intézményt kellene az államnak finanszíroznia, de azokat jobban. Franciaországban egészségesebb egyensúlyt kellene teremteni az állam és a régiók között. Ugyanakkor nehezményezem, hogy minden reform a költségek csökkentéséről szól. Nem látom be, hogy miért mindig és mindenhol az egészségügy, az oktatás és a kultúra kiadásai jelentik a fő problémát. Csináljuk meg Európát, de az igazi európai értékek mentén!
– Franciaországban csak a Comédie-Française-nak van önálló társulata. Ön szerint jó lenne, ha máshol is így dolgoznának?
– Ez nagyon ambivalens kérdés. Az egész francia színház struktúráját át kellene alakítani hozzá, ami nagyon sokba kerülne. Jó esetben ez a rendszer kiváló eredményeket produkálhat, de megvan az esélye annak is, hogy a legkonvencionálisabb előadások jönnek létre. A társulatnak állandó impulzusokra van szüksége, és fontos a színészi játék harmonizálása is. Én úgy próbálom meg a két rendszer előnyeit egyesíteni, hogy gyakran kérem fel ugyanazokat a művészeket.
– És hogyan látja a színészképző iskolák szerepét?
– Erre a kérdésre sincs egyértelmű válasz. A pálya elején sokat adhat egy igényes iskola. Ugyanakkor úgy érzem, három év kevés a mesterség elsajátításához. A színházcsinálás tele van titkokkal, amelyek végigkísérik az egész életet. Nagyon sok iskolában csak a konvenciókat tanulhatják meg a növendékek. Külön történet a színészet oktatása: erre azután végképp nincs recept – szerencsére.
– Kérem, mutassa be röviden önmagát!
– Nem jártam színművészeti főiskolára, ez egyébként meglehetősen tipikus Franciaországban. Mérnöki tanulmányokat folytattam, és közben az egyetemi színházban játszottam és rendeztem. Ezután Lyonban dolgoztam egy kis színházban, majd a jobboldali Jacques Toubon miniszter nevezett ki a Stras­bourgi Nemzeti Színház igazgatójává, hét év után pedig a szocialista Catherine Tasca hívott meg ide Nanterre-be. Franciaországban a kulturális miniszter dönt a nagy kulturális intézmények vezetőinek kinevezéséről – ezt a rendszert jónak tartom, mert elkerüli a sokszor álságos „pályázati” procedúrát.
– Mennyire ismeri a magyar színházat?
– A strasbourgi színház tagja volt az Európai Színházak Uniójának, így kerültem kapcsolatba a Katona József Színházzal, amely többször is fellépett nálunk. Egyik felfedezője voltam Schilling Árpádnak, aki Strasbourgban rendezett először külföldön. Láttam és becsülöm Ascher Tamás és Zsám­béki Gábor rendezéseit. Mostanában hallottam Pintér Béláról, de az ő elő­adásait még nem volt módomban megnézni.

Facebook Comments