Nem kötelező fesztiválra premiereket időzíteni, de kétségtelenül jót tesz a rendezvénynek a jelentős bemutató.

Minden táncfesztiválon azon (is) töprengek folyamatosan, hogy mi is az igazi célja, értelme a rendezvénynek. A pálmát még mindig az alábbi, néhány éve kapott válasz viszi el: „…hogy érezzük egymás közelségét, melegét.”

Egyszerű a helyzet, ha a fesztivál egy egyszerű eszme vagy ötlet köré szerveződik. Például nemrég, április 20-22. között zajlott le Zalaegerszegen a XXV. Zalai Kamaratánc Fesztivál, amely rendezvénysorozat 1965 óta a néptánc egyik legfontosabb szakmai seregszemléje. A részvételre a kritériumoknak megfelelők jelentkezhetnek, a szervezők közülük választják ki, hogy ki kap meghívást. Idén 31 együttes 45 versenyszámot mutatott be. A szakmai zsűri közülük választotta ki a díjazottakat, és mindkét versenynap végén hajnalig tartó értékelésen elemezte is a látottakat. A pénzdíjak szerények, inkább szimbolikusak, de a tét óriási. A fesztiválon a szakma tekintélyes része jelen van, ha a koreográfusversenyen feltűnik egy fiatal tehetség, rögtön megismeri az egész brancs, a beérett harmincasok-negyvenesek is szívesen mutogatják magukat, mert meghívásokat kaphatnak amatőr együttesek vezetésére vagy csak egy-egy tájegység táncainak betanítására, ha az anyagból figyelemre méltó produkciót mutattak be. A zalai fesztivál elsősorban koreográfusverseny, de a háttérben – tovább gyűrűződően – egyfajta börze is működik, közös tervek, munkakapcsolatok szövődnek. És mindehhez szakmai kíváncsiság is társul, mert minden alkalommal akad rá példa, hogy egy markáns újító (akár jó értelemben is) kiveri a biztosítékot, vagy valaki olyan archaikus anyaggal, esetleg új gyűjtéssel áll elő, amire a szigorú hagyományőrzők is elismeréssel csettintgetnek.
A kortárs táncban is régóta vannak koreográfusversenyt meghirdető fesztiválok, de egyiknek sem lett hosszú távon erős a hatása, valószínűleg azért nem, mert a kandidálóknak a sikeres (díjnyertes) megmutatkozás után sem változott meg az életük, terebélyesedett ki a karrierjük. Ennek nyilván az az oka, hogy a kortárs táncnak sosem volt olyan széles társadalmi bázisa, mint az amatőr néptáncmozgalomnak. Rengeteg hely van az országban és a határon túl, ahol van kiknek néptáncot koreografálni, betanítani, a kortárs táncosok viszont a fesztiválokon leginkább egymásnak mutogatják önmagukat a fővárosban – különösebb következmények nélkül. A veszprémi A Tánc Fesztiválján és a Miskolci Tánc-Hétvégeken legalább olyan közönség elé visznek kortárs táncot, melynek tagjai fesztivál nélkül élőben valószínűleg sosem láthatnának olyat. Az évente megrendezésre kerülő győri és pécsi több műfajú seregszemléket is elsősorban ez az eszme tartja jogosan életben (értsd: a helyi publikumnak helybe hoznak olyan produkciókat, amelyekért utazni restek volnának). Nem szándékom a teljesség igényével szemrevételezni a magyar táncfesztivál-kínálatot, de azt még meg kell említenem, hogy volt már nálunk sikeres börze jellegű fesztivál is, a DunaPartra célzok, igaz, az kortárstánc- és színházi volt egyben.
A magyarországi táncfesztiváloktól bizonyos hasznosságot nem lehet eltagadni, de igazi, nagyszabású, több műfajt is felölelő sikeres-értelmes fesztiválra még a nálam öregebbek sem nagyon emlékeznek. Az egyik legpatinásabb, a Táncfórumból idén Budapest Táncfesztivállá avanzsált rendezvénysorozat egyetlenegy apropóhoz, A Tánc Világnapjához kapcsolódik, így semmi más speciális célja nincs, mint a közfigyelem táncra irányítása. Ezt a célt sok kapcsolódó rendezvénnyel, ötlettel is lehet(ne) szolgálni, de igazából az lenne a legjobb, ha a fesztivál maga megfelelne a legjobb fesztiválok ismérveinek, követelményeinek.

Mein kleiner Blumengarten. Dusa Gábor felvétele

Nem kötelező fesztiválra premiereket időzíteni, de kétségtelenül jót tesz a rendezvénynek a jelentős bemutató. Ha a fesztivál országos, és a tánc több műfaját is felöleli, automatikusan kialakul az elvárás: a program mutassa meg a hazai erőviszonyok keresztmetszetét – persze a teljesség igénye nélkül. És végül a legégetőbb kérdés: legyenek-e külföldi előadások, és ha igen, minek alapján történjen a kiválasztásuk? Az időben és előadásszámban is az előzményeihez képest kisebbre zsugorodott Budapest Táncfesztivál láthatóan mindhárom kritériumnak igyekezett megfelelni: volt premier, hazai keresztmetszet és külföldi vendégjáték is. És végül, de nem utolsósorban táncvilágnapi gála, amelyen egy-egy szám műsorra tűzésével még az utolsó napon is lehetőség nyílik bizonyos műfaji vagy egyéb hiányosságok gyorspótlására. Az egész hetes műsorból hiányzó néptáncot például három szám is kompenzálja, közülük kettő igazi hagyományőrző, autentikus néptánc. A klasszikus balett felé a Magyar Táncművészeti Főiskola Fekete hattyú- és Grand pas classique-pas de deux-je gyakorol gesztust, de ezzel együtt nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy miért nem képviseli magát a magyar balettművészet fellegvára, a Magyar Nemzeti Balett (a Magyar Állami Operaház balettegyüttese).

Feltételezésem szerint a Budapest Táncfesztivál (mint a legtöbb hazai seregszemle) nem koncepció, hanem gyakorlati kérdések mentén szerveződik. Az jön tehát, akit könnyű idehozni, aki megfizethető, aki már régen nem volt, de nagyon akar jönni, akivel jó a személyes kapcsolat. Nincs is az idei kínálatban meglepő, nagy dobás (gondolom, elsősorban anyagi okok miatt).
A fesztivált rögtön egy külföldi vendégjáték nyitotta: a torinói Compagnia EgriBianco Danza előadása, melynek sajnos művészi hozadéka nemigen volt. A nyolc táncosból álló kisegyüttes precízen, ihletetten, professzionistán dolgozik, de kiemelkedő, egyedien magas szintű tánctechnikával egyikőjük sem rendelkezik, ráadásul mindhárom bemutatott „modern balett”-koreográfiájuk (Raphael Bianco társigazgató készítette őket) harminc-negyven évvel ezelőtti ízlés alapján készült. Az Arvo Pärt-muzsikára komponált Da Nobis Pacem (2006) mozgásanyagában és intellektuális tartalmában egyaránt alig több egy főiskolai vizsgaelőadásénál, az estet záró, Cesaria Evora-dalokra koreografált Amor di Mundo (2012) pedig egyenesen zavarba ejtő. Egyedül a Sztravinszkij felkavaró, érzéki Menyegzőjére írt Les Noces (2011) érdemel némi figyelmet, de ebben sincs valódi rendezői-koreográfusi bátorság, átütő erejű újító szándék, és zavaróan racionális, kimódolt a narráció építkezése. Bianco mellett az együttes alapító művészeti vezetője Susanna Egri, alias Egri Zsuzsanna, akinek művészetszervezői ténykedése még a nyolcadik ikszen túl is tiszteletet parancsol.

Sec. Dusa Gábor felvétele

A második napon a címével kortárs fricskát ígérő magyar premiert, a Gangaray Dance Company Hámor József alkotta Mein kleiner Blumengarten című előadását választottam. (Szakemberek szerint a South Bohemian Ballet és Ballet Prague Junior ezzel azonos időben zajló közös vendégjátéka nem képviselt nemzetközi színvonalat.) A Mein kleiner Blumengartenban terítékre kerül a balett- és operajátszás maníros idiotizmusa, a műfaj állandó felfokozottsága párhuzamba kerül a kulisszák mögötti túljátszott bálványimádással: a balerinák éppen aktuális koreográfus zseni iránti rajongásával. A Hámor alakította piperkőc balettmesterben a mindennapok ön-imádó macsóira is ráismerhetünk, de nem nélkülözi az önmegsemmisítő öniróniát sem. Ettől lehet szeretni a mozgásanyagában és ismételgetett maníros játékában többször ellaposodó, egyes részleteiben hosszúra nyúló előadást. Furcsa, nehezen értelmezhető kontrasztot alkotnak azok a jelenetek, amelyekben gyönyörű operarészletekre balettparódia látható a színpadon. Mindenesetre amikor Delibes Lakméjából pazar előadásban elhangzott a Virág-kettős, legszívesebben szememet behunyva élveztem volna a zenei csemegét. Legyünk gálánsak, és tételezzük fel: a Mein kleiner Blumengarten arról (is) szól, hogy az igazi értékeket a mégoly jópofa hülyéskedés sem tudja felülírni.

A fesztivál következő napján volt látható az első olyan honi koreográfia, amely vélhetően a friss keresztmetszet részeként reprezentálja a mai magyar táncművészet legjobb értékeit. Bozsik Yvette Az Ezeregyéjszaka virágai című felnőtteknek szóló előadását igen jól sikerült opusnak tartom. Ha folyamatosan leköt a produkció, mégpedig azzal, hogy érzéki, de közben tartalmat és művészi értéket vélek felfedezni benne, akkor engem nem zavar, hogy „a Bozsik már megint ájultan szexualizál”. Kitűnő a sűrű, vékony oszlopos háttér által szabdalt tér és bevilágítása, a sokat változó, ám mindig erotikus hangulatot vagy éppen annak ellenpontját gerjesztő jelmezarzenál, és a táncok, akciók, történések, alakítások furcsa elegye külsőségei ellenére leginkább az emberi belsőről szól. A bennünk szunnyadozó-ébredező véglényekről, a kiélni akart testi vágyról, mindarról, ami bennünk az emberi mellett állati, de – tetszik, nem tetszik – nélküle nem lenne fajfenntartás, túlélés, kultúraörökítés sem. Valencia James végre képességeihez illő szerepet és mozgásvilágot kap, de az est kiemelkedő alakítása Fülöp Tímeáé. Fülöp ezúttal az ellentmondások érzéki tárháza: kislányos alkata, visszafogott játékmódja, rezzenéstelen arca és félig hunyt szempillái mögül Wedekind Lulujáéhoz hasonlítható „ártatlan” feslettség és romlottság kandikál elő. Igen hiteles, hogy kettősük végén Vati Tamás – bocsánat: mint állat – ráront.
Furcsa, kortalanul mai világban játszódik Barta Dóra Rómeó és Júliája is, de azt a világot a „társadalmiasult” érdekellentétek vezérlik. Félelmetes a közeg, a falakból a gyűlölet és fenyegetés hosszú késpengéi merednek elő (zseniális Bagossy Levente színpadképe, a kanyarodó utca házfalakkal, rajta ajtók, ablakok, figyelő- és lőrések). Nem csoda, hogy a szülők a kamaszokat nem engedik felnőni. Nem idegenkedem az abszurdan szélsőséges, „trendi” jelképek használatától: a kamasz Júliát például dadája babakocsiba kényszeríti, miközben az önérzetében megbántott bakfis mindene egy igazi tűzpiros tűsarkú körömcipő. Rómeóval vad szenvedély hajtja őket egymás felé: nem érdekli őket sem a gyűlölködés, sem a veszély, másmilyen világot akarnak, a sajátjukét (ez a motívum adekvát a Shakespeare-művel). A szimbólumok és izgalmas áthallások mellett Tybalt, Rómeó, Mercutio és Benvolio kirobbanó, majd verekedésbe, gyilkosságba torkolló konfliktusa is igen jól sikerült koreográfiai eszközökkel ábrázoltatik. Egyenetlenségei ellenére Barta Dóra alkotása az idei táncbemutatók legjobbjai közül való, és külön örvendetes, hogy az Egerből méltatlanul eltávolított koreográfus fejlődése töretlen.

A fából faragott királyfi. Dusha Béla felvétele

Ugyanezen az estén párhuzamosan a Művészetek Palotájában a Szegedi Kortárs Balett két premiernek számító Juronics Tamás-koreográfiája volt látható. Gyanítom, hogy a szegedi művészeti vezető ezúttal egyik koreográfiát sem „belső indíttatásból” készítette, hanem zeneianyag-egyeztetetéssel, fesztiválfelkérésre. Az első, színpadképében, tereiben, mozgalmasságában izgalmas Orpheusban sem érezhető semmilyen személyes érintettség (a mozgásanyag és a dramaturgiai megoldások a tipikus „éppen megfelelő, szokványos” kategóriába sorolhatók), A fából faragott királyfi meg egyenesen kötelező feladat abszolválásának tetszik. Ez utóbbit merev, felszínes, kvázi-izgalmas látványvilág és lassú tempójú zenei felvételre történő, helyenként táncot és mozdulatot is nélkülöző koreográfiai kínlódás jellemzi. Az ajtó- és a falszimbólum enerváltan működik, a szereplők jórészt motiváció nélkül ténferegnek vagy ácsorognak a színpadon, a vetített erdő és víz is méltatlan megoldás, a címszereplő lomha revü-boyként való ábrázolására pedig még értelmes magyarázat is alig található. Meglehet: a jó fél évvel korábbi Juronics-premierek után a koreográfusnak nem volt ideje és módja a feltöltődésre. Ha ez így van, ebből magának az alkotónak kell következtetéseket levonnia, a fesztiválszervezők meg azon gondolkodhatnának el általában is, hogy érdemes-e évfordulókhoz kötődő alkotásokat megrendelniük, vagy jobb egy nem túl távoli premiert meghívniuk. Juronics esetében az Élektra és a Trakhiszi nők például fényévekkel jobb a mostani Sztravinszkij- Bartók-estnél.
Jól sikerült darabot az utolsó pillanatban is érdemes felvenni a fesztivál műsorára: a Hollandiában élő és alkotó Zachár Lóránd Sec című alkotása egyértelműen a fesztivál kiemelkedően legjobb koreográfiája. Nem von le az értékéből, hogy ismert, egyszerű képlet körül szerveződik: a haldokló előtt lepereg élete filmje. A minden testrészre, porcikára kiterjedő elképesztő variabilitás, az apró részletek gondos kimunkálása, a szólók, duók, kiscsoportok állandó egymásba keveredése és egymásból kigabalyodása olyan látványos, folytonosan mozgó, tartalmas, egységekből egyedek által összeszerveződő, izgő-mozgó testnyelv-matériát képez, mely valóban csak a másodpercek alatt lepergő életfilmhez hasonlítható. Nincs is szükség egyéb teátrális eszközökre: a jelmezek egyszerűek, sötétek, a háttér sötét függöny, a bevilágítás ízléses, nem hivalkodó. A Budapest Táncszínház fiatal gárdája rendkívül fegyelmezetten és ihletetten tolmácsolja a művet, a két főszereplő, Sághy Alexandra és Stáry Kata végig remekel, a befejezéskor olyan pillanatot produkálnak, amely csak Robert North A halál és a lánykájának felülmúlhatatlan lezárásához hasonlítható. Az est első száma Jónás Zsuzsa koreográfiája, a Limit Way volt, amelyben a koreográfus partnerével, Jalonen Jennával két, korlátokkal küzdő színes női karaktert mutat meg tehetségesen.
A magyar táncfesztiválok nem léphetik át a saját árnyékukat. Ez az árnyék leginkább pénztelenségből, jól bevált megszokottra törekvésből, kockázattól való irtózásból tevődik össze. Mindemellett a Budapest Táncfesztivál nem volt haszontalanság. Még akkor sem, ha a vége felé nem egymás, hanem az áprilisban váratlanul beköszöntő nyári kánikula melegét éreztük.

Facebook Comments