...véget ér a Nemzeti Színház Alföldi Róbert nevével fémjelzett korszaka. 

Már csak egy nap a világ. És véget ér a Nemzeti Színház Alföldi Róbert nevével fémjelzett korszaka.
Az utolsó nap is tartogatott drámai történéseket.
Délelőtt szikrázott a levegő, szinte felrobbant a feszültségtől a Gobbi Hilda Színpad, mikor Alföldi utolsó, direktori sajtótájékoztatóját tartotta.
Egy szál férfi, karcsún, feketében, szemben a kamerákkal, a sajtóval, az alkalmi közönséggel. És beszél. Flottul. Elegánsan. Kőkeményen. Szó esik, többek között, az átadás-átvétel anomáliáiról. S arról, hogy a Nemzeti hosszú történetében nem volt még példa arra, hogy lenullázzák a repertoárt. A nézőtéren dermedt csend. A kérdések ott maradnak a levegőben.

Spiró György. Szkárossy Zsuzsa felvétele

Spiró György. Szkárossy Zsuzsa felvétele

Az esti búcsúgálán (rendező: Mohácsi János) folytatódik az utolsó hónapok történéssorozata. Hatalmas tömeg ünnepli a búcsúzó társulatot kinn, a színház előtti téren, s benn, a nézőtéren. „A csilláron is lógnak.” Sokan nem jutottak be, húsz perc alatt fogytak el a fizetős jegyek az interneten. A kinn rekedtek, többezres tömeg, óriás kivetítőn követik a műsort, fagyos szélben dideregve. Benn hőhullámok örvényében egymásba ér színtér és nézőtér érzelmi turbulenciája.
Kovács Mártonnak és muzsikustársainak a zenéjére egyenként jönnek elő a szereplők. Sokan fellépnek a távozók közül, néhányan a maradók is, sok vendég és szimpatizáns. Jön Kulka, délcegen, feketében, piros cipősen, és elénekli, hogy „Isten véled régi életünk”. Lehalkítva, fájdalmasan, ironikusan. Apró, finom hajlításokkal, ahogy csak ő tud csúfondárosan dalolva mesélni.
És jön Csákányi, s elénekli, hogy „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország”. Átúsztatja ironikus dzsesszfílingbe a hírhedt dalocskát. Megcsavarja metszőn, élesen. Elevenbe vágón. És eszembe jut mindjárt Márai, aki leírja, ahogy a világháborúból kikászálódó, fagyos Budapesten az új erő megtestesítője, az élet-halál ura katonatiszt elhúzatja az Emkében a cigánnyal az irredenta nótát. De Csákányi most kitartja a hangsúlyokat, elnyújtja a dallamot, cifrázza, fájdalmasan ironikussá formálja a dalt.
S jön Gálffi László, aki dörgő tapsot kap, mikor Márai Füves könyvéből idéz. Sok van, mi csodálatos, de az emberi jellemnél nincs semmi csodálatosabb. Különleges adomány megismerni valakinek a jellemét. Tanulságos olvasmány. Itt és most hallgatni még tanulságosabb.

Csákányi Eszter. Szkárossy Zsuzsa felvétele

Csákányi Eszter. Szkárossy Zsuzsa felvétele

És jön Spiró György a szarkasztikus, gunyoros egyéni képviselői indítványával. A színházi közéletről szól a szatíra. Át kell nevezni a Nemzeti Színházat. Legyen ezentúl Magyar Nemzeti Nemzeti Színház. Kicsiny darab Spiró-monodráma. Legalább most, a Nemzeti színpadán.
Aztán Závada Pál beszél, énekel és fütyül. Fütyül az egészre? Na, nem. Énekli a megzenésített Petri-verset, a derék, hajdani átkosból, amikor az történt, ami. „Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak, azt tiszteltük volt liberalizmusnak.” Radnóti Sándornak ajánlotta Petri a verset. Mai huszonéveseknek, gondolom, kőkorszaki lelet. Rájönnek az ízére, csak ki kell várni.
Fájdalmas ez az egész. Minden búcsú fájdalmas.
A hosszú búcsú már télen elkezdődött. A nézőknek legalábbis egész pontosan akkor, mikor a Sirály végén a színészek elkezdték kiadni a télikabátjainkat. El lettünk bocsátva. S ahogy Básti Juli Arkagyinája mondta udvarháza népének: „Tartsatok meg jó emlékezetetekben.” Sokan már akkor búcsúzni kezdtek, pedig még sok minden következett. Például a Mephisto. Meg a latolgatás, hogy lesz-e Alföldinek színháza. Együtt maradhat-e a csapat (vagy legalább egy része), ami a legnagyobb értéknek bizonyult öt év alatt. Egy kiforrott, magas szakmai nívón teljesítő társulat. Sokféle világnézetű, pártállású, identitású, mégis hibátlanul együtt dolgozó színházi kollektíva.

Fehér Tibor, Mészáros Piroska, Alföldi Róbert és Stohl András. Szkárossy Zsuzsa felvétele

Fehér Tibor, Mészáros Piroska, Alföldi Róbert és Stohl András. Szkárossy Zsuzsa felvétele

A Nemzeti-történet, ez a legutóbbi, minden szereplőhöz méltatlan. Azokhoz is, akik elmentek, azokhoz is, akik maradnak vagy jönnek. Ám, sajnálatos módon, beleillik a színház traumatikus históriájába.
Alföldi médiasztárként vonult be a Nemzetibe. A szabadság ikonjaként távozott. Egy szabad ember. Mint a nyolcvanas években Cserhalmi. Pedig nem titok: „rühellé a prófétaságot”.
Ilyen ovációt, mint a búcsúgálán, évtizedek alatt párszor, ha átéltem. Egyszer akkor, amikor a Fekete Péter előadását temették a Vígszínházban. És Eszenyi hétmérföldes léptekkel és hétmérföldes szenvedéllyel énekelte, játszotta, hogy „lesz maga juszt is az enyém”. És felbolydult a nézőtér, felugráltak a nézők a zsöllyéből, megrohamozták a színpadot, hogy megérintsék a játékosokat.
S végül jön a finálé. Lassú zenére előrevonul a társulat. Elöl Stohl András és Hevér Gábor. Aztán Makranczi Zalán és a többiek. Sok vendég is, akik fölléptek, Jordán Tamás, Lázár Kati, Kútvölgyi Erzsébet, Nádasdy Ádám, Závada, Térey János, Darvasi László, Parti Nagy Lajos.
És Stohl János evangéliumából idéz, azt a mondatot, amit Dosztojevszkij A Karamazov testvérek mottójául választott: „Bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem” (János 12,24). Aztán Makranczi énekelni kezdi az Egyszer élünk-ből: „Kék tó, tiszta tó, melyből az élet vize árad”. És Hevér folytatja: „Egy rózsaszál szebben beszél”. Kontráz a kórus, és Stohl harsogva üvölti, társai felé fordulva:
„Gyerekek, ne csináljatok színházat!”

A gálaelőadás kinti közönsége. Szkárossy Zsuzsa felvétele

A gálaelőadás kinti közönsége. Szkárossy Zsuzsa felvétele

Ezt már nem lehet kibírni.
Süllyesztőbe száll a társulat.
Süllyesztőbe tart minden szereplő.
A sírt, hol Nemzeti süllyed el, népek veszik körül.
De a süllyesztő, groteszk módon, felemelkedik, és újra alásüllyed. Mintha nem akarna végképp lesüllyedni.
Lányok sírnak. Kemény férfiarcokon könny folyik. Vannak, akiknek nincsenek már könnyeik.
Tombol a nézőtér, ünnepli hőseit. És ott ül a széksorokban a legnagyobb ellenzéki párt elnöke. Meg az egykori kultuszminiszter. Láthatják, hogyan kell tömegeket mozgatni.
Két teátrumi társasági művészeti vezető is a nézők között. Milyen röhejes is ez: éket verni egy művészeti ág alkotói közé. Hiszen egy szakmában működünk, barátokként akár, sokakkal.
Kinn kitartóan fagyoskodik a tömeg. 2013. június 30-a van, és jeges szél fúj a Duna-parton. A Nemzetibe járók tudják, dermesztő hideg tud itt lenni. Mikor januárban előadás után a jeget kaparom az autóról, néha tűnődöm, kiknek köszönhetjük a soroksári úti Nemzetit.
Még szól a zene. Fények villognak a kivetítőn.
Didergő, ifjú kolleginámra nézek.
Éjfélre jár. Hideg van.
Haza kéne menni.

Facebook Comments