A kiváló cseh rendező (1921-2009) egyike volt azoknak, akiket a létező szocializmusban megbízhatatlanoknak tartottak, és igyekeztek mellőzni.

 – Hogyan képzeli el az alkotók és technikai személyzet közötti együttműködést a színházban?

– Mivel minden színház egy autentikus művészet kialakítására törekszik, a színrevitel minden alkotójának, beleértve a személyzetet is, olyan tökéletesen egyet kell értenie, hogy fel se merüljön együttműködésük problémája.
Közös céljuk a rendezés lehető legjobb megvalósítása, amely nem magában az együttműködést jelenti, mivel ez annak egyszerűen csak nélkülözhetetlen előfeltétele. Márpedig az „iparosodott” színházak jelenlegi gyakorlata megtagadja ezt az oly régi és természetes alapelvet.
A színházak nagy többsége a művészi szándékokat csak részben dolgozza fel, oly módon, hogy adminisztrációs procedúrákra köteleznek, és a színésznek olyan feladatokat adnak, amelyek nincsenek szoros kapcsolatban az ún. színházi aktivitással. Így fordulhat elő az, hogy a színrevitel megalkotói között az írótól a világosítóig nem jön létre semmilyen közvetlen kapcsolat.
A színháztól való ilyenfajta elsodródás egyfajta művészeti ipar felé egész Európában annyira jelentős, hogy maga után vonja mindenfajta esztétikai érték felbomlását, amelynek a sikeres színházi előadások alkotóelemének kellene lennie. A legjellemzőbb vonás ugyanakkor az eklekticizmus a felfogás és rendezés dolgában. Nagyon ritka az olyan típusú színház, ahol egyetlen művészi szándék dominál, és amely ebből kifolyólag meghatározza az egész színházi életvitelt, beleértve a rendezést és a technikai személyzet kihasználását is.

36_SC_Krejca_Lorenzaccio

Lorenzaccio

– Hogyan képzeli a jövő rendezőjének és színészének a képzését?
– A jövő rendezője és színésze általános és speciális képzésének maximálisan előretekintőnek kell lennie, egy magas kultúra alapjait kell megadnia, amelyet a művész hosszú és intenzív munka árán ér el egy bizonyos típusú színházban.
Gondolok itt a permanens önképzésre és azokra a nélkülözhetetlen ismeretekre, amelyeket egy adott színházi műhely alkotói nyújtanak egymásnak. Csak így juthatnak el egy olyan kifinomult munkamódszerhez, amely lehetőséget ad saját művészi szándékaik kifejezésére, egy bizonyos színházi poétikára, amely megtiltja nekik, hogy átengedjék magukat a konvencióknak, a divatnak, a színházi élet vulgáris követeléseinek.
– Mit szeret inkább, az USA-ban fennálló rendszert vagy a Németországban és Kelet-Európában meglevő jelenlegi együtteseket?
– Az amerikai alkotó rendszer teljesen megfelel a kommersz színháznak. Ez a rendszer néha különleges rendezéseket hoz létre, néha autentikus színházi eseményeket (és kevésbé autentikusakat), sztárokat, színészeket vagy rendezőket vihet rövid idő alatt sikerre, írókat segíthet, hogy felbukkanjanak a szürkeségből. De nincs abban a helyzetben, hogy egy választékos és koherens színházi kultúrát fejlesszen ki. Ilyen körülmények között egyetlen színház sem tud „kollektív művészetként” megvalósulni, és képtelen arra, hogy egy meghatározott művészi programot létrehozzon. A színházi művészet bizonyos állhatatosságot és bizonyos stabilitást igényel. Szüksége van állandó együttesekre, szabad választással szerzett tagokból állókra, egyformán lelkes önfeláldozókra a közös cél érdekében.
– A nyugati színház nem ismeri a dramaturgot, aki az önök színházában egyfajta irodalmi igazgató szerepét tölti be, és a darabok kiválasztásának felelőse: együttműködik az új írókkal, ügyel a szövegek minőségére stb.
– A dramaturgia csak a rendezői munkával szoros összeköttetésben tölti be feladatát. Egyedül a dramaturgia és a rendezés hibátlan egysége adhatja meg e foglalkozás értelmét. Mihelyst a dramaturgia autonómiára törekszik, abszurditásra vezethet. A dramaturgiának tehát a színházi aktivitás szívét kell céloznia.
Jelen esetben a dramaturg felelős azért, hogy egy bizonyos műfajú mű (a színházi író irodalmi műve) újjászülessen mintegy más műfajú művé a színrevitel, a rendezés által. A dramaturg tervében esetlegesen már benne vannak a színházi együttes művészi tendenciái és lehetőségei. A dramaturg hozzájárul ezeknek a képességeknek a kibontakoztatásához, és szerepe van még a darab megfelelő címének kiválasztásában is. Számba veszi az alkotói szándékot és a megmutatkozó művészi „elfogultságot”, érzékeli a munkalégkört, amely a színházban uralkodik egy adott pillanatban (természetesen sok tekintetben viszonyítva az adott társadalmi légkörhöz). Amikor a dramaturg ellenkezőleg jár el, és a színház eme érzékeny szervezet tiszta állapotának számbavétele nélkül próbálja közvetíteni saját szándékait, irodalmi, filozófiai vagy esztétikai tendenciáit (vagy másokat, melyek saját presztízsét szolgálják), biztos lehet abban, hogy mindabból semmi sem kel életre a színpadon.

37_SC_Krejca_Lorenzaccio

Lorenzaccio

A rendezéstől megfosztott dramaturgia irodalmi vállalattá degradálódik, megtéveszti a színházat eklekticizmusában, és a mindennapi kulturális fogyasztás szférájába veti vissza. Ebben a jelentéktelen közegben mozog a dramaturgok nagy része, ugyanúgy, mint a legtöbb színház – egyszóval a dramaturg soha nem látja a színpadon megvalósulni azt, ami őt ennek vagy annak a darabnak a kiválasztásához vezette. Az együttesek nem tudják átlépni egyik napról a másikra azokat a hallatlan távolságokat, amelyek elválasztják Csehovot Brechttől, Beckettet Weisstől, és arra jutnak, hogy semleges álláspontot fogadjanak el, arra kényszerülve, hogy bármit színre vigyenek, mindegy, hogyan.
A dramaturg, akivel évek óta dolgozom, soha nem javasolt nekem repertoártervet, címkatalógust. Ő inkább rendezéseink első és utolsó kritikusa volt. A próbák során inkább az analitikus szerepét vállalta. Közös munkánk során, útközben hoztuk létre, hogy úgy mondjam, jövőbeli rendezéseink címeit, színházi alkotásaink alaptípusait, de sohasem irodalmi művek egyetlenegy listáját.
– Milyen kapcsolatot vél a színház és a politika között?
– A színház művészeti intézmény. Politikai hatásossága maximális, amikor integráltan megvalósítja esztétikai szándékait. Ezek majdnem mindig mély társadalmi implikációk – a színház lényege az is, hogy direkt kapcsolatot teremtsen a társadalommal. A világ művészet által való megismerése mindenekelőtt specifikus aktivitás, amely nincs alárendelve semmilyen más ismeretnek (filozófia, ideológia, politika, gazdaság). A színháznak tehát nem feladata átadni, képekbe öltöztetni ismereteket, ideológiákat, más gondolati kategóriák elveit. A művészet felfedezi a világot és az embert, és felfedezéseit a saját módján jeleníti meg. Még egyszer, ez nem jelenti azt, hogy a művészet csodálatos elszigeteltségben él. Mindaz, ami hozzájárul, hogy a polgár létét megformálja, meghatározott módon megy végbe. A körülmények, a társadalmi kapcsolatok, a mindennapi realitás más és más módon tükröződnek vissza a művészet tükrében, de nem a lényeg alkotórészei, nem képezik a mű tartós értékét.
A csehszlovák színház mögött e téren gazdag tapasztalatok állnak. A kísérlet, hogy a színházat egy szűk politikai sémának rendeljék alá (az ötvenes évek folyamán), megbukott. Ennek fordítottja szintén hamisnak bizonyult. A zsurnalisztikus színház, a társadalmi szatíra ugyanúgy gyorsan elvirágzott.
A különböző művészetek határai nem rajzolhatók meg tisztán, épp ezért fordul elő, hogy egymásra hatnak, vagy keresztezik egymást. Hasonló vagy ellentétes formákkal kacérkodnak, időszaki poétikákat látunk megszületni. Így adódnak a színpadon olyan darabok, amelyekben az elvont fejtegetés felülkerekedik a szereplők társalgásán, dokumentációs montázsok virágoznak fel, a színház és az irodalom egymást fedi, zsurnalizmus, filozófiai értekezés lesz belőle stb. Ugyanakkor ezek az „elhajlások” hasznosan jelzik az alkotás fő áramát.

38_SC_Krejca_Ivanov

Ivanov. Josef Koudelka felvétele

– Beszélhetünk-e a színház közvetlen befolyásáról a közvéleményre?
– A színház befolyása a közvéleményre manapság egyáltalán nem észlelhető. Az európai országok legnagyobb többségében ez a művészet a nagy tömegek érdeklődésének perifériájára szorul. Nyilvánvalóan szoros és hatásos kapcsolat alakul ki a hallgatóság és a színpadi játék között, mihelyst a néző a színházban egzisztenciájának sajátos érzésével találkozik. Az igazság ezen a téren misztikus erővel bír, ez az erő alkotja újjá a közönség és a színház intim viszonyát. Amikor a néző csak intellektusával vagy esztétikai tendenciáival, hitványságra való hajlamaival vagy egy édes álomvilággal találkozik, ez a szoros kapcsolat távol áll attól, hogy kirügyezzen. Ilyenkor a színház csak felszínesen hat.
– A kritikának van-e közvetlen visszahatása a színházra?
– Minden néző akaratlanul is kritikus: a „pusmogás”, amely szájról szájra terjed, meghatározó, telítheti vagy kiürítheti a színházat. Ami a professzionális kritikát illeti, bizonyára fontos kommunikációs funkciót tölt be, ítéletei vagy konfirmációi polémia értékűek. Az alkotásra nem hat közvetlenül az esetek többségében, hacsak a kritikus maga is nem körültekintő társfelelőse egy színházi mozgalomnak, vagy az adott színházi műhely kollaboránsa.
– A közönségszervező rendszerek (bérletes előadások) milyen hatással vannak a színházra?
– A pénztárban eladott jegyek száma mutatja legjobban a közönség kapcsolatát a színházzal. Ez a fajta felbecsülés nem alázza meg és nem kötelezi semmire sem a nézőt, sem a színházat. A közönségszervező rendszerek és a bérletes szisztémák a nézőből valójában szamarat csinálnak, aki csukott szemmel vásárol, és a színházat butikká alakítja: arra kényszeríti, hogy szabályosan váltogassa kirakatának dekorációit még akkor is, amikor semmi új eladó áruja nincs. A színház és a néző közötti közvetítők a színházba járást társadalmi szokássá vagy mássá változtatják. A néző megfosztva érzi magát a legnagyobb örömtől, hogy azt nézze meg, amihez kedve van. Annak, aminek a színházban fel kell érnie a legbiztosabb bérletesekkel, az a színház neve, hírneve, művészete. Nincs autentikus színházi művészet független, élő és eleven hallgatóság nélkül. Ebből a szempontból számos színház léte fiktív és formális marad.
Evidens, hogy a közönségszervező rendszerek a színháznak egy bizonyos gazdasági stabilitást biztosítanak. De látja ezt a megnevezhetetlen iróniát: ha az egyik kis európai állam évente tetszés szerint lemondana egy katonai repülőgépről, az így felszabadított erőforrásból minden színházi szervezet garantálhatná a gazdasági stabilitását.
– Ön szerint ma milyen típusú színház a legélőbb és a legművészibb? A munka milyen lehetőségeit nyújtják a kis- és a nagyszínházak?

39_SC_Krejca_Kotel

Kötél egy véggel. Josef Koudelka felvétele

– Nem hiszek az óriásokban, a színházi üzemekben, amelyek több együttessel és több teremmel rendelkeznek, és egy tucat premiert tartanak idényenként. Ez a gigantizmus gyökerestül kiirtja a színházat, és ellentmond a lényegének.
Ezekben a nagy színházi üzletekben a kézirat átalakulása színpadi valósággá túlságosan is hasonlít egy rossz futószalaghoz. Véleményem szerint a mai színházaknak a dramatikus művészet laboratóriumainak kellene lenniük inkább, mint egy nagy konfekciótrösztnek. Nem hiszek a reprezentatív színházakban sem, a nemzeti színházakban, mint amilyen a Burgtheater, a Comédie-Française stb. Halott ösztönzésből és a mai embertől idegen célból születtek meg. Ezekben az intézményekben semmilyen egészséges művészi mozgalom nem tud kifejlődni. Nem hiszek a „távoli” színházban sem, amelynek célja bűvészmutatványokkal misztifikálni a nézőket. A nézőnek a színész szemébe kell néznie, hallania kell a hangját. A színésznek meg kell gyónnia a nézőnek, mint egy lírikus poétának, meg kell mutatnia lelkének érzéseit, illetve azt a látásmódot, amely kikristályosodott benne.
A „közeli” színházban hiszek, ahol a néző a színésztől legfeljebb húsz méterre ül, és ahol a dramatikus művészek kollektívája dolgozik. A csapatban hiszek, a teamben. Olyan színházban, amely technikai tanácsos, hivatalos pecsét és külső pompa nélkül kizárólag a nézőért dolgozik, örömét leli abban, amit szeret, és szenvedélyeket kelt.
– Melyek az Ön elképzelései a színházi tér tekintetében? Milyen a legelfogadottabb színházi tér napjainkban?
– Ez a kérdés nyilvánvaló okból folyton-folyvást visszatér a színházi emberek közötti beszélgetésekben. A legtöbb épület a múlt században épült, hogy helyet adjon olyan típusú előadásoknak, amelyek különböznek a maitól. Ezt a problémát sohasem oldjuk meg, mivel a tér végtelen, és minden korlátozás e térbeli végtelen megerőszakolása. Másrészt minden komplikálttá válik azoktól a színházi emberektől, akik üdvösségüket a külső térre bízzák, elfelejtve, hogy eleven részük a belső tér, és talentumuk az emberi elme szüleménye. A színháznak egyszerűen olyan térre van szüksége, ahol a néző nehézség nélkül követni tudja a darab lefolyását.——–

A kiváló cseh rendező (1921–2009) egyike volt azoknak, akiket a létező szocializmusban megbízhatatlanoknak tartottak, és igyekeztek mellőzni. Az interjú a múlt század hetvenes éveiben készült.

Facebook Comments