Az történik, hogy nem történik semmi, ami elterelhetné a figyelmeteket egymásról.

– Hát ez baromi unalmas! Nem történik semmi – summázza élményét a hölgy előttem, amint kihúzza fejét egy hatalmas dobozból a Corvin negyednél. Mindenesetre túlélte, gondolom én elégedetten. Azt már megfigyeltem, hogy a fülkék elé állított ingatag, háromlábú székre kuporodva vállig el kell tűnni a dobozból kilógó fekete csuklyában. Vajon mi ebben a jó? Tiszta kockázat. Talán pont ez, az ismeretlen és a kíváncsiság: a Trafó égisze alatt a térre letáborozó belga csapat Inter-view című színházi játéka már a sorban állással megindul. A kérdés mentén, hogy ki áll meg megnézni, mi történik itt, el is kezdődik a rendező Benjamin Vandewalle akciója.

Egy pillanatra nagyjából mindenki. A komoly emberek aztán zavartan sietnek tovább, kivéve, ha van velük gyerek, akkor szabad, szigorúan csak a gyerek miatt. Mások megkérdezik, mi ez. Erre a sorban állók közül senki nem tud pontos feleletet adni, ami további kérdéseket vet fel. Nem mindenkinek van türelme, de ha már megálltak, többen megvárják, amíg valaki előbújik a csuklyából, hogy akkor milyen fejet vág. Érdemes-e. Álldogálnak, beszédbe elegyednek, figyelik egymást, el-elmosolyodnak. Valami történik. Gyerekek és fiatalok csapatostul állnak meg, a sor nem fogy, a kíváncsiak lámpaláza (várnak a nem tudják, mire) a sorban elfoglalt egyre előkelőbb helyükkel folyamatosan csökken. Jó, hogy én jövök, bedugom a fejem, lesz, ami lesz. Kényelmetlen a szék, remélem, nem borulok fel, ők ott kint látnak, én nem látom őket, magamat sem, bizonytalan érzés. Hogy egészen pontos legyek, semmit nem látok, mert a dobozban teljes a sötétség. Kifelé fülelek önkéntelenül, igyekszem illedelmesen ülni a szoknyámban, tanult bizalmatlansággal szorongatom az ölemben a táskámat, ujjaim a cipzáron, mégiscsak a városban vagyok, köztéren. Bent kissé áporodott a levegő, nincs büdös, levegőtlen meleg van, azon gondolkozom, vajon hogyan oldják meg a szellőzést. Kintről továbbra is hallani a mi ez?–eket, nem az én dolgom válaszolni, de érezni vélem a hátamra szegeződő tekinteteket. Épp itt tartok a megfigyeléssel a sötétben, amikor kigyullad a fény – valaki néz. Szemben velem egy férfifej.

Két szem, orr, száj, haj, ennyi, pont annyi, amennyi – logikusan – belőlem is látszik. Egy kislány mesélte az előbb zavartan, nem egészen egyértelmű csalódottsággal, hogy nem mozi van bent. „Azt hittem, mozi lesz, de ez nem mozi.” A papája ismételt kérdésére, hogy jó, de akkor mi, makacsul kitartott ennél a konklúziónál. Nem mozi. Egy hús-vér ember veled szemben, akit nem ismersz, de ahhoz meg túl közel van. Ilyenkor szoktál elnézni másmerre, és csak lopva visszapillantani, ha érdekes, hogy aztán megint félre lehessen kapni a tekintetet. Tekintetet kölcsönösen elkapni idegenekkel – az jó, történik valami. Itt viszont csak őt világítja meg a fény, nincs hova elnézned, legfeljebb lesütheted a szemed. Miközben mégiscsak azért van a fejed a dobozban, hogy láss – és nehogy már zavarba gyere a neked játszó előadótól! Jó, nézed eltökélten, csak fog történni valami, hogy ne nézzen ő is téged olyan kitartóan. Egyrészt meg tudnám számlálni a kék szemében az írisz vonalkáit, másrészt nem merem megnézni a fülét vagy az orrát, mert ilyen közelségből az komoly szemmozgást jelentene: látod, hogy a másik mit néz rajtad (szigorúan a szemedet, és akkor még az is, hogy éppen melyiket), és te sem akarod bámulni. Vannak hát határok ilyen természetellenes közelségből is, léteznek szabályok. Nő a reflexió, mit szabad, mit nem, minek mi a jelentősége. Néznéd semlegesen és elfogulatlanul, de olyan meg nincs. Mert ilyenkor egyszerűen történik valami.

Az történik, hogy nem történik semmi, ami elterelhetné a figyelmeteket egymásról. Az elején elvigyorodtam, utána gondolkozhatok rajta, hogyan lehet a mosolyból visszakomolyodni természetesen. Az arcizom is meg tud macskásodni, merev lesz, görcsös, a mosoly és a nem mosoly közötti út pedig valószínűtlenül hosszú. Az a valaki átellenben rutinosabb, és nyilván egy meglepetésnyivel kevésbé van zavarban, nem beszélve arról, hogy ő játszik, szemben velem, a civillel. Tud valamit az a kukucskaszínpad a nézőt takaró sötéttel, a színészt vakító fénnyel! Önkéntelenül elneveted magad, ezt hozza ki belőled a helyzet, a másik szeme-szája elmosolyodik. Reagál, ez jó. Előnye is van annak, hogy néző vagyok: engem nem kötnek szabályok, nem tudok hibázni. Például megszólalhatok, legfeljebb kiderül, hogy nem kellett volna, de nagy baj biztos nem lesz – átmozgatom legalább az arcizmaimat. Kérdezem, hogy ki ő, mert jobban esne beszélgetni. Kérdezem angolul, hátha, próbálkozom a franciával is. Mindenre reagál, mozog a szemöldök, a szemhéj, a száj széle, a ráncok az orr mellett. Ha beszélsz és összemosolyogtok, ezeket is megnézheted lopva. Az egésszel együtt érzékeled, anélkül, hogy ellenőrizned kellene a részleteket. Választ nem kapok, vagyis ahogy vesszük. Mondok még ezt-azt, beszédkényszer, elmondom, hogy zavarban vagyok, és hogy furcsa így, hogy ő nem beszél. Hirtelen az az érzésem támad, hogy most már aztán tényleg tűrhetetlenül közel van, megkérdezem, közeledik-e, vagy csak én képzelem.Elneveti magát, piros lesz az arca, és bűntudatosan távolodik egy kicsit – a fényviszonyokhoz edződött szememmel már látom a dobozban az illesztést, ahol a szerkezettel haladni tud velem szemben a fej.

Ez nagy előrelépés, ha el tud pirulni, akkor rendben van, kvittek vagyunk. Igazi közeledés: együtt játszunk, nem ő velem. Mondom neki, hogy köszönöm, akkor én megyek is, int a szemével, hogy még ne. Nem beszél, de azért mostanra egészen jól értjük egymást. Jó, akkor még maradok. Már nem vagyok zavarban, jókedvem van. Fokozatosan visszakomolyodik az arca, majd lassan távolodni kezd, halványul a fény, végül csak a szemembe égett szellemkép marad még egy pillanatra. Eszembe jut a táskám, amiről persze régen megfeledkeztem, kihúzom a fejem, minden a helyén, a szék áll, én ülök illedelmesen, a cipzár zárva – nem történt semmi. Csak öt-tíz percre megszűnt létezni a Corvin negyed, az emberek körülöttem, a testem kint hagyott (nagyobbik) része – volt jobb dolgom. Figyeltem befelé, a dobozba és magamba, reagáltam és reakciót vártam; találkoztam valakivel. Kár, hogy a fej marad a dobozban. Nem tudom meg, milyen magas a hozzá tartozó ember, mit visel hétköznapokon, mivel tölti az idejét, amikor épp nem ad elő. De elképzelem, mert kíváncsivá tett.

Fotó (Szkárossy Zsuzsa felvétele):
Benjamin Vandewalle Inter-view projektje a Corvin közben