…Novarina szövegei nem kiáltanak színpad után, mégis „befogadhatóbbak”, sőt – leginkább a szerző rendezésében – remekül működnek a színpadon. Nem mintha a szavak „térbe helyezése” valamiféle koherens értelemre világítana rá, csupán a mechanizmus(oka)t tárja fel a folyamatosan megszólított közönség előtt.

Igyekszem klasszikusan indítani, mert a körülmények soha nem elhanyagolhatóak. A svájci-francia esszéista és rendező (stb.), Valère Novarina, az idei MITEM díszvendége nem most járt először Magyarországon. Képzeletbeli operett című darabját a szerző rendezésében 2009-ben mutatta be a debreceni Csokonai Színház, amiről – mint valamiféle derűs emlékülésen – mind március közepén a Francia Intézetben, mind a fesztivál egyik kísérő rendezvényén (Érthetetlen anyanyelv – zenés felolvasó) bőven esett szó. Novarina díszvendégsége talán abban állt, hogy a programban két rendezése is szerepelt: „az Imigyen szóla Louis de Funès című előadást magyarországi ősbemutatóként vitte színre a szerző-rendező Valère Novarina és a társrendező Adélaïde Pralon” – olvashatjuk az előadást a jövő évadtól repertoáron játszó Csokonai Nemzeti Színház (amely „egyetlen vidéki színházként képviseltette magát” a MITEM-en) honlapján, a másik, a szintén a szerző rendezte és tavaly az Avignoni Fesztiválon bemutatott Nevek erdejében pedig a nemzetközi programba kapott meghívást.

Eőri Szabó Zsolt felvétele

Novarina színháza számtalan irányból közelíthető, ami nagyjából annyit jelent, hogy nincs egyetlen üdvözítő megközelítés, helyesebben bármilyen megközelítés érvényes lehet. És ettől egyszerre nagyon nyitott – akár ecói értelemben – és borzasztóan zárt, mondhatni, hermetikus. Sokan – legfőképp a „hívők” – misztériumot, a szentség (egyik) mai formáját, liturgikus drámát látnak benne (a szerzőben pedig valamiféle váteszt), nem véletlenül, elvégre a Nevek erdejében vége felé a színészek fehéren-feketén ki is mondják: misén vettünk részt, amelyet bábok („embertelen emberek”) celebráltak. A gondolat egyébként Novarina számos esszéjében és eddigi rendezéseiben is lekövethető, de még ha – többek között a díszletnek, a kellékeknek, bizonyos jeleneteknek, alakzatoknak, helyenként a szövegmondásnak köszönhetően – értelmezni lehetséges is szertartásként ezt a színházi estét, akként megélni kvázi lehetetlen.

„A cselekvő szó színháza” sokféle elemből építkezik, de leginkább felmutat, kimond és elmélkedik. Éppen ebből fakadóan Novarina szövegei nem kiáltanak színpad után, mégis „befogadhatóbbak”, sőt – leginkább a szerző rendezésében – remekül működnek a színpadon. Nem mintha a szavak „térbe helyezése” valamiféle koherens értelemre világítana rá, csupán a mechanizmus(oka)t tárja fel a folyamatosan megszólított közönség előtt. A Nevek erdejében esetében például rögtön az elején tisztázódik, hogy negyedik fal nincs, ergo színészt és nézőt nem választja el semmi, a különbség csak annyi, hogy míg előbbi beszél (és a kimondás aktusával óhatatlanul megsemmisít dolgokat), addig utóbbi csendben hallgat és – főleg – néz, és ezáltal teremt, igazándiból ő teremt. A teremtés persze csak akkor valósulhat meg, ha a néző nem áll ellen, hajlandó és képes belehelyezkedni az eseménytelen színpadi (értsd: tér- és időbeli) eseménybe, elfogadja, hogy nincs mit átélnie, egyszerűen beéri az egymás mellé pakolt szavak (szellemesen lehetetlen, képzeletbeli nevek, lazán egymásba fűzött, egymásnak ellentmondani sem félő maximák) özönével. Amikor azt mondom, egymás mellé pakolt szavak, nincs ebben semmi pejoratív, a kijelentés még csak nem is túlzás: Novarina gyakorlatilag listákat, már-már telefonkönyvet vágat be a színészeivel – a Nevek erdejében szövege jegyzetfüzetekből, színpadképe kártyalapszerű, Michaux-t idéző skiccekből táplálkozik. A színészek saját bevallásuk szerint is csak külső mnemotechnikai támpontok segítségével tudják felmondani a szöveget (az egyik replika – „nem szeretnék a saját helyemben lenni” – akár ezen a síkon is értelmezhető), és közben persze nem egyszerűen felmondják, mert a totális dekonstrukció mellé struktúrát is kapnak, egy tiszta, következetes, alapvetően körkörösségre épülő szerkezetet. A szavak eszközök, nem következnek egymásból, nincs köztük ok-okozati összefüggés, a lényeg, hogy valamiféle kombinatorikus logika szerint, egyfajta szürrealista lendülettel elhangzanak, megfigyelés alá vetik magukat. Ha akarom, valóban a színpadon említett Amnéziába kalauzolnak, mintegy előre jelezvén, hogy ahogyan a szavak eredete gyakran feledésbe merül – „van a szavaknak egy olyan kétértelműsége, etimológiai misztériuma, amit védeni kell, mert a szavak is akkor szépek, ha nem teljesen világosak”1 –, úgy tulajdonképpen most sem lesz más a sorsuk. A nézőnek vagy sikerül belehelyezkednie az előadás jelenvalóságába, ráfeküdnie a sodrásra, időben feladnia az értelemkeresést – azaz felismernie, hogy a gondolatok az első adandó alkalommal feláldozódnak a szójáték oltárán, és így érvényüket vesztik –, egyszerűen befogadnia a kifacsart szavak zuhatagát, hogy aztán összerakjon belőle magának valamit (fejből és fejben, mert hát „normális” néző előadás közben nem jegyzetel), vagy kívül marad, és akkor jó esetben annyi marad meg benne, hogy ebben az egészben volt némi filozofálgatás, egy kis Ionesco, egy csipetnyi Jarry és egy adag Beckett (még ha a szerző nem szereti is, ha az abszurddal rokonítják), néhány szép, költői pillanat, illetve inkább zsonglőrködés (lásd a francia jongleur) és főleg játékosság. Rosszabb esetben viszont még a kellemes agyi zsibbadásig sem jut el, és csak arra fog emlékezni, milyen csúnyán elgémberedett a lába az alatt a két és fél óra alatt, amelyből nemcsak praktikusan lett volna elég legfeljebb másfél, hanem azért is, mert az érzékeltetni vágyott örök körforgásnak mind a kezdő-, mind a végpontja kijelölhetetlen.

Hiszem, hogy Valère Novarina nagyon sokat tud a színházcsinálásról, színészei pedig tökéletesen beszélik az ő érthetetlen (anya)nyelvét – a Nevek erdejében kiváló, feszes, a maga nemében hibátlan előadás. A MITEM-re meghívni mégis végzetes hiba volt, így bemutatni (megmutatni, felmutatni, ahogy tetszik) pedig majdnemhogy bűn. Ahogy elnéztem, külföldön, helyesebben nem francia nyelvterületen nem is vendégszerepelt. Mert Novarinánál a kutya pont a nyelvben van elásva, egy olyan nyelvben, amelyet még az anyanyelvi beszélő is igen nehezen tud kezelni. Bármilyen nemzetközi fesztiválon az előadásokat feliratozzák, hiszen a cél az, hogy a hazai – az adott idegen nyelvet nem feltétlenül beszélő – közönség ismerkedhessen más színházi formákkal. Novarina viszont par excellence feliratozhatatlan színházat csinál. Merem ezt állítani azért, mert nemcsak rengeteg elmés név, fiktív figura, áthallás, kétértelműség, finom fricska (sokszor a ritmus) veszett így el – jó, persze mondhatjuk, hogy ez elkerülhetetlen –, de időnként (és nem is rövid időre) a maga fizikai valójában a felirat is. Volt, aki már kínjában nevetett, amikor hosszú percek óta várta, hogy végre legalább foszlányaiban megtud valamit arról, mit kántálnak a deszkákon az áldozatos művészek, mert más segítsége, kapaszkodója nem volt, és nem is lehetett, a dalok közben sem, amelyek szövegét a szervezők szintén nem tartották fontosnak megosztani a közönséggel. Olyan ez, mintha a kellékes nemcsak a konyakként felszolgálandó teát felejtette volna el idejében bekészíteni, hanem még az illúziót megalapozó hasas poharat is. (Előző este a magyarul elhangzó Imigyen szóla Louis de Funès szintén a nyelven csúszott el, bár nem ilyen értelemben: Novarina nyelve ott néhány egyenetlenségtől eltekintve megvolt, csak Mészáros Tibor nem találta benne a helyét, de még így is lényegesen nagyobb sikernek örvendett, mert a közönség tudta értékelni a keretet, az ismert novarinai fogásokat, nem vonta el semmi a figyelmét a teljesítményről.)

Valamelyik beszélgetésen a szerző igen bölcsen megjegyezte, hogy fordításnál a darab az eredeti nyelven meghal, és feltámad a másikon. A Nevek erdejében a francia cím szerint (Le vivier des noms) a létnek pontosan azt a még mesterségesen előidézett vagy fenntartott pillanatát akarja rögzíteni, amely a halált és az új életet megelőzi – csakhogy a budapesti estén a feltámadás többszörösen elmaradt. De kudarc helyett persze tekinthetjük ezt is a novarinai szemlélet tökéletes megvalósulásának: a lehetőségek jórészt kihasználhatatlanságának.2