Idén az északiak közül is a legészakibb főváros, Reykjavík adott otthont a fesztiválnak, és a házigazda izlandiak által prezentált nyitóelőadás rögtön feladta a leckét…

Vajon milyen lehet az északi kortárs tánc? Ez a kategorizálás nagyjából olyan, mint a skandináv krimi műfaja: kétségtelenül vannak közös vonások az elmúlt években magyarul is nagy számban megjelent bűnügyi regényekben, de éppúgy ebbe a kategóriába sorolják a kultstátuszra szert tett A tetovált lány-trilógiát vagy épp a kiváló Jo Nesbø könyveit, mint számos sokkal kevésbé színvonalas, de a divathullám okán reflektorfénybe került írói produktumot. Természetes, hogy a földrajzi, társadalmi-politikai és történelmi környezet hatással van egy régió művészetére, de végső soron mégis mindig az adott alkotó tehetsége határozza meg egy mű milyenségét. A kétévente valamelyik észak-európai fővárosban megrendezett Ice Hot Nordic Dance Platform idei programjában, amelyen (két korábban látott produkció mellett) hat előadást tekintettem meg, ennek megfelelően kerestem a „helyi jellegzetességeket” és az egyéni tehetséget is.

Shrine. Fotó: Iceland Dance Company/Jónatan Grétarsson

Idén az északiak közül is a legészakibb főváros, Reykjavík adott otthont a fesztiválnak, és a házigazda izlandiak által prezentált nyitóelőadás rögtön feladta a leckét: nem csak hogy a fesztiválon látott többi előadáshoz nem hasonlított egy kicsit sem, de nagyjából semmi máshoz, amit valaha láttam. Ha esetleg azon gondolkodtunk volna, hogy egy Magyarországnál valamivel nagyobb területű, ehhez képest mindössze 330 ezer lakosú országnak mennyire nagyszabású kortárstánc-élete lehet, akkor az Iceland Dance Company erőből tarolta le az összes előítéletünket.

A Sacrifice címre keresztelt est nem csupán egy előadás, hanem – ahogy az alkotók definiálják – „a megszentelt hétköznapi dolgok fesztiválja”. Grandiózus, kaotikus és meghökkentő – lehet szeretni vagy gyűlölni, de hidegen hagyni biztosan senkit nem fog. A maratoni egyestés fesztivál három részből áll: két színpadi előadásból és egy filmvetítésből. Ezen kívül pedig a felvonásközi szünetek is szerves részét képezik az eseménynek: a Reykjavík City Theatre előtere erre az időre (ahogy a színlap nevezi) „piaccá” válik, ahol különös maszkokba és jelmezekbe öltözött lények táncolnak és énekelnek; egy aranyruhás nő átszellemült arccal, kezében szőlőfürttel kering a nézők között; egy oldalsó teremben15 perces, fekete-fehér némafilmet vetítenek végtelenítve; egy „hate yoga box”-ra keresztelt kamrában a nézők kiordíthatják magukból a feszültséget – és ha mindez nem lenne elég kakofón, az est moderátorai folyamatosan mikrofonban kommentálják az eseményeket. Bevallom, még sosem volt részem ennyire megterhelő színházi szünetekben.

Az egész est szervező témái a mítoszok, rítusok, élet és halál, teremtés és elmúlás. Az első rész, Erna Ómarsdóttir koreográfiája a Shrine, vagyis szentély címet kapta, a darab pedig olyan, mint egy bizarr álom, tele erős, sokszor felkavaró képekkel, de kevés összefüggéssel. A szimbólumok egy részét akár köthetjük konkrét vallási-mitológiai tradíciókhoz is (egy ponton a táncosok az előadás legfontosabb kellékeivel, a rugalmas és vastag gumicsövekkel ostorozzák magukat, máskor a gumirengetegbe belegabalyodott nők medúzát idéznek), de végső soron a darab a saját mitikus világát teremti meg. Egy férfi a test halál utáni romlásának fázisait ecseteli tudományos igénnyel, miközben a táncosnők (akik többségben vannak a férfiakkal szemben) egyre félelmetesebb és velőtrázóbb hangokkiadásával teremtik meg a hangkulisszát. Jelen van itt a romantika halálkultusza és túlzásai, a gótikus horror sötét és ijesztő világa, az északi legendák hősei – mindez egy csipetnyi groteszk humorral fűszerezve. Igazi zabolátlan tobzódás, ami sokkal inkább az érzékekre, mint az értelemre hat.

Shrine

A harmadik részben levetített film, a Union of the North a Shrine szerves párja, és némileg kontextusba is helyezi azt, hiszen a színpadi darab számos karaktere, motívuma, mozdulata visszaköszön a vásznon. A Shrine alkotógárdája (Erna Ómarsdóttir koreográfus és Valdimar Jóhannsson zeneszerző, aki a film rendezője is) erre a projektre Matthew Barney amerikai művésszel (egyben Izland talán leghíresebb szülötte, Björk egykori élet- és alkotótársával) egészült ki, aki a film forgatókönyvéért felelt, és akinek a mitológia visszatérő forrás a munkáiban. A kiindulópont itt a sumér mitológia teremtésmítosza, konkrétan Nammu istennő, aki a mítosz szerint az eget, a földet, az első isteneket és az emberiséget teremtette. A filmben Nammu (Sofia Jernberg énekesnő alakítja) egy bevásárlóközpontban dolgozik, egy Dunkin’ Donuts fánkbolt eladójaként. Zárás után, a már kiürült plázában házassági ceremóniára készít egy arany fánkot, miközben a házasulandó párt az üzletközpont többi terében (a nyilvános és az üzemi területeken egyaránt) különböző beavatási rítusokkal készítik elő a szertartásra. Osztott képernyőn, párhuzamosan látjuk, amint a menyasszonyt nők, a vőlegényt pedig férfiak veszik kezelésbe. A vérben, meztelenségben, fizikai határok feszegetésében bővelkedő jelenetek, amelyek végül a pár rituális egyesülésében csúcsosodnak ki, a Shrine-hoz hasonlóan felkavaróak. A Union of the North-ra jellemző a Shrine erős vizualitása és fekete humora is, amely ha nem is találkozik mindenki ízlésével, erős alkotói víziót sugall.

Az est középső része mindennek az őrületnek tökéletes ellenpontja: Ragnar Kjartansson és Margrét Bjarnadóttir darabja, a No Tomorrow a minimalizmus és a keresetlenség megtestesülése. Nyolc táncosnő áll a színpadon farmerben és fehér pólóban, nyakában gitárral. Egyszerű dallamokat játszanak, közben letisztult, jobbára csak formába rendeződésekből, néhány egyszerű lépésből és mozdulatból álló koreográfiát járnak le, egy ponton pedig dalra is fakadnak. Kellemes kontraszt az est többi részéhez képest, éteri élmény, valahol a szép és a szépelgő közti vékony határvonalon egyensúlyozva.

No tomorrow. Fotó: Iceland Dance Company/Jónatan Grétarsson

Amikor a No Tomorrow alkotóit megkérdezték, hogyan jutott eszükbe a zenélő táncosnők koncepciója, Bob Dylant idézték, aki egyszer azt mondta: „I’m a song and dance man”, vagyis kissé szabadon fordítva: „Zenés-táncos fickó vagyok”. Ez a zenés-táncos megközelítés lett aztán a fesztivál előadásainak egyik visszatérő motívuma – hogy vajon ez puszta véletlen, aktuális divat vagy épp északi sajátosság, azt nehéz megítélni, de a táncosok sokoldalú képzésének szükségességéről talán elmond valamit. A norvég Ingun Bjørnsgaard Notes on Frailty című, a nőiség komplexitását vizsgálni hivatott előadásának kulcsjelenetében is énekel az egyik táncosnő – Yoko Ono What a bastard the world is című dalát adja elő. Ono munkássága, ezen belül is a hetvenes évek elején megjelent albumai feminista műelemzés tárgyát képezik, ugyanakkor az említett ’73-as dal megjelenése óta eltelt negyvenöt évben sokat változott a feminista diskurzus (mind köznapi, mind tudományos szinten), így a „Minden férfi disznó” és a „Nők a férfiak által rájuk erőltetett normák szerint élnek” jellegű tételmondatok már nem igazán hatnak revelációként. Ezért nehéz megítélni, mit szeretett volna Bjørnsgaard elmondani a női sors bonyolultságáról, különösen, hogy a négy táncosnő először szinte slow-motion-szerűre lelassított, majd egyre zaklatottabbá és hisztérikusabbá váló, de végeredményben leginkább fárasztó és unalmas színpadi szenvelgése éppen olyan nőképet mutat, amely – remélhetőleg – teljesen ellentétes a koreográfus szándékaival.

A „song and dance”-szemlélet áthatja a fesztivál két gyerekelőadását is, melyek más miatt is különleges élmények maradtak számomra. Nem tettek ugyanis többet, mint hogy a mozdulat játékosságát és a tánc közösségépítő erejét helyezték középpontba, és ezzel máris elementárisabb hatást értek el, mint a fesztivál jórészt sokat markoló, de keveset fogó felnőtt előadásainak zöme. A svéd ZebraDans Close Enough című, hatéves kortól ajánlott előadásában két táncos (egy férfi és egy nő) és egy zenész triója épít kontakt improvizációra és jazz-muzsikára. A táncos páros folyamatosan esik-kel, játszik, froclizza egymást, kontaktál a közönséggel, reagál a zenére és a zenészre. Szerencsére a zömmel szakmai fesztiválközönség soraiban néhány gyerek is felbukkant, akik a megfelelő pontokon örömmel és lelkesen szálltak be a játékba, így bebizonyosodott, hogy a célcsoporttal is jól rezonál az előadás. Az izlandi Ásrún Magnúsdóttir Listening Party című előadása talán még ennél is egyszerűbb ötletre épül – hiszen az előadás egész pontosan az, amit a címe sugall. Harminc, 13-17 év közötti fiatal gyűlik össze a színpadon, mindegyikük kiválasztja a kedvenc dalát, amelyek közül néhányat (minden előadáson más kerül sorra) közösen meghallgatnak és buliznak (vagy épp lassúznak, ücsörögnek) rá. Persze nem teljes spontaneitásról van szó, hiszen a dalok és a koreográfiák is előre fixáltak, a hangulat mégis annyira oldott, hogy sokkal inkább emlékeztet házibulira, mint színpadi közegre. Vannak, akik mai slágert választanak, de előkerül Prince és az A-ha is, egy srác pedig elmeséli, hogy azért választotta a Vakációra megyek című izlandi dalt, amelynek szövege szerint egy tengerész szabadságra megy, hogy végre meglátogassa rég nem látott családját, mert a saját tengerész édesapjára emlékezteti. A lényeg, hogy bármi is legyen a választott dal, mindenki lelkesen fogadja és örömmel vesz részt a koreográfiában. Úgy tűnik, itt mindenki olyan lehet, amilyen tényleg szeretne. Bárcsak minden tinédzser közösség ennyire boldog és támogató lenne – azért jó, hogy legalább a színpadon megvalósul ez az utópia, mi pedig örülhetünk, hogy meghívtak minket ebbe a buliba.

Két finn előadás, Sanna Kekäläinen Hafed és a Raekallio Corp. Oneiron című darabja volt a legszemléletesebb példája annak, amit általános problémának éreztem a fesztivál felnőtt előadásainál: nem tudtak igazán utat találni a közönséghez, így mi kívülállók maradtunk, a mű pedig öncélúnak tűnt. Kekäläinen Hafed nevű, algériai származású és Párizsban papírok nélkül élő barátjának ajánlja az előadást, de elmondása szerint nem akarta egy az egyben elmesélni a férfi történetét, mert nem akarta kihasználni őt. Ennek az lett az eredménye, hogy a darab semmi másról nem szól, mint Kekäläinenről: meztelenre vetkőzik, egyszerű cselekvéseket leíró igéket recitál, próbálgatja különböző testrészei használatát, mint egy gyerek, majd egy idő után felöltözik és meghajol. Hogy mindennek mi az értelme, nem derül ki, így aztán a koreográfus pontosan abba a csapdába esett, amelyet el akart kerülni: méltatlanul fel- és kihasználta barátja nevét.

Fotó: Stefan Bremer

Az Oneiron alapja az azonos című finn regény, és a halál témáját járja körül (ami igen népszerű témának tűnik az északi féltekén). Kétségtelen, hogy egy többnapos táncfesztivál a közönség számára is megterhelő, de még sosem láttam ennyi embert előadás közben telefont nyomogatni, látványosan sóhajtozni vagy egyenesen távozni, mint az Oneiron alatt. A feszes fesztiválprogram önmagában ezt nem indokolja; a túlságosan hosszúra nyújtott, fragmentált mozdulatokból, gyakori színpadszéli átöltözésekből, magnóról bejátszott szövegekből és színpadi futkosásokból összeálló andalító koreográfia annál inkább. Bár jómagamnak csak nagyjából a fesztiválprogram egyharmadával sikerült megismerkedni, a szakmai közönség visszajelzése alapján úgy tűnt, hogy a közönség katatón állapota más előadásokon is gyakori volt. Vajon ez a hatás csak az „északi kortárs tánc” sajátja, netán az Ice Hot válogatása nem sikerült igazán, vagy ennél globálisabb probléma sejlett fel a fesztiválon? Ez maradjon most költői kérdés.