A burgenlandi Somfalván, Schattendorfban, 1970-ben született Chris Haring az osztrák kortárs tánc kiemelkedő, nemzetközi léptékű alkotója. Dacára, hogy a két, szomszédos ország táncélete közt meglepően hézagosak a kapcsolatok, Haring munkásságát a hazai nézők is jól ismerhetik. Legfrissebb bemutatóját Bécsben láttuk.

A világot járt, s másfél évtizede az osztrák fővárosban saját társulata, a Liquid Loft élén működő Haring pályájának társulati állomásait, meghatározó mestereit ugyancsak jól ismerhetjük. A zenetanárnak készülő, majd a tánc felé forduló táncos-koreográfus bécsi tanulmányait követően New Yorkban Trisha Brown és Merce Cunningham növendéke volt. Amerikában a Nikolais/Louis Dance Company-hoz, a két innovátor-óriás, Murray Louis és Alwin Nikolais munkásságát őrző társulathoz csatlakozott. Érdeklődése a fizikai tánc és Európa irányába vonzotta, s Londonban a Lloyd Newson vezette, műfajteremtő társulat, a DV8 tagja lett, később a Newson-társulatból kivált Nigel Charnock-kal, illetve az ugyancsak brit man act társulatával dolgozott. Táncolt a DV8 olyan, ikonikus produkciójában, mint az Enter Achilles 1998-as felújítása. Ausztriában Willy Dorner és a Pilottanzt tagja, szabadúszó, majd 2005-ben, állandó alkotótársakkal létrehozza saját együttesét, a Liquid Loftot.

Fotók: Liquid Loft / Michael Loizenbauer

A zenéből elszármazott Haring alkotásait a változatosság és a leleményes határátlépés jellemzi: összetett, sokoldalúságával, izgalmas alkotói társulásaival hírnevessé lett alkotó ő. 2003-as budapesti, bemutatkozó előadása, a D.A.V.E. című, maga táncolta szólómű, melyet még társulata megalapítása előtt hozott létre állandó alkotótársával, Klaus Obermeier zeneszerző-multimédiaművésszel, 1999-ben született. A nagy nemzetközi feltűnést keltett alkotásban Haring és Obermeier a legmodernebb technológiát alkalmazva játszott a test modifikálásával. A táncos-koreográfus alakja a néző előtt váltott valósról virtuálisra: a tűpontos vetítés szinte feloldotta a sötét színpadon mutatkozó, eleven testet. Haring alakja mozdulatlanul mozdult, váltott nemet, kort, formát, színt, pózt – egyszerre volt magányos, hús-vér lény és eleven vetítővászon, valódi és virtuális, próbára téve, izgalmasan összezavarva a nézői érzékelést. 2006-ban Haring Fremdkörper (Idegen test) című, három évvel korábban bemutatott, sci-fi ihletettségű alkotása volt látható a Trafóban, majd (2013-ban) az internetes közösségi oldalak világának az analóg viszonyokat torzító, újraíró hatásait, új szabályait, lehetőségeit és defektusait éles kritikával körüljáró Talking Head érkezett ugyanide. Haring(ék) negyedik eljövetelére 2014-ben került sor, a Liquid Loft a Deep Dish című produkciójával érkezett ugyancsak a Trafóba. A Perfect Garden (Tökéletes kert)-trilógia harmadik tagjaként megalkotott mű valamiféle ehető, virtuális édenkertbe vezette nézőjét. A látványos vetítéssel, zöldség- és gyümölcs-szuperközelikkel spékelt előadás Bosch Gyönyörök kertje című főművére, az evés élvezetére, a fenntartható fejlődésre alapoz-hivatkozik tematikájában. A színen lakomázó, filozofáló társaság mögött nyomasztóan monumentális, ekképp olykor szinte felismerhetetlen étkek magasodnak, az egész soiréefölött végül a hatalmát visszavevő természet ül tort a lakomát elpusztító madarak képében.

A Liquid Loft Models of Reality című újdonága ismét az aktuális technológiákkal játszó, tehetséggel bánó Haring ünnepe. A nézőtérre lépve, a technikai pultban ülő, népes brigádot megpillantva nem tűnt kérdésesnek, hogy a modern világ vívmányaival előszeretettel dolgozó Haring továbbra is hű maradt önmagához. A táncmű tere finom fokozatossággal lép működésbe. A nyitányban az oldalfalakig kitárt, tágas, széles színt pillantjuk meg fokozatosan. A színpadon architekturális teret pár vonással kijelölő led-fénycsíkok villannak fel, mint láthatatlan, nem létező síkok fénylő élei.

Haring táncosai e rideg, illuzórikus „tájba” érkeznek meg egymás után, egy sokféleképpen mintha-világ alakjaiként megmutatkozva. A nyolc táncos fokozatosan jelenik meg előttünk: az első érkező szólóval nyit, majd társat kap és egy kettőst láthatunk tőlük. A szereplők sorban érkeznek, csatlakoznak, s belőlük a koreográfus végül frízszerű füzért képez, egymáshoz tapadó, hullámzó testek mutatós együttesét.

A mezítlábas, gyakorlatilag utcai ruhát viselő táncosok gyarapodó közegét szemlélve több furcsaság is érzékelhető. Nem a látvány téveszt meg, hiszen a fokozatosan átláthatóvá váló teret a semmiben lebegni látszó fénypálcákkal a szem és az elme viszonylag gyorsan átlátja és megérti. E művében Haring elsősorban a hangzásvilággal intéz kihívást a nézői érzékelés felé. Már az elsőként színre lépő szólista, majd a kettős mozgását figyelve is összezavar a hangzás, a nesz. Nyikorgást hallani, amit mintha a csupasz talp és a padló érintkezése váltana ki– ám a mozdulatok és a zaj valahogy nem stimmel mindig. A zenei és zörejfoszlányok, beszédtöredékek hangzó szövete egyre gazdagabb és egyre furcsább. Az egymásról leváló táncosok eltávolodnak a tágas, fényléniákkal finoman tagolt térben s lassan láthatóvá-érzékelhetővé válik: a Models of Reality hangzása, hanganyaga nem fix forrásokból hallható és (a neszek esetében) nem a látványból-mozgásból ered. Nincsenek hangfalak, s amit hallunk (és emberi eredetű), bár úgy tűnik, nem következik a színpadi cselekményből. A mozdulatok nesze, a zihálás, sóhajok, a szövegtöredékek – minden konzerv-anyag, s a színpad megannyi pontjáról hallatszik. A megfejtés: bluetooth hangszóró. Haring az előadásban hordozható hangtechnikát alkalmaz (a nézőket a kezdés előtt nyomatékosan figyelmeztetik is, hogy ne csupán némítsák le, vagy helyezzék repülő-üzemmódba telefonjaikat, de kapcsolják is ki őket).

A játék hangja pont olyan mobil, mint szereplői, akik az előbbit magukkal hordják, mint egy audio-buborékot. Haring, a nagy felülíró ezúttal pszeudo-hangzással zavarja össze érzékelésünket: a neszekbe egyre intenzívebben belekevert, különböző nyelvű szövegfoszlányokra, daltöredékekre táncosai villanásnyi playbacket tolnak. Mire egy-egy megszólalóra kapjuk tekintetünket, már csak a foszlány és a tátogó mozdulat legvégét kapjuk el. Figyelmünket folyamatos vándorlásra, váltogatásra ösztönzik, a „pont lemaradtam” élménye azonban nem nyugtalanító, inkább elgondolkodtató és komikus – jól reflektálva az inger- és élményözönre, melyet közhelyszerűen emleget egy világ az elmúlt másfél-két évtizedben.

Az alig észrevehető változás, az ingerküszöböt alig átlépő módosulás, átalakulás, fokozás-apadás szellemes képeit, hangjait nyújtja Haring új műve. A valóssal és elképzelttel, utánzattal ezúttal elsősorban a hangzás birodalmában játszó koreográfus fokozatosan mutatja meg táncosait, s ez is egy izgalmas alkotói szándék és játék. A Models of Reality alakjainak eleinte – a visszafogott világításnak, a fények irányának köszönhetően – inkább a mozgását, elhelyezkedését látjuk. A testek fokozatosan „nyílnak ki”, az arcok, a mimika a szavak, dalok, azaz: a verbalitás felerősödésével lesznek hangsúlyossá. Az izgalmasan sokféle, nemzetközi előadógárda a játék során az uniformizálttól az egyénített, a személyes felé halad, vagy ha úgy tetszik, az eltartó ridegségtől a (roppantul óvatos) érzelmesség felé. Az előadás végén a koreai Dong Uk Kim által, kajla sármmal playbackelt fals, mégis fülbemászó dal zárja e különös és szellemes játékot, mely egy olyan területen bizonytalanít el és zavarja össze érzékelésünket, amellyel (ilyet) ritkán szokás játszani – de ki tenne próbára itt, ha nem a zenéből érkezett, s a modern technológiákkal két évtizede tehetséggel és innovatív szellemben játszó Chris Haring?

Hol? Tanzquartier Wien
Mi? Liquid Loft: Models of Reality
Kik? Alkotó-előadók: Luke Baio, Stephanie Cumming, Dong Uk Kim, Katharina Meves, Dante Murillo, Anna Maria Nowak, Arttu Palmio, Hannah Timbrell. Művészeti vezető-koreográfus: Chris Haring. Koreográfus asszisztens: Stephanie Cumming. Zene, hang: Andreas Berger. Fény, szcenika: Thomas Jelinek. Jelmez: Stefan Röhrle. Koncepció, szöveg: Stefan Grissemann.