Első találkozások, legendás partnerek, nevezetes előadások és persze a rendező-igazgatók meghatározó szerepe: a Vígszínház társulatának négy oszlopos tagját emlékek és történetek felidézésére kértük. LÁSZLÓ FERENC mikrofonja előtt HALÁSZ JUDIT, KERN ANDRÁS, KÚTVÖLGYI ERZSÉBET és LUKÁCS SÁNDOR.

– Milyen volt az első színészi találkozásuk a Vígszínházzal? Azt hiszem, időrendben Kern Andrásé az elsőség, hiszen a debütálására még kamaszkorában került sor.

Kern András: 1962-ben a Ki mit tud? című tehetségkutató vetélkedőben szerepeltem parodistaként, és ott a zsűritagok egyike Várkonyi Zoltán volt, aki akkor azt mondta nekem biztatólag, hogy „időnként majd mutassa meg magát”. Ez ugyan nagyon kedves volt tőle, de én nem tudtam elképzelni, hogyan tudnék élni ezzel a lehetőséggel, így aztán nem is éltem vele. Ám egyszer, 1965 elején mégis telefonáltak a Vígből, a titkárságról, hogy van itt egy kamasz fiúnak való szerep a Közjáték Vichyben című Arthur Miller-darabban, amit a Horvai István fog rendezni. A főiskolások ugyanis már túl idősnek tűntek volna ebben a szerepben, így eszébe jutottam Várkonyinak, s ő elküldött a Horvaihoz, ma úgy mondanánk, castingra. Horvai megnézett, kicsit beszélgettünk, aztán azt mondta: „Hát játssza maga, aztán ha nem lesz jó, majd leváltjuk.” Akkor elkezdtem próbálni, és valahogy nem váltottak le. Az a darab 1942-ben a megszállt Franciaországban egy rendőrségi váróban játszódik, s ott olyan színészek mellett ülhettem a padon, mint Várkonyi Zoltán, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Bitskey Tibor, Tomanek Nándor, Pethes Sándor, Benkő Gyula, Molnár Tibor, Szakáts Miklós, Nagy István és talán még a Harkányi Bandi. Ez fantasztikus élmény volt nekem, habár akkor még filmes akartam lenni, és nem színész. De érdekelt az egész szakma, annak a rendezői és a színészi része is. A próbákra gyakran kikértek az iskolából, s aztán elérkezett a nyilvános főpróba, ami egész különösen indult. Valahogy úgy kezdődött a darab, hogy Molnár Tibornak és Benkő Gyulának volt egy dialógusa, és részben mivel ők akkor tán még nem voltak tökéletesen birtokában a szövegtudásnak, részben mert a darab első és – mondjuk – nyolcadik mondata hasonlított egymásra: ehhez a mondathoz elérve állandóan visszakanyarodtak a legelejére. Párszor megtették ezt a kört, amikor Latinovits mint szakállas festőművész előrejött a színpadon, és lekiabált Horvainak: „Pista, hol a túróban van a súgó?” Mert valahogy tényleg nem volt ott a súgó. Akkor aztán leeresztették a függönyt, majd újrakezdtük a főpróbát. De óriási kaland volt nekem ez az egész előadás, s borzasztó érdekes volt figyelni a próbákat, az előadás hatását a közönségre, aztán elolvasni a kritikákat. Szóval nekem ez volt az első találkozásom a Vígszínházzal, és azt hiszem, hogy a Harkányi Bandin kívül én vagyok az egyetlen ember, aki él ebből az előadásból, a színészeket, a műszakiakat, mindenkit beleértve. Mert ez nagyon régen volt. De ez tényleg remek előadás volt, még ha nem is csinált hatalmas szériát, hiszen nehéz téma, háborús időkben játszódott, politizált…

– Még ugyanennek az 1964/65-ös évadnak a vége felé mutatták be A nagyratermett című Csiky Gergely-cselvígjáték zenés átiratát, Az udvari kalapot, amelyben Halász Judit is ott szerepelt.

Halász Judit: Mielőtt a magam itteni bemutatkozását elmesélném, amire szinte egyáltalán nem emlékszem már, csak két dolgot tennék hozzá ahhoz, amit András elmesélt. Az egyik, hogy én láttam ezt a Közjáték Vichyben-előadást: igazolom, tényleg nagyon jó előadás volt. A másik, hogy Benkő Gyuszi amúgy is híresen felejtős volt, s erről nekem is van egy történetem. Pár évvel később játszottunk együtt egy krimit az Ódryn, és amikor megnyitottuk a Pestit, oda is átvittük…

– Az éjszakai telefont.

H. J.: …és az valahogy úgy kezdődött, hogy ő, Bárdy és én vagyunk fent a színpadon, s mi Gyurival koncertre készülünk, Gyuszi, a férj meg kifogásokat keres, és végül otthon marad. Méghozzá azért, hogy fogadja a bérgyilkost, akivel el akarja tétetni láb alól a feleségét, vagyis engem. Kérleljük, hogy jöjjön velünk, de ő kimenti magát. És az egyik előadáson azt történt, hogy nagyjából a tizedik percben elérkeztünk ahhoz a részhez, ahol Benkőnek el kellene mondania, hogy miért nem jöhet velünk. Látszott, ahogy az a szép kék szeme elvizesedik, s egyszerűen lement nála a roló. Így amikor többedszerre nekifutottunk, hogy „Ugyan, gyere velünk!”, azt felelte: „Hát, tulajdonképpen mehetek.” Nos, itt akár vége is lehetett volna az előadásnak, de mi ott az ajtóban mindenféle hülyeséget beszéltünk összevissza, egészen addig, amíg aztán Gyuszinak végre eszébe jutott egy érv, hogy miért is nem tarthat velünk. Az egész nem tartott tovább fél percnél, de nekünk Gyurival óráknak tűnt, rendesen beleizzadtunk.

Halász Judit

De akkor vissza a kezdetekhez! Annak idején volt egy rendelet, miszerint a főiskola után két évet mindenkinek vidéken kell töltenie. Én végzés után Pécsre kerültem, s az első szezonom második felében történt, hogy Várkonyi elhívott vendégnek ennek a Csiky Gergely-darabnak a megzenésített-átírt előadásába. Fantasztikusan boldog voltam, de be kell vallanom, hogy kicsit azért számítottam is Várkonyira, mert engem annak idején ő vett föl a főiskolára. Méghozzá franciául felvételiztetett, ugyanis két osztálytársnőmmel úgy mentünk oda, hogy tudtunk egy jelenetet a Figaro házasságából magyarul és franciául is. S amikor ő ezt megtudta, kérte, hogy folytassuk franciául. Aztán a másik két lányt kiküldte, s velem még elmondatott egy szakaszt Petőfi Zsuzsikához című verséből. De aztán bent a főiskolán nem hozzá, hanem Pártos Gézához kerültem, a második év végén vagy a harmadik év elején pedig Ádám Ottó adott nekem egy tévéjátékban szerepet, Szép Ernő Májusában. Amikor azt leadta a tévé, másnap Várkonyi két növendékével várt a folyóson – és gratulált! Szóval az a meghívás hatalmas öröm volt. Viszont arra, hogy hogyan is kerültem az épületbe, kivel találkoztam itt először, ilyenekre már egyáltalán nem emlékszem. Azt tudom, hogy ebben Az udvari kalapban Sulyok Mária és Bilicsi Tivadar lánya voltam, és olyan fantasztikus személyiségek játszottak körülöttem, mint Tomanek Nándi, Csákányi Laci, Harkányi Bandi. Arra emlékszem még, hogy a bemutató estéjén reszketve kérdeztem a takarásban az egyik díszítőtől: „Most mi lesz? Mi lesz, ha megbukunk?” Erre ő azt válaszolta: „Kicsi művésznő, itt még amit a Várkonyi úr rendezett, az sose bukott meg, úgyhogy nyugodtan mehet be a színpadra.” Aztán Várkonyi fel is ajánlott nekem egy szerződést, ami 1965 augusztusától él, szóval most az 56. évemet taposom a Víg deszkáin. Már amennyiben ide kerülök, mert többnyire a Pestiben játszom.

De azt még elmondanám, hogy tagként az első fontos előadásom és találkozásom, az valami egészen gyönyörű volt. A börtön, Miskolc és a József Attila Színház után akkor került ugyanis a Víghez Darvas Iván, és én vele meg Bárdyval játszottam Várkonyi rendezésében egy Csurka-darabot, Az idő vasfogát, ami őrületes siker volt. Nem miattam, nem a Csurka, még csak nem is a Várkonyi miatt, hanem mert mindenki Darvast akarta újra látni. Amikor pedig kevéssel utóbb, 1967-ben megnyílt a Pesti Színház, az életem legszebb szezonja volt.

– Lukács Sándor és Kútvölgyi Erzsébet mindketten harmadéves főiskolásként léptek itt először színpadra a hetvenes évek elején. Lukács Sándor azonban egy évfolyammal feljebb járt, s a Vígben olyan előadásokban kapta legelső, még apró szerepeit, mint Illyés drámája, a Tiszták vagy Pirandello IV. Henrikje.

Lukács Sándor: Nekem is a főiskolával kell kezdenem, ahová nagyon nehezen, csak negyedik nekifutásra vettek fel. Simon Zsuzsa lett az osztályfőnököm, s ahogy telt az idő, az osztálytársaimmal elkezdtük irigyelni azokat, akiknek Ádám Ottó, Várkonyi vagy Kazimir volt az osztályfőnöke. Hiszen ők jelentős budapesti színházaknak voltak igazgatói vagy főrendezői, és természetesen a legkedvesebb, legtehetségesebb tanítványaiknak ez jelentett egyfajta indulási előnyt. Ezzel szemben nekünk a Simon Zsuzsa néni volt az osztályfőnökünk, akinek ugyan volt egy nagy korszaka – kicsit zűrösebb időkben –, de akkor már rég nem igazgatott, csak tanított. Szóval kicsit irigykedtem Kern Andrisékra meg másokra is. De aztán harmad-negyedéves koromban a sors megsegített, ugyanis nagy szerencsémre, illetve nagy szerencsénkre akkor egészen kiváló rendezői évfolyam volt a párhuzamos szakon: Ascher, Valló, Szőke Pista stb. És nekik is voltak vizsgaelőadásaik az Ódry Színpadon, így én kettejüktől is kaptam főszerepet: Aschernél eljátszhattam Admétoszt az Alkésztiszben, Szőke pedig rám osztotta a Leonce és Lénában Leonce szerepét. Egészen véletlenül mindkét előadásban a mellettem ülő Zsike, Kútvölgyi Erzsi volt a partnernőm.

K. A.: Na, és ki volt Alkésztisz apja?

L. S.: Hát, Kern András, akkor már a Vígszínház komoly, felnőtt színésze. Nyugodtan mondhatom, hogy nagy sikere volt mindkét előadásnak.

Kútvölgyi Erzsébet: Azóta se dolgoztam az Ascherrel.

L. S.: Szóval komoly szakmai feltűnést keltett ez a két vizsgaelőadás, s pluszban még egy szerencsés körülmény adódott. Várkonyi fia, Várkonyi Gábor, aki sajnos igen korán eltávozott közülünk, ugyancsak a főiskolán tanult film- vagy tévérendezőnek, s felkért a vizsgafilmjéhez. A disszidens román író, Marin Sorescu monodrámáját, a Jónást filmesítette meg velem, s nekem persze végig ott motoszkált hátul a kisagyamban, hogy ezt a filmet Gábor biztos meg fogja mutatni a papájának. Óriási munka volt, kimerítő éjszakai forgatásokkal, de tényleg jól sikerült, és valóban fel is keltette Várkonyi érdeklődését irántam. Egyébként Várkonyi természetesen látta a két említett vizsgaelőadást is. Szóval mindez közrejátszhatott abban, hogy már főiskolás koromban, nagy megilletődöttséggel, megjelenhettem a Vígben, ahol azok a legendás művészek mintaszerű empátiával könnyítették meg a beilleszkedésemet. Diplomaosztás előtt két héttel azután az imáim meghallgatásra találtak, Várkonyi hivatott. Csak annyit mondott: „Ide figyelj, szerződtetlek két évre, ha rendes leszel, meg tehetséges, akkor majd meghosszabbítjuk. Helló, szevasz!” Nem volt bőbeszédű. Arra emlékszem, hogy lementem ide a büfébe Olga Szergejevnához. Merthogy akkor volt a Horvai nagy Csehov-korszaka, és mi elneveztük Olgát, a büfésnőt Olga Szergejevnának. Szóval lementem a büfébe, ott ült a sarokban épp a Páger is, megveregette a vállamat, átölelt, én meg pezsgőt bontattam, és vetettem egy cigánykereket.

Kern András

– Kútvölgyi Erzsébetnek, egy régi interjú tanúsága szerint, Horvai István szólt a főiskolán, hogy nézzen rá a Pesti próbatáblájára, mert szerepet kapott Sarkadi Imre Ház a város mellett című drámájában.

K. E.: Az egy nagyon jó kis szobalányszerep volt, így igaz. De én az egész indulásomat, pályámat voltaképpen Galambos Erzsinek köszönhetem. Ő ugyanis terhessége, illetve szülése idejére kivált az operettszínházi La Mancha lovagja-előadásból, s akkor Vámos László, az osztályfőnököm egy szombati napon megállított a főiskola lépcsőjén azzal a kérdéssel: „Tud maga kottát olvasni?” Mondtam, tudok. „Jó, akkor hétfőn kap egy próbát, s kedden maga játssza a La Mancha lovagjában Aldonza-Dulcineát!” Ennek aztán hamar nagy híre ment: növendéktársaim, színészek, rendezők ott szurkoltak nekem a nézőtéren, és tapsoltak mint az őrült. A szüleimet valahol hátul ültették le, apám meg se ismert, mivel parókát viseltem, és mert Katika, az öltöztetőnő olyan bögyös nőt csinált belőlem, mint Anita Ekberg. Aztán amikor előadás után hátrajött hozzám apám (aki egyébként nagyon nehezen fogadta el a pályaválasztásomat), azt láthatta, amint bálványa, a Darvas Iván térdel előttem az öltözőben. Darvas akkor épp azt a tanácsot adta nekem, hogy „mind a kettő kopasz, a Vámos és a Várkonyi is, mind a kettőnek nagy hatalma van, de én úgy gondolom, a Várkonyihoz gyere”. És kevéssel később így is lett. Emlékszem, ahogy 1971. szeptember elsején harmadéves főiskolásként álltam reszketve a művészbejáró előtt, és egyszerűen nem mertem belépni ide. Aztán megláttam, ahogy a Szent István körút felől közeledik Bilicsi Tivadar: gyönyörűen felöltözve, úriemberként, karján a feleségével, szép komótosan. Olyan nyugalom áradt kettőjükből, hogy azt még most is érzem, ahogy felidézem az emlékét. Szóval gondoltam: mi a fenének vagyok én ennyire ideges? Ide így kell bejönni, ilyen nyugalommal. És utána meg egyszerűen mázlim volt. Nézd, én egy érdekesen csúnya nő vagyok. Lehet rám csúnyát, semmilyent, talán még közepesen szépet is osztani, de csúnyát azt főképp. Könnyű volt rám szerepet osztani.

– A Vígszínházzal kapcsolatban sokáig visszatérően emlegették a vígszínházi stílus fogalmát. Volt még ennek nyoma a hatvanas vagy a hetvenes években?

K. E.: Szerintem a vígszínházi stílus emlegetése hülyeség. Annyi az egész, hogy ez egy hatalmas színház, ezt a teret be kell tudni beszélni. Szóval a vígszínházi stílus talán csak a rekeszlégzést és a jól beszélő embert jelenti. Ennél többet, gesztust, modort nemigen lehet mögé érteni.

L. S.: Egészen egyszerűen fogalmazva a vígszínházi stílus a színház első néhány évtizedében a Nemzeti mesterkéltebb, deklamáló, koturnuszos modorával szemben jött létre. Itt elkezdtek a színészek emberi hangon beszélni, s ennek valóban támadt hagyománya.

K. A.: Apám úgy mondta, hogy egy hajszálat levenni a másik zakójáról, az a Nemzetiben elképzelhetetlen volt, a Vígben pedig stílusjegynek számított. Itt előbb kezdődött a realista, naturalista színjátszás. És ebből a különbségből valami még a hatvanas évekre is megmaradt, mert emlékszem, hogy például elmentünk a Verebessel a Nemzetibe megnézni a Bánk bánt, és az rém kellemetlen volt. Halálosan imádtuk ugyanis a Kállai Ferit, akit egy nagy karakterszínésznek találtunk, de amikor a Bánk bánban megláttuk, egyszerűen muszáj volt nevetnünk. Hosszan tudtam utánozni, mert bizony még az ő játékában is volt akkor valami deklamáló. A Vígszínházban ez mind nem volt, ott a színészi játékban megőrződött a korábbi korszakban uralkodóvá vált természetesség. Jóval később, már a nyolcvanas években aztán egyik-másik kritikában ezt kárhoztatták is, mondván, hogy itt csak beszélgetnek fent a színpadon.

Kútvölgyi Erzsébet

– Az 1970-es évek Vígszínházával kapcsolatban többféle története lehet az embernek, ha kívülről – és pláne évtizedek távolából – tekint rá a színház működésére. Lehet például egy új nemzedék színrelépésének, színpadi térfoglalásának látni, olyan emblematikus produkciókkal, mint amilyen a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról volt.

H. J.: Ehhez a nemzedékváltáshoz kapcsolódik korábbról, hogy Várkonyi még a hatvanas évek derekán úgy tudta megkerülni a pályakezdő színészekre nézve kötelező két vidéki szezon rendelkezését, hogy a társulat magas átlagéletkorára hivatkozott. Akkor feloldották részlegesen ezt a szabályt, és a mi generációnk így kerülhetett a társulathoz: Tahi Tóth Laci, Kovács Pista, Venczel Vera, Tordy Géza és én. Picit később jött Andris, aztán ti ketten, és így tovább. Szóval ez a generációváltás már korábban megkezdődött. Nekem a hetvenes évekből az volt a legfontosabb, hogy a magyar írók drámák egész sorát írták a Vígszínháznak. Talán húsz olyan írót is fel tudnék sorolni, akit akkoriban bemutattunk. Játszottunk három Örkényt, Gyurkovicsot, Illyést, Csurkát, Fejes Endrét…

– Thurzó Gábort, Galambos Lajost, Hernádi Gyulát…

H. J.: …és Székely Jánost, Páskándit. Szóval akkor a magyar írók valósággal megtáltosodtak. Én akkoriban szinte csak ősbemutatókban játszottam.

K. A.: Volt is akkoriban verseny a budapesti színházak között, többek közt ebben is. A Thália akkor kezdett feljönni, a Madách lassan megrekedni…

L. S.: Amikor az Ádám Ottó kezdett elfáradni.

– Ide tartozik, hogy létezhet a hetvenes évekkel kapcsolatban egy Víg-Örkény narratíva is: a Macskajátékkal, a Vérrokonokkal s persze a Pisti a vérzivatarban hányatott történetével. De középpontba kerülhet a veszteség is: Várkonyi Zoltán 1979-es halála.

K. A.: Én sose tudtam, hogy színész leszek-e, vagy rendező, úgyhogy amikor a Macskajátékra készült a színház, akkor Várkonyi azt mondta, legyen a Kern a Székely Gábor asszisztense. Már előre az volt a hír, hogy ez egy isteni előadás lesz, mert ezt a Székely már megcsinálta Szolnokon, s most majd megismétli ugyanezt a Pestiben. De ugyanakkor meg egymás közt csendben mondogattuk: hát ennek a pasasnak nincsen semmi humora, hogy lesz ebből Örkény-előadás? Mert Örkényt nehéz humor nélkül… És az volt az érdekes, hogy a Székelynek civilben tényleg kevés humora volt, de a színházi humora mégis óriási volt, ezzel semmi gond nem akadt, s mi csak figyeltük, ahogy ez a nagyon nevettető, nagyon gyönyörű Macskajáték megszületett ott előttünk.

H. J.: A Macskajátékra egyébként úgy került a sor, hogy eredetileg egy krimi szerepelt volna a helyén a műsorban: egy krimi, amit Horvai rendezett volna. Benne volt Páger és több más alapköve a színháznak, benne lettem volna én is, de az olvasópróba után kialakult a közös álláspont, hogy ez valami előadhatatlanul pocsék darab. Közösen bementünk Várkonyihoz, aki tűzvörös lett, odacsapott az asztalra, hogy „ez van, ezt fogjátok eljátszani”. De másnap már nem volt próba, harmadnap pedig ki volt írva a Macskajáték. Úgy szól a legenda, hogy megkérdezte a Sulyokot, meg tudná-e tanulni az Orbánné rengeteg szövegét egy hónap alatt, a Sulyok meg azt felelte: „Naná!”

– Ha már szóba került a szomszéd vár, a másik körúti színház, a Madách, talán azt is érdemes megkérdeznem: önök hogyan élték meg a színházi-kritikai árfolyamváltozásokat? Hiszen amikor csatlakoztak a Víg társulatához, akkor a színházuk és a Madách az élen haladt, miközben, mondjuk, a Nemzeti tartós válságban leledzett. De aztán a nyolcvanas években már egy sor kritika a Vígen és a Madáchon verte le vagy kérte számon a magyar színház konzervativizmusát, gyávaságát stb., s közben Kaposvár vált kritikusi etalonná.

L. S.: Ez voltaképpen már jóval korábban elkezdődött, amikor a „két Gábor”, Székely és Zsámbéki megkezdte a szolnoki, illetve kaposvári működését. Onnantól kezdve egy kicsit divat is lett minket lenézni, lesajnálni.

H. J.: Nem, az nem divat, az politika volt. A magyar értelmiség kaposvári zarándoklása egyfajta politikai szelep volt. És azoknak az előadásoknak, mint például 1976-ban az Ascher-féle Állami áruháznak valóban politikai szava is volt. Ellenzékiek voltak.

L. S.: Várkonyit a színház körüli kritikai légkörnek a megváltozása nagyon elkeserítette. Még választ is írt egyik-másik kritikára, de aztán ezeket csak a próbatáblára tétette ki, nem küldte el az újságoknak. Igazságtalannak érezte, hogy sok tartalmas, adott esetben akár politikai töltettel is rendelkező előadásunk el lett hallgatva vagy bagatellizálva. Nota bene: a Víg akkor is jól ment.

Lukács Sándor. Fotók: Gálos Mihály Samu

– Az 1980-as évekkel olyan korszak kezdődött, Horvai István – a mából szinte interregnumnak tűnő – igazgatósága után, amelyről személyi okokból ma nem könnyű beszélni. De akárhogy is, Marton László megkerülhetetlen alakja a színház történetének: új és másfajta lendületet adott a Vígnek, az ő vezetése alatt átalakult a repertoár, a műsorpolitika, jöttek új vendégrendezők… Önökben milyen kép él a nyolcvanas évekről? Illetve, ami kényesebb kérdés: Marton László vígszínházi működéséről?

L. S.: Fontos megemlíteni, hogy azt még Várkonyi Zoltán vezette be nálunk, hogy az éppen legprogresszívebbnek számító rendezőket is meginvitálta. Így születhetett meg 1978-ban Ljubimov Bűn és bűnhődés-rendezése, s azután ezt a vonalat vitte tovább a Horvai, majd a Marton is. Szokták tőlünk kérdezni, hogy hogyan tudtunk ötven éven át kitartani a Vígszínház mellett. Hát úgy, hogy itt majdnem mindenki megfordult: a Harag Györgytől a Ruszt Józsefig és Gothárig. A Ruszt-féle Orfeusz alászáll-előadásban Jutka is, én is szerepeltünk.

H. J.: Nekem az az előadás az egyik legszebb emlékem.

L. S.: És nekem azóta is időről időre akad ilyen szerepem itt izgalmasan másfajta, nem vígszínházi rendezőkkel: Babarczy Lászlóval a Bernhardi-ügy, amelyben Gábor Miklós partnere lehettem, vagy a két Esterházy-darab, a Búcsúszimfónia Zsótér Sándorral meg a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok Szikora Jánossal.

K. A.: Nagyon nehéz nekem a Marton Laciról beszélni, mert kevéssel a halála előtt mintha zárójelbe került volna az egész működése. Mintha más se történt volna vele és körülötte, mint az, amire most – még – mindenki emlékszik. Ez a botrány és ez a halál tönkretett mindent. Pedig ő egy érdekes pasas volt, aki rendezett mindenfélét: volt, hogy megbukott, volt közepes, és volt tomboló sikere is. Olyan volt, mint egy rendező. Aztán huszonhárom éven át az igazgatónk is ő volt, egy korszakot jelzett az életünkben. Én személy szerint rengeteget köszönhetek neki. Volt körülötte egy légkör, egy személyiség légköre. Volt, aki szerette ezt a légkört, volt, aki nem szerette.

H. J.: Én például sok esetben nem szerettem.

K. A.: Az elején én se.

L. S.: De a tévedéseivel, a hibáival, mindennel együtt a rendezői és igazgatói működése mégis kitörölhetetlen korszakot jelent.

K. A.: Én a főiskolán Várkonyi-osztályba jártam, és valamikor a második évben Várkonyi bejött, és azt mondta nekünk, hogy „itt ez a rendezőhallgató fiú, úgy hívják, Marton László: ő lesz a tanársegédem”. És onnantól kezdve tanársegéd módjára Marton foglalkozott is velünk, de mi akkor, hogy úgy mondjam, nem voltunk olyan nagyon belezuhanva. Később aztán sokat javult a viszonyunk, idős korára pedig kifejezetten megszerettem. Előbbre jött a humora és a szeretete, hátrébb tolódott a karrierizmusa. És idővel egyszerűen tehetségesebb is lett, jobb előadásokat csinált rendezőként, érdekesebben instruált. Ami korábban nem feltétlenül volt jellemző rá. Azt el is szoktam mesélni, hogy a Popfesztivál próbái idején úgy összevesztem vele, hogy utána évekig nem beszéltünk egymással. Én abban a darabban egészen kicsi, de jó szerepet, egy homoszexuális fiút játszottam, két jelenettel: beültem a Tahi autójába, hogy elvitessem magam a fesztiválra, s aztán a végén a bírósági jelenetben volt még játszanivalóm. Na mármost, az autós jelenetben ki akartam próbálni pár dolgot, de a Marton hajtott volna, hogy gyerünk tovább, gyorsan mondjátok össze a szöveget, és hangosan, hogy aztán vehessük a következő számot. Én meg teli torokból elküldtem őt a p*ba, mert legalább egyszer ki akartam próbálni a jelenetet csendesebben. Ehhez képest az utolsó közös munkánk során, a Kvartettben, amikor vele újítottuk fel ezt a Spiró-darabot, akkor egészen mintaszerűen, figyelmesen, okosan rendezett minket: olyan érzékenyen elemezte ezt a magyar közelmúltról szóló drámát s benne a Hegedűs D. Géza által alakított Öreg egyszerre szánnivalóan vesztes, biszkui, konokul elzárkózó és empátiát érdemlő figuráját, hogy azt sohasem felejtem el. Ahogy egyébként az igazgatói szerepében is nagyon sokat változott a bő két évtized során.

K. E.: Ilyen zajos összeveszésem nekem is volt vele, méghozzá a Jó estét nyár, jó estét szerelem idején. Én ott Varga Veronikát játszottam, és bár családilag a nemesi oklevél ott volt a lakásunk falán, kellőképpen lecsúszottak voltunk ahhoz, hogy alaposan megismerjem ennek a Fejes-drámának a közegét. Vagyis nagyon tudtam, hogy hogyan kell nyolcadik kerületi figurát játszani, ott éltem köztük. És akkor Marton instruálni akart, éspedig úgy, hogy előtte elmondta: „Tegnap lementem az aluljáróba, most már tudom, hogy milyenek ezek az alakok, hogy élnek…” Akkor Volvója volt, s egyikünk félhangosan megjegyezte: „Az még hagyján, hogy lement a Volvóval az aluljáróba, de hogy jött fel?” Én meg azt mondtam neki kissé felindultan: „Ide figyelj, Laci, te nekem, Varga Veronikának nem tudsz instrukciót adni!” De el kell ismernem, hogy akkor valami példás toleranciával fogadta ezt a kirohanásomat, s képes volt korlátozni a saját rendezői szerepét.

Facebook Comments