Mondják, Jelineket fordítani olyan, mint lumbágósan zoknit húzni vagy migrénesen metálzenét hallgatni. Jelinek minden nyelven kibírhatatlan, de magyarul különösképpen.
Én nem óhajtok a nézők előtt idegen embereket életre kelteni.
A hősnő a darabba lépve maga jelenti be „színházi” eredetét: „Nóra vagyok, Ibsen azonos című darabjából.”
A két kortárs szakmai találkozását a Vígszínház/Pesti Színház Örkénnyel kötött művészi szövetsége, Örkény-ciklusa tette lehetővé az ezerkilencszázhetvenes évtizedben.
A kulturális hátterük, műveltségük, nemzedéki gyökereik, fogékonyságuk az újra hasonló volt. Ők ketten nagy párost alkottak.
Gajdó Tamás: A magyar színházi élet újjászervezése 1945-ben
Várkonyi Zoltán szerepéről az ötös bizottságban
„Az igazság szolgálatában álló, a legszélesebb rétegek bevonásával, demokratikus alapon működő színházakat és rokon intézményeket akarunk.”
Mindezt csak adalékul szánom a Pistit betiltó újságírók (!), a politikát kiszolgáló kritikusok és a kritikusi közvélemény utólagos megváltozásának mitologémájához – mindközönségesen a torzított emlékezet elnevezésű jelenséghez.
Malkovich nem „játszik”, ő itt könnyed, intellektuális, kicsit cinikus önmaga.
Számomra Coetzee művei közül a Szégyen a legmagyarabb: a könyvben levő testeket, arcokat és környezetet akarom megütköztetni azzal, ami mi vagyunk most.
Azért is kell az Erkel, hogy az Operaház műsorballasztjai lehullhassanak, és a Ház mást is játszhasson – drágább, ritkább és akár merészebb előadásokat.
