Napról napra

Mondják, Jelineket fordítani olyan, mint lumbágósan zoknit húzni vagy migrénesen metálzenét hallgatni. Jelinek minden nyelven kibírhatatlan, de magyarul különösképpen.

Én nem óhajtok a nézők előtt idegen embereket életre kelteni.

A hősnő a darabba lépve maga jelenti be „színházi” eredetét: „Nóra vagyok, Ibsen azonos című darabjából.”

A két kortárs szakmai találkozását a Vígszínház/Pesti Színház Örkénnyel kötött művészi szövetsége, Örkény-ciklusa tette lehetővé az ezerkilencszázhetvenes évtizedben.

A kulturális hátterük, műveltségük, nemzedéki gyökereik, fogékonyságuk az újra hasonló volt. Ők ketten nagy párost alkottak.

„Az igazság szolgálatában álló, a legszélesebb rétegek bevonásával, demokratikus alapon működő színházakat és rokon intézményeket akarunk.”

Mindezt csak adalékul szánom a Pistit betiltó újságírók (!), a politikát kiszolgáló kritikusok és a kritikusi közvélemény utólagos megváltozásának mitologémájához – mindközönségesen a torzított emlékezet elnevezésű jelenséghez.

Malkovich nem „játszik”, ő itt könnyed, intellektuális, kicsit cinikus önmaga.

Számomra Coetzee művei közül a Szégyen a legmagyarabb: a könyvben levő testeket, arcokat és környezetet akarom megütköztetni azzal, ami mi vagyunk most.

Azért is kell az Erkel, hogy az Operaház műsorballasztjai lehullhassanak, és a Ház mást is játszhasson – drágább, ritkább és akár merészebb előadásokat.

Az előadások zömén tömöttek a széksorok. Mely vidéki, fővárosi (tan)intézmény jelentené ki, hogy nem tartja fontosnak a „kulturálást”?

A felületes gyerekdarab-készítők jobban tették volna (jobban tennék a jövőben is), ha sorozatgyártás helyett elvetemülten a jobb minőségre, a maradandóbb értékre mentek volna rá.