Napról napra

Artner Szilvia Sisso (1967) kritikus, újságíró, Budavidéken él Cziboly Ádám (1976) PhD, pszichológus, kulturális menedzser, drámajáték-vezető, Budapesten él Kovács Bálint (1987) kulturális újságíró, kritikus, az Index munkatársa, Budapesten él Kricsfalusi Beatrix (1975) irodalom- és színháztörténész, a Debreceni Egyetem adjunktusa Molnár Zsófia (1974) kritikus, (mű)fordító, Budapesten él Muntag Vince (1990) színháztudós, Budapesten él Nánay István (1938) […]

Kontextuson kívül: bizonyos értelemben lehetetlennek érzem a helyzetet, hogy cikket írok Tarján Tamás halála alkalmából. Órára nem jártam hozzá, életművének terjedelmét tekintve akkor vagyok pontos, ha azt mondom, egyikét-másikát olvastam írásainak. Nem tartom a szó megszokott értelmében mesteremnek. De épp ez a periférikus rátekintés gondoltatott velem végig néhány összefüggést, amely a közvetlen érintettek számára másképp […]

Több mint négy évtizede, 1974 márciusában jelent meg első kritikája a Színházban. Az egyetemet éppen csak elvégző Tarján Tamás a Csongor és Tünde veszprémi előadásáról írt, Valló Péter harmadik nagyszínházi rendezéséről. Az arányos szerkezetű elemzésben alapos irodalom- és kritikatörténeti áttekintés mellett a látvány érzékeny leírása – és Peter Brook nem sokkal korábban a Vígszínházban látott […]

Korábban csak hébe-hóba tűnt fel egy-egy színháztörténeti tárgyú könyv, mostanában egyre több került a boltokba. Van köztük összefoglaló jellegű mű, alkotói pályát ismertető munka, visszaemlékezés, korrajz és intézménytörténeti kutakodás. A régebbi és újabb kötetek közül ezúttal négyet szemlézek.

(A kulturális vezetésen kívül) mi változott 1928 óta? Mi számít látványosságnak a kortárstánc-szcénán? Mi viszi sikerre a fősodort, és mit akar a progresszív áramlat? Merre tart a kortárs tánc a bécsi fesztivál szerint?

A bécsi Leopold Museum az ImPulsTanz Fesztivál egyik kísérőprogramjaként rendezte meg a Jan Fabre performanszainak és akcióinak dedikált kiállítást. Az elmúlt negyven évben született munkák dokumentációját bemutató Stigmata nem a színházcsináló, és nem is a képzőművész, hanem a saját életét is műalkotásként értelmező performer Fabre gondolati mátrixát tárja elénk. A kiállítást egy igazi „kurátor-mamut”, Germano […]

Cirkuszi szempontból mozgalmas volt a nyár, legfőképpen azért, mert a FINA Világbajnokság záróünnepségének köszönhetően vigyázó szemüket még azok is a kínai és orosz rúdra vetették, akik a műfaj iránt egyébként nem érdeklődnek.

JAN FABRE, a belga kortárs képzőművészet és színház öngerjesztő popsztárja egy vérperformansszal (My body, my blood, my landscape) hívta fel magára először a figyelmet 1978-ban, utoljára pedig egy monstre, szünet nélküli, 24 órás színházi előadással (Mount Olympus – To glorify the cult of tragedy),[1] amelynek tavalyelőtt volt a premierje Berlinben. A határok átlépése a művészetben […]

A Turay Ida Színházról bizonyára nem elsősorban szorosan vett színházkritikai szempontból érdemes értekezni. Szigorúan vett esztétikai teljesítményénél alighanem fontosabb az a társadalmi szerep, amelyet a maga közegében betölt. A Turay Ida Színház a Kálvária téren, a főváros VIII. kerületében van, annak is a külső részén. Kérdés, van-e ennek jelentősége.

Bevallom, nem tudom, honnan ered a József Attila Színházra évtizedek óta használt „vidéki” jelző, sőt „a legvidékibb színház Budapesten” meghatározás, de megszabadítva minden esetlegesen belegondolt dehonesztáló árnyalattól, a jelentést egy vidéki színház feladata és repertoárja felől megközelítve pontosan leírja azt, amit a műsorra nézve látunk. Mivel vidéken egy színház van – igen, vannak ott szép […]

Az évadértékelők sorából nem maradhatnak ki a fiatal, független színházi kezdeményezések. Azért választottuk ezt a többes, kötetlenebb, egymásba kapcsolódó megszólalási formát, hogy előadásokról, pillanatokról, színészekről, rácsodálkozásokról, ne pedig életművekről legyen szó. Szeretnénk hangsúlyozni, milyen sokra tartjuk a kísérletezést és az istenkísértő próbálkozásokat, még akkor is, ha ez a munkamódszer esetleg hullámzó színvonalat eredményez, hol remekműhöz, […]

„Sznobizmusod ellenére alapos szöveg” – jellemezte leszúrásnak is beillő dicsérettel vagy dicséretnek is beillő leszúrással az egyik alkotó Alföldi Róbert Passio XXI című előadásáról írt kritikámat. És hiába az első zsigeri tiltakozásom, be kellett magamnak ismernem, hogy igaza van (a sznobizmusban mármint).