Két és fél évvel ezelőtt itt ejtettük el a vidéki tánctagozatok pályaívének fonalát: „Az immár önálló együttessé vált Miskolci Balett egy történetmesélésre építő, azon belül változatos tematikájú táncszínházi repertoárral kínálja meg a közönségét. A Kecskeméti City Balett a színpadi tánc több megszólalásmódjában hoz létre előadásokat, miközben egy virulensen fejlődő, tudatosan építkező tánctagozat meggyőző benyomását kelti.…
Erős mimika, helyenként elnyújtott hangzatok, kissé darabos mozgás, temperamentum, karikírozó hajlam. Elvben marginalitásra predesztinált, gyakorlatban folyton és önkéntelenül középpontba kerülő színészalkat. Főszereplőként nem igazán főszereplő, mellékszereplőként nem igazán mellékszereplő, epizodistaként nem igazán epizodista. Arisztokratikusnak termete dacára sem mondható, annál puhább és gyermekibb. Bohóc. Maszktalan, emberarcú, mint Watteau magányos Pierrot-ja. Felbukkanása óta a magyar színházi élet…
Abramović állandónak mutatja magát, olyan művésznek, akit alapvető kérdések hajtanak, és aki ezekre egy életen át keres könyörtelen válaszokat, csakhogy ezek a kérdések bizonytalan tapogatózásokká satnyulnak a könyv végére. A felgyorsuló idővel, a hírnévvel és a kontextusváltásokkal nem jár sem újjászületés, sem újragondolás, de elvonulás, elcsendesedés sem.
Gáspárikot erősen foglalkoztatja az ügynöktéma, s nem érti, miért nem ismeri be, vállalja nyilvánosan a volt ügynök, hogy beszervezték, s miért nem kér tettéért, gyengeségéért bocsánatot (TV, 102). Hogyhogy nem igényli az érintett a megbocsátást, s miért húzódik az ilyen-olyan joghézagok menedékébe, és játszik megúszásra, hogy talán éppen ő nem kerül sorra?
Korszakos jelentőségű bázis és műhely a csupán Jurányiként emlegetett Jurányi Közösségi Produkciós Inkubátorház, amely a független előadóművészek alkotóterepe, véd- és dacszövetsége. De mi lesz a Jurányival a tao megszűnésével? Hogyan alakul a sokak által kissé kommersznek ítélt műsorpolitika? És milyen jövője lehet a művészeti háznak?
Indulásakor az Orlai Produkciós Iroda (OPI) kizárólag magántőkéből működött, majd a kulturális tao bevezetésével jutott plusz közpénzhez, így válhatott azon ritka magyarországi színházak egyikévé, amelyek jelenleg a legközelebb állnak az ún. magánszínházi működéshez. Másfél évvel ezelőtt aztán Orlai Tibor producer körül kialakult egy kvázi társulat – nagyobb és kisebb, de alapvetően ismert nevekkel.
Egy produkció – taotámogatással – ideális esetben 19–24 hónap után térül meg. Ha az előadásszámot nézzük, még nagyobb eltéréseket tapasztalhatunk: a megtérülés 25-től kezdődött, de a költségesebb előadások, mint például a Chicago esetében akár a 80-at is közelíthette ez a szám.
Ezt a bemutatót készakarva sem lehetett volna tökéletesebben időzíteni, és ez a megdöbbentő aktualitás most összeszorítja a torkunkat. Ugyanis a nyitómonológból áradó színtiszta nacionalizmus, a keresztény értékeket célzó revizionizmus és a nép önbecsülését kultúrával helyreállítani kívánó tekintélyelvű nemzetpolitika együttese olyan élesen reflektál a 21. század valóságára, hogy kénytelenek vagyunk végre észrevenni, milyen iszonyatos tempóban zárkóztunk…
A politikai színház hibájául szoktuk felróni, hogy csak azt tudja megszólítani, akivel eleve egyetért. A kérdés magyar vonatkozásairól a középidős választások, az úgynevezett midterms Amerikájában tartok előadásokat Philip Arnoult producer szervezete, az amerikai CITD (Centre for International Theatre Development) ösztöndíjával.
A Promenád-sztori 2012-ben kezdődött, amikor elkezdtünk dolgozni egy buszos színházi utazás koncepcióján az Artus és a STEREO AKT közös projektjeként. A bemutatóra a 2013-as Placcc Fesztiválon került sor. Az évek során három különböző forgatókönyvön alapuló Promenád-előadást csináltunk öt különböző városban, ezek összesen 99 alkalommal futottak.
