Artner Szilvia (1967) kritikus, újságíró, Budavidéken él Boros Kinga (1982) teatrológus, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója, Csíkszeredában él Hajnal Márton (1990) doktorandusz, kritikus, Budapesten él Kovács Bálint (1987) kulturális újságíró, kritikus, az Index munkatársa, Budapesten él Kovács Bea (1991) szerkesztő, esszéíró, blogger, Marosvásárhelyen él Kővári Orsolya (1980) szakíró, Budapesten él Molnár Gál Péter (1936–2011) színikritikus,…
Milyen szerepe lehet az ország táncéletében egy nemzeti táncszínháznak? Milyen művészeti/szakmai elvek mentén érdemes működnie egy ilyen nemzeti intézménynek?
Az Interferenciák kommunikációja jobban érthető a román fesztiválkultúra felől, amely szereti az eleganciát, a protokollt. Általában véve a román színház a fényes ünneplést preferálja, gondoljunk az előadások végén feltétel nélkül állva tapsoló, bravózó közönségre, vagy a román kritikára, amely sokkal szívesebben dicsér, mint elemez.
A legutóbbi – 2018. novemberi – Desiré Central Station fesztivál a „barbaricum” nevet kapta, így a térség színházi előadásaiból való merítést a barbarizmus szó mentén is értelmezhettük. Oliver Frljić, a posztjugoszláv színház sztárrendezője, napjaink egyik legprovokatívabb európai alkotója meghívott előadását nézve ez nem is eshetett nehezünkre. Nem mintha a tízéves fesztiválon valaha megjelent előző munkái…
Tízéves a szabadkai Desiré fesztivál. A fesztivál egyik alapítójával, Urbán András rendezővel kezdeti elképzelésekről, változásokról, motivációkról beszélgetett Proics Lilla.
Az 1989-es tél hidege. A család felbomlása a 90-es évek derekán, egy időben a Nyugatra vándorlás kezdetével. A jóléti individualizmus a globális pénzügyi válság előtt. Ezek az Anul dispărut-trilógia (Az eltűnt év) témái.
A Reactorban nem Zelea Codreanu az egyetlen furcsaság. A 2014-ben létrejött független színház következetesen progresszív, formabontó, provokatív előadásokat tart műsoron. Erőssége a dokumentarista játékmód szociálisan érzékeny, az elnyomottak helyzetére rávilágító, a mai romániai társadalom anomáliáit leleplező témakörökben. Olyan feladatot vállal, amilyet a Nemzeti Színháznak kellene – fogalmazza meg Adorjáni Panna, amikor a Reactor profiljáról kérdezem.
A művészet egyik legfontosabb célja, hogy a tűzbe nyúljon. És ha a tűzoltást egymaga már nem is vállalhatja, vészkijáratokat mutathat. A Shakespeare négyszáz éves darabjára lerakódott történelmi idő ugyanazt kívánja meg, amit a hasonló művekre lerakódott értelmezési teher: kritikai kiadást.
A velencei kalmár új kolozsvári előadásáról tulajdonképpen felelőtlenség, de legalábbis könnyelműség egyetlen este alapján értekezni. Az ugyanis, amit láttam, azt a benyomást tette rám, hogy a kétféle szereposztás, a drámai ellenfelek felcserélése több is lehet, mint puszta színházi játék, vagy akár két nagy múltú vezető színész különféle képességeinek, más-más oldalainak, tehetségük sokszínűségének, sokrétűségének próbatétele, illetve…
Ha valaki soha nem olvasta és látta – filmen vagy színpadon – az Othellót, egy dolgot akkor is szinte biztosan tud a főhősről: Othello teste fekete. Shakespeare valóban több helyen utal a szövegben hőse bőrszínére. De vajon számít-e ez bármit is a dráma úgymond lényegét tekintve? Sőt, tovább megyek: számít-e bármit is Othello etnikuma?
