Napról napra

Van szakítás, van összeborulás, hol itt, hol ott, s van baj, nem is kicsi, olyan célra tartó dramaturgiával összerakva, mint amivel a vásári képmutogatók éltek valaha.

A dramaturgia a legtöbb ponton hű próbál maradni Théophile Gautier librettójához. Talán pont ez az, ami végeredményben gúzsba köti a produkciót: hiszen egyértelmű, hogy egy 1841-ben született, a romantikus kor toposzaival átitatott tündérmesét nem lehet radikális változtatások nélkül modern kontextusban értelmezni.

De nem két idősík épül és kacsint egymásra: ezen a színpadon egy örök idő van, benne a felismerhető társadalmi jelenünk és a mózesi korok egyszerre. Ezt csak az igazán kivételes költészet tudja a színpadon.

Ha manapság meg akarjuk fogalmazni azt, hogy melyek a figyelemre méltó színjátékok, vajon a közönségsiker szerepel-e a kritériumok között? Te milyen szempontokat vizsgálnál? Hogyan viszonyuljon ma a színháztudós, a színháztörténész a közönségsikerhez?

A Goethe Intézetben Színház polarizált időkben címmel 2019. november 5-én, Kristina Kocyba és Imre Zoltán szervezésében német-magyar szakmai pódiumbeszélgetést rendeztek, amelynek itt olvasható a helyszíni hangfelvétel alapján készült szerkesztetlen leirata.

Amellett tehát, hogy a Kacsóh-operettek utóbbi száz évének előadásai csak úgy tudtak benne maradni az operettjátszás történetében, hogy mindig lemondtak valamiről, ami a Fedák-változatban még együtt volt, az utóbbi évek János vitéz-színreviteleiben ezt még tetézi egy szájbarágósan jelképieskedő, újnépies színházi iskola revans-logikája.

Mindenki fél valamitől? – teszi fel a kérdést a Trafó Gondolat Generátor című programja, a válaszon pedig nem gondolkodunk sokat, hiszen erről szól a féléves munkafolyamat során civil fiatalokkal elkészített előadás: igen, mindenki fél. A kérdés inkább az, hogy mindenki ugyanattól fél-e, és hogy mennyire.

Ezen a ponton merült fel bennem kérdésként, hogy valójában kinek is szól az előadás: (…) úgy éreztem, hogy az alkotók inkább minket, szülőket akarnak direkt módon rádöbbenteni, hogy a kulcs az anya-gyerek közti harmónia megteremtése, az anyaméh biztonságot és nyugalmat árasztó atmoszférájának a reprodukálása.

Az, ami az első részben még illúzióként és fiktív „húzd-meg-ereszd-meg”-ként jelen volt, hogy tudniillik a nő is ember, az itt ledobja magáról az alakoskodó én-te viszonylat allűrjeit, és pőrén belemerít minket a tömeges testárusítás, a húspiac verbális alkuvilágába.

Egy nagyhírű magazin a nyomtatott sajtó válságában sorsfordítónak vélt cikket készül megjelentetni, csakhogy a tényellenőrzést végző gyakornok rájön a finisben, hogy az írás alapját képező valós eseményeknek a fele sem igaz. Az eset megtörtént, könyv és színdarab készült belőle, amit a Broadwayn tavaly mutattak be. Pedig ez a történet igazából nem is olyan nagy szám, […]

Tagirovsky ugyanis a szövegben felvetett kérdéseket változatos teátrális eszközök alkalmazásával gondolja tovább. Különleges érzékenységgel megteremtett színpadi képek, különböző stílusú, de egyaránt népszerű zeneszámok, színházi önreflexió, egymást erősítő szimbólumok hoznak létre a mű jelentéséből kiinduló, de önállósuló asszociációs láncokat.

Aki pedig egyszerre próbál együttműködni e hatalommal, ugyanakkor megőrizni elveit és függetlenségét – legyen az Izabella, bátyja megmentése érdekében, vagy Jan Klata az egyik legnagyobb lengyel állami színház élén –, nagy eséllyel vesztesen kerül ki a helyzetből.