Napról napra

Be jó, az égre nézünk, a transzcendencia felé! Kár, hogy valójában a közeli zsinórpadlást látjuk, ha a nagyszínpadra épített stúdiótérben felfele kandikálunk…

Ez az írás épp a megnémulás ellen próbál szót emelni. Ugyanis ott billegünk hangunk elvesztésének a határán.

A Kerengő a hiányról szól, másképpen: a kollektív érzelmi ürességről/kiüresedésről, a kapcsolatteremtésre való képtelenségről, úgy is mint szociálpszichológiai jelenségről. Az #Orfeusz#Eurüdiké hétköznapi párkapcsolati kudarccá redukálja a mítoszt, magányos önkielégítésekkel, mindent fölforgató szerelem helyett földhözragadt szexussal, metafizikai mögöttes, mennyország és pokol helyett egyetlen, verítékszagú ringgel.

Mégsem a „nagymítosz” köti le figyelmünket, hanem a cserepei. A kérdések sora: „miről szól” ez a premier? Mi a „főgondolata”? Isten? Az „istenkitalálás”? Az áldás fontossága? A szeretet mindenhatósága? Egyén, család, nemzetség, nép, ország, kontinens egymásra utaltsága?

Melyek azok a körülmények, amelyek között szabad akaratunkból választjuk a tudatlanságot, a vakságot? Ezt a kérdést járja körül a Stereo Akt új előadása némi didaxissal átitatva.

A Táp Színház magyarIQm című előadása a leírás szerint „őshonos bemutató”, amely a produkciónak otthont adó Trafó honlapján a színházi előadások között sorakozik, bár az, amit látunk, tulajdonképpen nem más, mint igénytelenül összetákolt kabaréest a magyar internet clickbaites bugyraiból.

Az Orkesztika Alapítvány által szervezett Szóló-Duó Fesztivál hiánypótló a magyar táncszcénában: fiatal, feltörekvő alkotóknak és kis léptékű produkcióknak nyújt bemutatkozási lehetőséget. Belépő a nagyobb szakmai ismertség világába, ami elengedhetetlen feltétele az alkotói előmenetelnek. A rendezvény szerethető – néhol talán túlságosan is családias – légköre vonzerővel bír a szakma számára, és bátorítja a pályakezdőket, akiknek a […]

…egy ösztönszerű, tétova élet-kísérleteket folytató kezdemény-ember, legjobb esetben félkész férfi mindennapjaiból, főleg éjszakai portyáiból kapunk pillanatképeket.

…Horváth Csaba nehezen szakad el Tar Sándor írásaitól, ami ugyanakkor cseppet sem egyoldalú megközelítéseket jelent; egyrészt „jól állnak egymásnak” ők ketten, másrészt a novellák esetében az egybegyúrás (A mi utcánk; A te országod), a regénynél a feldolgozás segít a színpadi produkciók mindig más és más rétegeire helyezni a hangsúlyokat, amiben persze az aktuális író-cinkostárs sem […]

Egymással társalognak, vitatkoznak a versek, korok, tapasztalatok, élmények és vélemények, s a néző csakhamar azon kaphatja magát, hogy a történet róla is szól. Ez az egyveleg nem más, mint a mi nyelvünk, kultúránk, városunk, országunk, szerelmeink, kudarcaink, vívódásaink, identitásunk és hazánk.

Az a bizonyos fénykép, amelyet Orbánné már a játék elején megmutat, icipici – már az első sorokból is alig látszik. Emblematikus gesztusa ez az oly sok mindent felnagyító, önnön teatralitását következetesen vállaló előadásnak; a rögzített kép legfeljebb a valóság egy részét tükrözi, annak összetettségét a hozzá kapcsolódó nézőpontok, személyes interpretációk érzékeltetik meg.

Mi, ipszilonosok elfogadtuk; az utánunk következő Z generáció pedig már abba a világba született, ahol az érzéseinket arckifejezésünk és szavaink helyett emotikonok és giffek fejezik ki, ahol a mindennapjainkat – mit és mennyit eszünk, milyen úton jutunk el a munkahelyünkre, vagy hogyan futunk le öt kilométert – mobilalkalmazások irányítják.