Napról napra

Adott egy kedves cím, egy vidámnak induló alaphelyzet, egy kicsit megszeppent színész, nézők, akik a színpadra lépve fontos vagy kevésbé fontos szerepet töltenek be az előadásban, rengeteg, egyszerű metafora és egy iráni szerző, aki a szövegén keresztül átveszi az uralmat a színész fölött és fölöttünk.

Hernyák György rendezésében a mesei elemek elhalványulnak, az indulatok ereje felizzik, a – részleges – megbocsájtás pedig leginkább azért következik be, mert az alkotók nem írták át radikálisabban a darabot.

Noha Ilja Bocsarnikovsz rendezése helyenként tobzódik a modoros gesztusokban, a meghitt találkozásokban felsejlik igazsága.

Május 14-én a Trafóban adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat – párban az első Halász Péter-díjjal –, a jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.

Az este tétován billeg a politikai jelrendszer és egy rendkívül sablonos családi groteszk tengelyén.

…a sztori teljesen profán, mi több, rettentően hétköznapi és borzasztóan közhelyes, a karakterek mélység és árnyalat nélküliek. Vidovszky György rendező ezt az alapanyagot komolyan vette és még el is emelte, amitől a Molcsanov-lufi azonnal kipukkadt.

Miben különbözik egy gyerek- vagy ifjúsági előadás a felnőttelőadástól? Az iskolai kötelezők bemutatói mitől lesznek automatikusan alkalmasak 12-18 éves nézőknek? Hogyan fogjon hozzá egy felnőttszínház a gyerek- és ifjúsági előadások készítéséhez? Hogyan illeszthetők be egy felnőttszínház repertoárjába a gyerek- és ifjúsági előadások? Milyen tematikai, vizuális, zenei trendek vannak ezen a területen? Más-e a fiatal nézők, […]

Zelda mozdulatai egyrészről nagyon érzékiek, sőt erotikusak, ám ebben is autonóm, önazonos és legfőképpen egyedi. Másrészről a tánc az őrület, a skizofréniával való harc egyik megjelenési módjává válik, az önmegfejtés egyik fő eszközévé.

A 6. podcast mindhárom vendége színikritikus: Csáki Judit, Nánay István és Tompa Andrea. Az adásban a függetlenek elmúlt 25 éve kapcsán szó esett a társulatok ellehetetlenüléséről, a mainstream és a kísérletező színház egymásra hatásáról és a nemzedékváltások elmaradásáról.

A hajdani nézőgyerekek mára nagyszülői korba értek, de mivel emlékeznek még, hogy ők maguk Deák Tamás remek főcímdalának ritmusára mosták a fogukat (…), fülön fogják utódaikat, hogy leljék most azok is örömüket Mézgáék zaklatott ünnep- és hétköznapjaiban, s cirkuszi ellazultsággal, révült mosollyal várják a csodát.

Mert bizony manapság Shechter is kortárstáncos-szupersztár: már rég nem hívja senki enfant terrible-nek, együttesének  bérelt helye van a legfontosabb táncszínházak műsorrendjében világszerte, ő maga pedig már a londoni és a párizsi operában koreografál rendszeresen. És bár stílusa, alkotómódszere nem sokat változott az évek során, a popularitásból azért sokkal nehezebb radikálisnak tűnni.

Schwechtje színháza politikus színház, harcol az idiotizmus ellen, ha a szót a szigorú etimológia szerint olvassuk – az ókori görögök még az apolitikus embert tartották idiótának, azt, aki nem foglalkozott a polisz ügyeivel.