A Nobel-díjas szerző, Elfriede Jelinek szövegében, az Árnyékban a nő csak úgy lehet szabad, ha darabokra esik, majd eltűnik. Ezzel szemben a magyar ősbemutatón inkább összeragasztották és megmutatták őt.
Kevés olyan megemlékezés van, ami ennyire távol marad mindenféle pátosztól, és ahogy a galéria előterében csak halk nyüzsgés hallatszik a Fannik egymásba fonódott hangjából, nem tudok nem Esterházy egy lapra leírt Iskola a határonjára gondolni.
Olyan színházi világban szeretnék majd lenni, amelyben sokkal nagyobb az átjárhatóság az intézmények közt. (…) Decentralizációt szeretnék, azt szeretném, hogy ne legyenek „bárók”. Hálózatszerű működést szeretnék, amelyben persze vannak csomópontok, de alapvetően mindenki tud érintkezni mindenkivel, és ismeri a másik fél helyzetét.
