A második felvonásban aztán két megfelelően kiemelt elemmel helyére rakható az előadás nyilvánvaló sugallata: Stuart Mária keservesen kifakad áldott hazája szabad ege alatt, hogy Anglia dolgos népén érdemtelenül kotlik gőgös, arrogáns, oda nem illő nővére.

Bús, üres, fekete tér nehezül a gigászi színpadra, amelyet kínos tervszerűséggel koreografált mozgású színészek próbálnak megtölteni élettel, miközben ékes nyelvezetű, érzelemdúsan romantikus körmondatok sorjáznak gyors egymásutánban. Az Erzsébet és Stuart Mária között zajló testvérviszállyal megspékelt, a hatalom megszerzése-megtartása kérdéskörét körüljáró politikai krimitörténetbe oltott Schiller-dráma meglehetősen biztos talajt kínál a rendező számára, sok-sok megfogható, nem túl bonyolult, de hatásos szálra lehet felfűzni a szappanoperából kegyetlen tragédiába átcsapó, fontos morális kérdéseket feszegető al­ko­tást. A székesfehérvári Vörös­mar­ty Színház februári bemutatója nem kíván élni az író által felkínált konnotatív lehetőségekkel, és inkább szó szerint véve a darabot, sántán aktualizálva a gonosz, hatalommániás királynő alakját, egybites karakterekkel teletűzdelt, terjengős, patetikumtól túlcsorduló képes szövegkönyvet állított színpadra, vonalzó és szögmérő segítségével.
A mesterkélt kimértség már a díszletekben is megmutatkozik, pontosabban a díszlet és a színészek viszonyában. A hatalmas tér, amelyet Libor Katalin vérbeli nagyszínpadi kreálmányai esztétikai szempontból pompásan megtöltenek, tökéletes disszonanciában van az előadással, amelynek minden egyes eleme stúdiószínházi körülményekért kiált. Ez a kiáltás akkor a leghangosabb, amikor Szűcs Gábor rendező érzékelhetően észrevette, hogy maroknyi színészgárdája nem bírja el a teret, és így – félszegen dacolva az elemekkel – szétszórta őket a színpad teljes területén. Ez a technika mindössze teljesen életidegen dialógusokat és ezek helyére kínosan ügyelő, erősen koncentráló színészeket eredményezett, akik olykor komplett szoborcsoporttá merevedve várakoznak végszavukra. Pedig a kezdetben gyakran vertikálisan osztott, majd forgószínpaddal variált játéktér alkalmas lenne egy gördülékeny előadás lebonyolítására, de ez a lehetőség kihasználatlan maradt. Ehelyett többnyire egy (a játékban amúgy teljesen funkció nélküli) hegedűs és dobos korhű dallamai asszisztálnak a jellemzően vöröses és sötét árnyalatú színpad átrendezéséhez, még attól a kevés lendülettől is megfosztva az elő­adást, amely nyomokban fel-felüti a fejét.

Balsai Mónika (Mária) és Závodszky Noémi (Erzsébet) / Wágner Csapó József felvétele

Balsai Mónika (Mária) és Závodszky Noémi (Erzsébet) / Wágner Csapó József felvétele

A görcsös rendezői jelenlét talán legkézzelfoghatóbb és már-már komikumba hajló megnyilatkozása a második jelenet, amelyben Erzsébet arról értekezik a tanáccsal, miképpen lehetne Máriát úgy eltávolítani a közéletből, hogy az ő személye makulátlan maradhasson. Nyolc fő cserél eszmét, nyolc tea kíséretében, ám a jobb szélen mégis ott árválkodik egy kilencedik szék. Az érdeklődő néző jogos izgalommal várja, hogy betoppanjon az a dramaturgiai szempontból nyilván nagyon fontos szereplő – ilyen felvezetéssel akárki, ugye, csak nem léphet be -, akié a szék lesz, ám az ülésnek csakhamar vége szakad, és a rejtélyes kilencedik nincsen sehol. És nem is érkezik meg soha. Hihetetlen, de tény: a kilencedik szék egyetlen funkciója a szimmetria megteremtése. Bizony nem ez az az eset, amikor a bravúros egyszerűséget a „zseniális” jelzővel illetjük.

A formai tökéletlenségbe azonban súlyos mondanivalót kívántak öltöztetni az alkotók, amire mindenek­előtt Győri Gabi hangsúlyosan mai – Erzsébet korabeli kiegészítőkkel ellátott – öltönyei, kosztümjei és kabátjai utalnak. A második felvonásban aztán két meg­felelően kiemelt elemmel helyére rakható az előadás nyilvánvaló sugallata: Stuart Mária keservesen kifakad áldott hazája szabad ege alatt, hogy Anglia dolgos né­pén érdemtelenül kotlik gőgös, arrogáns, oda nem illő nővére, majd nem sokkal ezután Erzsébet forrongva dobja le kistáskáját budai villájának trendi fehér foteljára. Annak kedvéért, akinek még ennyiből sem esne le a tantusz, még a díszlet is vörös színekben pompázik. Hogy ez a soványka ötlet miért igényel bő háromórás játékidőt, azt nehéz lenne indokolni, mert a karakterek is az érdektelenségbe süppednek: a színészek három mozdulatból képesek ábrázolni azt, amit a rendező kért tőlük, mivel a színészvezetésben is egyértelműen tetten érhető a dráma mögötti motivikai háló elemzésének hiánya, illetve az ad hoc-jelleg.
Závodszky Noémi jelenetenként másmilyen, de mindig szigorúan egyféle Erzsébetet játszik: hol szeszélyes, hol számító, hol dölyfös, hol határozatlan. Különböző tulajdonságainak nem túl sok közük van egymáshoz. Leginkább Miranda Richardson Erzsébet-alakításához lehetne hasonlítani, ő azonban a legendás királynőt a Blackadder című angol vígjátéksorozatban formálta meg, ahol a szélsőséges változékonyság, radikális szeszélyesség a kontextus része volt, itt pedig mindössze széttartó esetlegesség. Vele szemben Balsai Mónika (Mária) megfellebbezhetetlenül a jó belevaló, tétlenségre kárhoztatott, tiszta szívű, tiszta szemű, archetipikus képviselője, ezáltal azonban a dráma meg is szűnt, szimpla jó-rossz oppozícióra egyszerűsödött, amihez teljesen felesleges Schillert citálni. Quintus Konrád doppelgänger Dudley grófja szemforgatásból, erélyes mozdulatokból, erőteljes hangsúlyokból és egy szappanoperabeli csábítófigura tulajdonságaiból áll össze. Általában jellemző a színészekre, hogy a drámát hangerővel pótolják, Drahota Andrea (dajka) például szinte végigkiabálja a szerepét. Hogy a szintén ambivalens szerepet játszó Morti­mer­ből hogyan lett népmesei tisztaságú jó fiú, azt valószínűleg az ilyen figurához szükséges attribútumokkal alapvetően rendelkező Száraz Dénes sem tudná megmondani. Crespo Rodrigo szúrós tekintettel, érces hangon zengve mondja fel Cecil főkincstárnok szövegét. Bata János (Kent grófja) háromszor bejön egy-két súlytalan mondatra. Juhász Illés (Paulet lovag) és Gulyás Hermann Sándor (Davison államtitkár) megpróbálják figurájukat valamiféle rendszer részeként elképzelni, alakításuk mélyebben rétegzett, ezzel több az egyszerű reakció-szövegfelmondás mechanizmusánál, de hiába, ha a többi szereplő csupán díszletként funkcionál egy kísérlethez.

Száraz Dénes (Mortimer) / Wágner Csapó József felvétele

Száraz Dénes (Mortimer) / Wágner Csapó József felvétele

Mert nem véletlen, hogy az egyébként fényes kiállítású, vizuálisan pazar műsorfüzet (szerkesztő: Méhes Mónika) a díszlet és a jelmez rövid bemutatásán túl nem tartalmaz a műre vonatkozóan a színészek egy-egy, valamint a rendező három kurta bekezdésnyi, jellemzően nem éppen mélyre hatoló mondatán kívül semmi egyebet, csak internetről, illetve lexikonokból kimásolt, az előadáshoz konkrétumaiban nem kapcsolódó anyagokat. Sem rendezői koncepciót, sem dramaturgi elemzést, ami választ adna arra, hogy éppen itt, éppen ma miért pont a Stuart Máriát vitték színre – csak azt a közhelyes megállapítást, hogy Schiller a hatalom és az emberek viszonyáról kívánt szólni. Ez még önmagában nem lenne baj, csakhogy az előadás arra sem képes, hogy önnönmagát indokolja.

Friedrich Schiller: Stuart Mária
(Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)

Fordította: Kálnoky László. Jelmeztervező: Győri Gabi. Díszlettervező: Libor Katalin. Dramaturg: Csikós Atti­la. Rendezőasszisztens: Vári János. Rendező: Szűcs Gábor.
Szereplők: Závodszky Noémi, Balsai Mónika, Quin­tus Konrád, Kozáry Ferenc, Crespo Rodrigo, Bata János, Gulyás Hermann Sándor, Juhász Illés, Száraz Dénes, Tűzkő Sándor, Keller János, Gerner Csaba, Kelemen István, Matus György, Drahota Andrea, Bakonyi Csilla.

Facebook Comments