Napról napra

Egy trónféltő morális aggodalmából indul ki Schiller Stuart Mária című darabja, amely már az első perctől lehetséges drámai végként tekint a címszereplő kivégzésére. Sándor Júlia dramaturg és Nagy Péter István rendező szövegkönyve a Kálnoky László-féle fordítást vette alapul, meghúzta és sokkal erőteljesebben hangsúlyozta és mélyítette el a történet társadalomlélektani oldalát, azaz: a két hatalmi pozícióban […]

Az előadás sorsolással kezdődik: a csupasz forgószínpadon felsorakozott társulat elé a nézőtér két oldaláról érkezik, majd egymással szemben megáll a két színésznő. Ruházatuk hajszálra pontosan megegyezik: fekete bársony nadrágkosztüm, fehér selyemblúz, még a frizurájuk is hasonlóan rövidre nyírt, fiús. Farkasszemet néznek egymással.

Kétségkívül van Hámori Gabriella és Szandtner Anna többszörösen összetett szerepeiben egy olyan kettős csavar is, hogy Máriának a jól, Erzsébetnek pedig a rosszul színészkedő uralkodót kell játszania.

Elsőként az a kérdés merül fel, hogy kik ezek a fekete ruhás nők, akiket a színpadon látunk: két külön személy, vagy valójában egy uralkodónő két különböző arca?

Szerencsére születtek olyan előadások is, melyekben a jelentéshez jól megválasztott és érvényesen működtetett nyelv is társult.

A második felvonásban aztán két megfelelően kiemelt elemmel helyére rakható az előadás nyilvánvaló sugallata: Stuart Mária keservesen kifakad áldott hazája szabad ege alatt, hogy Anglia dolgos népén érdemtelenül kotlik gőgös, arrogáns, oda nem illő nővére.