Ha a társulatom egy kőszínház tagozata lenne, nem lehetne saját arculata…

Kapott valaha a társulatod akkora támogatást, amire azt mondtad: ebből már lehet dolgozni?
– A legelső működési támogatásom minimális volt, de legalább beléptem vele a rendszerbe. Az összeg évről évre emelkedett, és a tavalyi, a 2009-es évre szóló büdzsé volt az első, amely jelentősen megugrott. Ekkor került végre olyan helyzetbe a független szféra, amelyben már érdemben lehetett működni. A korábbi összegek nevetségesek voltak, még az akkor kiemelt társulatok is épphogy vegetáltak. A tavalyi támogatásomra bizalmi alapként tekintettem: lehetőséget kaptam, hogy lerakjam egy lehetséges társulat alapjait. Komolyan vehettem magunkat. Tudtunk bérelni próbatermet, irodát, raktárt, azaz kialakítottuk a bázisunkat, ami már elengedhetetlenné vált a minőségi munkához. Még így is szerény, de fix havi összegeket tudtam biztosítani tizenhárom embernek, komolyan vehető honoráriumokért kérhettem fel vendégművészeket. Létrejött egy stabil alkotóműhely, amelyben a táncosok és előadóművészek mellett van dramaturg, jelmeztervező, maszkmester, zenei szerkesztő, pszichológus, konzultáns. De a folytatás nem attól függ, hogy ebben az évben jól vagy rosszul teljesítettünk-e.
Milyen társulatot képzelsz el szebb időkben?
– Projekttársulatban gondolkodom. Ez azt jelenti, hogy szabadon választok előadástémát, és az ahhoz megfelelő embereket hívom meg, nem pedig fordítva. A korábbi működésemből is kiderült, hogy nem hiszek a kizárólagos, kötött társulati létformában, annak ellenére sem, hogy az állandó alkotótársaimhoz erős kötődés fűz. Abban a pillanatban ugyanis, hogy a dolog intézményesül, az ember a gombhoz varr kabátot. Nálam nagyon fontos az átjárhatóság, a függetlenség és a nyitottság. Nem rabszolgákkal akarok dolgozni, hanem olyan emberekkel, akik szakmai és művészi elhivatottságból választják azt a művészi irányt, amit én képviselek. A választásukat azonban megfelelően szeretném honorálni, hogy kikeveredhessünk végre a bartereken alapuló szívességszínházból.
Tudsz valamit arról, mennyi pénzt javasolt nektek a kuratórium?

 

Schiller Kata felvétele

– Semmit nem tudhatok. Hivatalosan nincs eredmény, azt sem tudjuk, a tavalyihoz képest most mekkora összeggel rendelkeznek a társulatok. Ez példátlan helyzet, nyolc éve pályázom, de ilyen még soha nem fordult elő. Itt állunk július közepén, és még kalkulálni sem tudunk. Közben a befogadó helyeknek le kellene adnunk, hogy mit fogunk csinálni, hány emberrel, milyen körülmények között. Nem mintha a befogadók helyzete biztos lenne, hisz ugyanabban a kategóriában pályáztunk. Nevetséges, hogy nyár közepén 2010 őszére sem tervezhetünk, holott már 2011-es vagy 2012-es projektekben kellene gondolkodnunk. Így aztán végképp lehetetlen bekerülni az európai innovatív művészi élet vérkeringésébe.
Több társulatról rémhíreket hallunk. Nálatok mi a helyzet?
– A tavalyi büdzsémet májusig kalkuláltam, azóta nem tudom fizetni az embereket, a számlákat, a bérleti díjat, a könyvelőt… Eddig legkésőbb májusban kiderült, hogy mi az adott évre elnyert támogatás összege, nem mintha ez az időzítés nem lett volna nevetséges. Most újra szeretetalapú, várakozó összetartás van, pénz nélkül, torlódó adósságokkal, meghitelezett fél évvel a hátunk mögött. Majd ha megtudjuk, mennyit kaphattunk volna, és abból valóban mennyit kaphatunk meg, újra tervezhetünk, és talán még idén nekiállhatunk a munkának.
Jövőkép?
– Megfestve sincs, nemhogy bekeretezve.
Vettetek fel kölcsönt?
– A tavalyi pályázat beadásához nonprofit és közhasznú társulattá kellett válnunk (ami persze jó), és létrehoztunk egy Kft-t. A bankok viszont addig nem adnak hitelt, amíg nincs mögöttünk másfél évnyi működés. Így csak magánhiteleket tudtam kérni, amelyeknek az a mondat a fedezete, hogy „csak nem lesz olyan, hogy nem lesz.”
Mégis, mire számítasz?
– Reménykedem, hogy szinten marad a tavalyi támogatás. Emelkedéssel egyáltalán nem számolok, bár pár hónapja, amikor összegeztem, hogy mi mindent tettünk le az asztalra, még voltak ilyen naiv gondolataim. Most már látom, hogy a döntéshozók erre az asztalra oda se pislantanak. Én is szorongok, ahogyan a független szféra többi tagja is a teljes kétségbeesés határán mozog. Közel tíz éve működő alkotó vagyok, és az ember ennyi munkát követően már szeretné maga mögött hagyni a lelkes amatőr kategóriát. Nem ildomos díjakra, eredményekre hivatkoznom, de azért történt velem ez-az, mióta ebben a szakmában dolgozom. Nonszensz, hogy ilyen helyzetbe kerülhetek. És akkor még nem is beszéltünk a nálunk jóval régebben működő, nagy társulatokról. Próbálok hű maradni saját magamhoz, továbbra is szeretnék a művészetemmel valamit hozzáadni a világ dolgaihoz, de úgy már nem lehet kiállítani egy darabot, hogy én ingyen is megcsinálom.
Működhetnének úgy a függetlenek, mint korábban? Visszaállhat a régi, „fapados” verzió?
– Szerintem nem. A független színházi közeg olyan szabadságalapú, választott léthelyzet, amely a mai magyar színházi közeg innovációja. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy mi vagyunk a kőszínházak megmentői, de épp a szabadságunkból kifolyólag sokkal produktívabb helyzeteket tudunk teremteni, más formákban tudunk a színházról gondolkodni.
A független és a kőszínházi szféra viszonyában időnként felmerül az „integrálni” kifejezés. Integrálhatók a függetlenek – persze azok, akik egyáltalán dolgoznak kőszínházakban – sérülés nélkül? Azért kérdezlek erről, mert a saját társulatod vezetése mellett a Nemzeti Színház szerződtetett koreográfusa vagy, ahol Alföldi Róbert teret enged a kísérletezésnek.
– Külön tudom választani magamban azokat az alkotói helyzeteket, amikor a Nemzeti Színház alkalmazott koreográfusa vagyok, újító próbálkozásként rendezek a Bárkán prózai darabot, és amikor önállóan dolgozom. Ha csinálok egy nagyobb produkciót nyolc-tíz táncossal, be tudom mutatni kétszer a Trafóban, és ha szerencsém van, még kétszer visszahívnak. Ezek a művek azonban a továbbjátszás hiányában gyakorlatilag elhalnak. Ezért különböző koprodukciós helyzetekben próbálok helyet keresni a nagyobb projekteknek. Egy-egy darabot így életben tudunk tartani, és az együttműködés is nagyon izgalmas, gyakran inspiráló. Emellett egy kőszínház rendelkezik azzal a strukturális háttérrel, amely a repertoárjátszás alapfeltétele. De ha nem lenne meg a szabadságom, a választás joga, és csak az említett formán belül kellene működnöm, betagozódnék. És amikor ez megtörténik, máshogyan kezd működni az agyunk, és nem merjük elereszteni a gondolatainkat. Egy rendező mellett az alkalmazott koreográfus nem a saját művészi értékeit helyezi előtérbe, hanem alkalmazkodik egy másik kvalitáshoz. Ha a társulatom egy kőszínház tagozata lenne, nem lehetne saját arculata, mert kénytelen lenne az adott színház műsorpolitikájával azonosulni. Ha a Nemzetit említed, el kell mondanom, hogy maximálisan egyetértek azzal a programmal, azzal a színházi minőséggel, amit ott tapasztalok. Valóban kortárs színháznak gondolom, ezért is dolgozom ott. A saját társulatomnak ettől függetlenül van létjogosultsága, vannak eredményei és céljai. És alapvető műfaja – a határátlépések ellenére – mégiscsak a tánc.
Mi lesz, ha politikai döntés következtében lehetetlenné válik a helyzetetek?
– Az ember sokszor bezárul saját magába, próbál újra és újra nyitni. Én tíz éve alapozok, építek, dolgozom azon, hogy létrejöjjön egy személyem körül csoportosuló társulat, úgy érzem, most találtam meg azokat az embereket, akikkel jól tudunk együttműködni. Ha mindez nem lesz, mehetek újra egyedül, Gergye Krisztiánként ide-oda, főleg oda, ahova engednek.

2010. július 18.

Facebook Comments