Valami furcsa, nosztalgikus, ugyanakkor anakronisztikus, szinte csehovi hangulat lengi körül ezeket az embereket.

Nagy felüdülés a sok „művészet” után olykor a Rimini Protokoll előadásait látni. Ők nem szégyellik, hogy a színháznak köze van a valósághoz, direkt keresik vele a közvetlen kapcsolatot. Nem színészekkel dolgoznak, hanem civilekkel. Nem fantáziálnak, hanem dokumentálnak. Nem játszanak, hanem prezentálnak.
A Müezzin Rádiót a Rimini Protokoll egyik alapembere, Stefan Kaegi koncipiálta és rendezte. A színház székhelye Berlin – hol máshol kapna támogatást egy ilyen intézmény, mint a liberális Európa fővárosában? -, de Kaegi svájci. Nem tudom, köze van-e ennek a témaválasztáshoz, mindenesetre a svájci népszavazás, amelynek eredményeként a kormány korlátozta az országban a minaretek építését, a közelmúltban bejárta a világsajtót, és élénk vitákat váltott ki. Az előadás nem erről szól, de a „muszlimkérdés” – ad notam „cigánykérdés”, „zsidókérdés” stb. – megítéléséhez, a muszlim vallással kapcsolatos hitek és tévhitek tisztázásához minden bizonnyal hozzájárul.
A téma röviden és velősen az egyiptomi müezzinszakma elektrifikálása és bizonyos értelemben államosítása. A müezzin – a napjában többször imára hívó énekbeszéd „előadója” – speciális szakma, egyszerre kíván vallási és alkalmazotti odaadást. Csak Kairóban harmincezer müezzin van – egyelőre. Ők nemegyszer a mecsetben laknak vagy több órát buszoznak a lakóhelyükről oda és vissza. Lehet ugyan tanult mesterségük, amit továbbra is űznek, de müezzinként a mecset rendben tartását, takarítását, nyitását-zárását is ellátják. A müezzinek minisztériumi alkalmazottak. Mint minden „szakma”, magán viseli a hagyományok és újítások ellentmondását. Sokan közülük vakok, hogy a minaretből ne láthassanak be a házak ablakán. Egy ideje egyre többen már nem a toronyból, hanem a mecsetből szólítanak imára, hangjukat mikrofon közvetíti. A rádiótechnika fejlődésével a minisztérium a kiválasztottakra akarja csökkenteni a müezzinek számát, sőt, végeredményben egyetlen „központi” müezzint akar alkalmazni az állami mecsetekben, akinek a hangját egész Kairóban sugározzák. Élőben természetesen, mert a Korán nem engedi meg, hogy az imára szóló felhívás felvételről menjen. Harmincezer müezzin vesztheti el csakhamar az állását és a megélhetését.

 

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Ez nemcsak szociális, hanem kulturális probléma is. A müezzin uniformizálásával elvész a sokszínűség emberi értéke. Az előadásban elhangzik, hogy nem minden müezzinnek van jó hangja, az egyik szereplő például elmondja, hogy ahol ő lakik, onnan négy müezzint hall, meglehetős hangzavarban. Ő modern ember, rádióműszerész, maga is épített rádiót, amelyhez hasonló az is, amelyen majd az egész városban „fogni lehet” a müezzint. Hagyományos müezzinek is szerepelnek az előadásban. Egyikük vak, két órát utazik oda és vissza kisbusszal. A másik villanyszerelő, elütötte egy autó, fémcsavarokat ültettek a lábába, s később attól jött meg újra az életkedve, hogy müezzinvizsgát tett. A harmadik korábban földműves és a háborúban tankvezető volt. A negyedik súlyemelőből és hivatásos Korán-felolvasó bajnokból lett müezzin. Neki különösen szép a hangja, egyike a minisztérium kiválasztottjainak, viszont – mint értesülünk róla – összeveszett az előadás többi résztvevőjével (nem tudjuk, miért, csak sejtjük, hogy köze van a kivételezettségéhez), nincs is itt személyesen, csak filmen látjuk, szövegét a rendezőasszisztens olvassa föl. Ez jelzi a konfliktust, de az előadás ugyanolyan nyugodtan, szelíden, humanisztikusan kezeli ezt a problémát is, mint az összes többit. Valami furcsa, nosztalgikus, ugyanakkor anakronisztikus, szinte csehovi hangulat lengi körül ezeket az embereket, elmúlt felettük az idő, de nem akarják észrevenni, ragaszkodnak az értékeikhez, de a technokrata „lopahinizmus” már egy új világot hirdet, amelyben rájuk nincs szükség.

A „natúrszereplők” olyan hitelesek, mintha német színészek volnának, egyszerűen, a jelenlét aurájával övezve beszélnek önmagukról, az életükről, a családjukról, közben vetített képeken látjuk az archív családi fotókat. Bemutatják tevékenységüket, imára hívnak, demonstrálják az imahelyzeteket – ténylegesen imádkozniuk nem szabad színházi körülmények között -, felelnek olyan kérdésekre, amelyek a nézőben is fölmerülhetnek. Miért nincsenek női müezzinek? – teszi föl például a kérdést egyikük. A válasz: Mohamed ezt a feladatot nem bízta nőkre, de hogy miért, azt nem mondta. Ebben is, ahogy az egész előadásban van valami egyszerű, természetes, magától értetődő. Emberi és társadalmi drámát mutat be, de nem vádol, és nem véd, nem foglal állást, nem mond ítéletet, csak mesél. A színpad hátterében egy kivetítőn mindvégig látjuk a „valódi életet”, a városi forgalmat, a mecsetek belsejét, az imádkozó embereket odabent vagy kint az utcán. Ugyanígy, a „háttérben” – lefedve – marad sok kimondatlan, meg nem mutatott dráma. A szereplők az egyetlen istenről, a hazafiasságról, a háborúról beszélnek, olyan dolgokról, amelyeket manipulálni szoktak azok, aki irányítják őket. Tudjuk, hogy azokkal a hagyományokkal, érzésekkel és ideológiákkal, amelyeket ezek az emberek őszintén átélnek – és azokkal is, amelyeket más hagyományú, más érzésű és más ideológiájú emberek élnek át ugyanilyen őszintén -, milyen galád módon él vissza a hatalom, miféle gyűlöletek és politikák szolgálatába állítja őket. Mindenfajta hatalom, mindig és mindenütt. De ez most, ebben az előadásban távolra kerül. Arról is szól ez az egész, ami ledönthetné a mesterséges falakat az egymás ellen kijátszott, eltérő etnikumú, vallású, nemzetiségű emberek között. A multikulturális utópiáról.
A szereplők, miután megköszönték a tapsot, már nem jönnek vissza. Felirat közli: ők nem színészek, csak egyszer szeretnek meghajolni.

Müezzin Rádió (Rimini Protokoll)

Budapesti Őszi Fesztivál

Trafó, 2010. október 14.

Facebook Comments