A Térey-darabokat a magyar színház valahogy nem tudja igazán jól olvasni és talán majd ennek okáról is beszélünk.

Az alábbi beszélgetés, melynek szerkesztett változatát közöljük, a József Attila Kör Impulzus nevű rendezvényének programja volt idén tavasszal a Trafóban. A résztvevők: Dunajcsik Mátyás, Szegő János, Tompa Andrea és Turi Tímea.
DUNAJCSIK MÁTYÁS: Legelőször tisztáznunk kell, ki hogy viszonyul a Térey-drámákhoz mint írott szövegekhez és/vagy előadásokhoz – ebből a szempontból elég különböző a hátterünk.
SZEGŐ JÁNOS: Én láttam is bizonyos előadásokat. A Kazamaták először a Holmiban jelent meg, utána roppant kíváncsi lettem, milyen lesz majd az előadás, és egy kellően nagy, amolyan bernhardi botrányt vártam, amikor elmentem a Katona József Színházba. Egy nem túl jó, elégséges, egyáltalán nem botrányos előadást láttam; és nem is lett belőle skandalum. Az Asztalizene nekem mint könyv sokkal jobban tetszett, igaz, előbb is olvastam, és csak később láttam. A Jeremiásból pedig felolvasó színházi jeleneteket már láttam-hallottam a könyv bemutatóján a Nyitott Műhelyben.
TURI TÍMEA: Én alapvetően könyvdrámaként találkoztam velük.
TOMPA ANDREA: Azt hiszem, én a Jeremiás felolvasó színházi változatának kivételével mindent láttam. Az összes darabból lehetett volna valamiféle botrány, de nem lett. Igazából nem nagyon van érvényes előadás a Térey-drámákból, a Krétakör sziklakórházi és más helyszíneken is játszott A Nibelung-lakóparkját kivéve, amiből aztán film is lett. A Térey-darabokat a magyar színház valahogy nem tudja igazán jól olvasni, és talán majd ennek okáról is beszélünk.
DM: A Nibelung-lakópark abszolút érvényes előadás volt. Életem legfontosabb és legjobb színházi előadásának tartom a sziklakórházit. Én is inkább könyvdrámákként találkoztam eddig a Térey-szövegekkel. Most nagyjából egyhuzamban, egy lélegzetre olvastam el az úgynevezett magyar trilógiát, a Kazamatákat, az Asztalizenét és a Jeremiást, korábban pedig A Nibelung-lakóparkot. Hogyan látjátok ezt a Jeremiás-darabot a magyar trilógián belül? Mi az, ami szétválasztja, mi köti össze őket?

A Nibelung-lakópark (Krétakör Színház) Koncz Zsuzsa felvétele

SZJ: Téreynél mindig van egy nagyon fontos téma vagy közeg, netalán forma-probléma, ahhoz rendel hozzá egy karakteres műfajt, amelyet megújít. Ez a Kazamaták esetében, mondhatjuk, a történelemnek, a sokaságnak volt a drámai színrevitele, és ehhez a diskurzushoz szerzőtársával, Papp Andrással, kvázi-klasszikusan tragikus formát talált. A Kazamatákat a nagy formátum retorikája uralja. Utána az Asztalizene egyszerre volt a polgári színmű paródiája és revelációja. Itt, a Jeremiásnál valahogy azt éreztem, a misztérium ismeretelméleti problémája és a stilizált emelkedettség dramaturgiája nem illeszkedett olyan szerencsésen vagy vitálisan, mint az Asztalizenénél. Az Asztalizene ilyen szempontból fontosabb darab.
TT: A Jeremiásnak a trilógia részeként való olvasása szerintem érvényes szempont lehet. Vagyis ha a Kazamaták a sokaság, az Asztalizene a társaság, a Jeremiás pedig az egyén drámája, akkor ez azért is érdekes, mert a címszereplő szempontjából sajátos redukálódási folyamatot mutat be. Mármint azt, hogyan lesz valakiből Akárki. Ahogy Jeremiás figurájának eredendő statikussága egyre jobban megmutatkozik, mégis ezzel válik a történet egyre drámaibbá. Műfaji szempontból is mintha volna egyfajta redukálódás a trilógián belül: hiszen szeretjük azt mondani, hogy mai fogalmaink szerint a misztériumjáték mégiscsak egy drámaiatlan műfaj.
TA: Nehezen tudom trilógiának tekinteni e három darabot. Nem nagyon látom a kapcsolódási, összetartozási szempontokat; talán a múlt, jelen, jövő fogalmai, de hát ez nagyon kevés vagy leegyszerűsítő volna. Bizonyos hasonló formai elemek felfedezhetők bennük, és valóban, a Jeremiásnak sokkal szorosabb a kapcsolata az Asztalizenével. Vannak Téreynek „nagy témái”, bár ebből kicsit kilóg a Kazamaták mint az elit témája. De a A Nibelung-lakóparkban is benne van a kortárs elit, közép- és felső középosztály egyfajta kritikai megközelítése.
DM: Ha ezt a három drámát egyben tekintem végig, akkor a múlt-jelen-jövő időbeli hármassága kevésbé válik fontossá; inkább az, ahogyan a szerző egyre jobban szűkíti a drámák vizsgálódási területét. A Kazamaták össztársadalmi jellegű, ahol a tömeg és a társadalom mechanikája volt a kérdés, az Asztalizene egy szűkebb kör, a társaság működésmódjára fokuszál, a Jeremiás pedig, az elején levő szerzői instrukció szerint, „játszódik Jeremiás elméjében”. Itt tehát egyetlen individuumról van szó, ő a központi alakja a drámának. Amíg a Kazamaták vagy az Asztalizene esetében nincs főhős, a Jeremiásnak viszont címszereplője van. A darab elején és végén egy-egy protestáns ének szerepel mint intertextus, a címszereplőnek is bibliai neve van, és még rengeteg ilyen játék található a szövegben. Itt azonban ezek a rétegek kevésbé ízesülnek olyan jól egymáshoz, mint a többi darabban. Szerintetek mennyire veti ki magából a misztériumjáték műfaja azt, amiről tulajdonképpen szól a dráma?
TT: Hadd emlékeztessek arra is, hogy bár a szerzői utasítás szerint Jeremiás elméjében játszódik a darab, a következő mondat mégis az, hogy „A szín: Debrecen mint akarat és képzet”. Vagyis Jeremiás valamilyen módon esetleg azonosítható Debrecennel. A drámát tehát annak a történeteként is olvashatjuk, hogyan viszonyul Jeremiás ehhez a tágabb társasághoz, amit Debrecen, a debreceniek jelenítenek meg. A misztériumjáték elszemélytelenített formája mintha ezt a viszonyt próbálná ábrázolni, ahol a figurák voltaképpen funkciók.
TA: Én esetlegesnek érzem, hogy a darab műfaji megjelölése misztériumjáték. Az egyetlen megfogható mozzanat, ami ezt indokolhatná: a stációszerűség.
SZJ: És miközben az elszemélytelenedés stációit járjuk körbe, mégiscsak személyre szabott karakterisztikák, jellemrajzok képeznek egyfajta ellenpontot. A külső gyűrűn megjelenik egy társaság, egy társadalom, az egész város, a magyar közeljövő kérdése. Amely dramaturgiailag olyanformán oldódik meg, mint amikor jönnek a zombiszerű hullák a mozgólépcsőn: ott is vannak, meg nincsenek is ott. Az Asztalizenében tényleg vannak drámai viszonyok, vannak gyökerek, átlátható az egész. Itt meg van ez a Cucor-féle figura, aki Horatióként, önismereti segédegyenesként funkcionál, de absztrakt konfliktus marad.
TA: Az Asztalizenének az az erénye, hogy olvashatjuk kvázi-realista drámaként is, ezt meg nem. Persze az Asztalizene realista drámaként olvasva teljesen érdektelen volna. Ha nem vesszük figyelembe azt a formai emelkedettséget, a tulajdonképpeni játékot a szalon-dramaturgiával, szimplán realistának olvasva – ahogy a színházi előadásban sajnos tették – ez egy unalmas darab lesz, és nem történik meg benne a lényege: hogy ezek a figurák, az elit képviselői szavakkal szépen kinyírják egymást. Ez egy iszonyatosan kegyetlen dráma. És ez a kegyetlenség, amit én Térey védjegyének tartok, köti össze a darabokat. A szerző érzelmi azonosulásának tökéletes hiánya figuráival nehéz kihívás a magyar színház számára.
DM: A misztériumjátékban – mondjuk, abban a formájában, amire a Jeremiás leginkább rájátszhat – egy embernek, egy Akárkinek a lelkéért folyik a küzdelem. Ez a küzdelem pedig eléggé drámai, lévén a figura állandóan döntéshelyzetek elé kerül, és a végső tét mégiscsak az, hogy elkárhozik-e, vagy üdvözül. Igazából ezt a fajta drámai feszültséget hiányoltam a Jeremiás esetében: olyan igazi döntéshelyzeteket, befolyásolási kísérleteket, mint amit, mondjuk, egy ördög- és egy angyalfigura jelenthet egy misztériumjátékban.

Kazamaták (Katona József Színház) Koncz Zsuzsa felvétele

TT: Az Asztalizene kísérőszövegében olvashatjuk, hogy voltaképpen itt mindenki narcisztikus figura; a Jeremiásban is azért nincs igazán drámai szituáció, azért sem állíthatja senki Jeremiást valamiféle döntés elé, mert végül is mindenki saját magával van elfoglalva. A drámai költemény műfaji kérdését sem tartom érdektelennek: az utaztatás, Jeremiás és Cucor kettőse például kicsit rájátszik Ádám és Lucifer párosára, azzal a különbséggel, hogy Cucor teljesen passzív, ahogy mindenki más is teljesen passzív. Épp a személytelenségben, vagyis egy Akárki-létben találja meg magát Jeremiás. A személytelenség problematizálásának mégiscsak lehet valami köze a misztériumjátékhoz mint formához. Nem?
TA: Én nehezen tudom Jeremiást mint Akárkit értelmezni, ugyanis egy Akárki soha nem az elitből jön. Itt egy parlamenti képviselőről van szó. A társadalmi rétegek itt elég alaposan ki vannak dolgozva, Jeremiásnak lehetősége van kimutatni kegyetlenségét a néppel szemben. Szerintem nem lehet Jeremiást egyértelműen Akárkiként értelmezni.
SZJ: Most, az országgyűlési választások előtti hetekben* több száz képviselőjelöltet látok az utcákon, akik nagyon Akárki-szagúak. Jeremiásra erősen rá vannak cövekelve a család és a társadalom kényszerei és elvárásai. Szerintem a darab legizgalmasabb része éppen ez a társadalmi beágyazottság, és hogy erről mennyi mindent tud ebben a műformában elmondani Térey. Most nagyon sok „debrecenizmust” ki tudott magából írni.
DM: De vajon működnek-e ezek a debrecenizmusok? Én annyira nem ismerem a város mitológiáját, de a darabból olyan nagyon nem is tudtam meg többet róla, inkább csak ennek a törzsi tudatnak a mechanikus felemlegetésével találkoztam. Ad ez valami igazi karaktert a drámának vagy a városnak, mond valami konkrétumot erről?
TA: Nekem az jut eszembe, hogy az Asztalizenében a budai gimnáziumba járt a társaság, ami ugyanezt a törzsi jelleget erősítette. És nagyon fontos, hogy az olvasó folyamatosan ki legyen rekesztve ebből. Ezzel is ezt a saját magába záruló elitista világot próbálja megragadni Térey. Én se jutottam közelebb magához Debrecenhez, de nem hiszem, hogy ez fontos volna.
SZJ: Szerintem nem is lehet közelebb jutni. Viszont azokat a Debrecen-reprezentációkat hozza közel a darab nagyon eredetien és szellemesen, amelyekkel ez a város is küzd egyébként. Nemrégiben volt szerencsém a cívisváros polgármesterét hallgatni a tévében, aki pont erről beszélt: Debrecen különlegességéről, a történelmi legitimációról, ugyanolyan felhangokkal, mint a darabban. Debrecennek tényleg van egy külön dialektusa. Ezzel küzd is minden szempontból, az urbanisztikától a kulturális stratégiáig. Ugyanazokban a közhelyekben őrlődünk, de itt mélyen és pontosan van begyökerezve a kálvinizmus kényszerpedagógiája, az elfojtás evidenciája és az a frusztrált gőg, ami abban testesül meg, hogy önmagát is parasztvárosnak nevezi.
TT: Nem árt emlékezni arra sem, hogy ez a Debrecen, ahogy a szerzői utasítás szól, egy „mintha-Debrecen. Se szebb, se csúnyább, mint a létező”. Vagyis csak más. Ugyanakkor sokszor tér vissza különböző kifejezésekben, hogy Debrecen egyik legfőbb tulajdonsága éppen az, hogy más, mint a többi város. De hogy mitől különb, mitől különleges, azt már nehezebb megfogalmazni, ahogy azt is, mitől különb Jeremiás, akár mint az elit tagja, bárkinél. A misztériumjáték személytelenségével és allegorikusságával lehet kapcsolatban, hogy a Jeremiás figuráit külsődleges címkék határozzák meg: ez egy dóczysta, ez egy újságíró, ez pedig egy képviselő. Szerepek vannak, sablonok.
DM: Az ilyenfajta ábrázolás nem öli-e meg a drámát? Itt mindenki annyira jellegtelen, hiába van rengeteg konkrét tulajdonsággal felruházva. Nem igazán éreztem úgy, hogy bármi is történne, vagy bármi is izgalmas lehetne.

Asztalizene (Radnóti Színház) Koncz Zsuzsa felvétele

TA: Nagyon nehéz eljátszani az általánosságot. A pszichológiai realizmussal azonban nemcsak az általánosság állhat szemben, hanem az a fajta realizmus is, amit én magamban nagyrealizmusnak hívok, s a Térey-féle realizmus is ilyen. Ez kritikai viszonyt tételez a valósághoz, miáltal nem a valóság apró, részletező jellemvonásokkal felruházott alakjait, helyzeteit, hanem sokkal nagyobb helyzeteket próbál megteremteni. Mi a szituáció a Jeremiásban? Ott az a metrósztrájk, nem megy sehova semmi, és megyünk, miközben nem megyünk, stációról stációra. Hagyományos értelemben vett drámai szituáció nincsen, de az nem is nagyon hiányzik, mert ilyen az elmúlt hetven-nyolcvan évben lassan már nem nagyon íródik, legalábbis a drámairodalom egy masszív irányzata nem ír ilyet. Inkább egyfajta állapot-drámának nevezhető ez a típusú írásmód, s ennek, azt gondolom, magyar előzménye nem nagyon van. Talán a hetvenes- nyolcvanas évek német drámaírásában találhatunk gyökereket, Botho Strauss például tematikailag is eléggé hasonlít Téreyhez az elittel szembeni, a magas társadalmi osztályok kegyetlenségét, szolidaritáshiányát, részvétlenségét megmutató drámáival. A Jeremiás teljesen céltalan vérengzéssel ér véget, semmit előre nem mozdító, tulajdonképpen öncélú kegyetlenkedéssel, ami a kilencvenes évek nyugat-európai drámaírására jellemző leginkább, az úgynevezett brutalitás-drámákra.
SZJ: Nagyon fontos, hogy Téreynél az elit-kritika nem plebejus nézőpontból szövegeződik meg, hanem eredendően elit nézőpontból. Ebben különbözik például Spiró György vagy mások műveitől, akik egy plebejus, under-class ellenpontot képviselnek, aminek nemcsak nagy hagyományai vannak a magyar irodalomban és az elkötelezettebb világirodalomban, hanem megvan az az előnye is, hogy ez a szociális nézőpont annyira kívül helyezkedik el az ábrázolt és kárhoztatott világon, hogy azt egyszerűen leköpheti.
DM: Visszatérve a drámaiatlanságra: persze, hogy van olyan dráma is, amiben nem történik semmi. Ha erre a mozdulatlanságra építünk, akkor annak több útja van, az egyik a becketti. De Térey Jeremiása esetében nem igazán erről van szó. Vagy ha igen, akkor szeretnék nyelvileg sokkal érdekesebb, káprázatosabb, izgalmasabb szövegeket hallani a szereplőktől. Ehhez itt túlságosan laposnak érzem a dialógusokat. Bennük a nyelvi történés nem kárpótol a színpadi történés hiányáért.
TA: Ebben igazad van, és attól félek, hogy ha egy színház ehhez a darabhoz hozzányúl, akkor kihúzza a felét; ez történt az Asztalizenével is. Mivel nincs szituáció, és nem nagyon vannak jellemek, a hangsúly a beszéden van. Amely inkább tudatokat vetít ki. Az viszont valószínű, hogy e pillanatban nagyon terjengős a Jeremiás.
SZJ: De Térey tudatosan tartja nyelvileg egyszerű síkban. Nagy erőfeszítést igényelhet úgy stilizálni, hogy közben valami erős nyelvi potenciál, eredendő energia mégis maradjon benne, de azért közben érződjön a stilizáltság természetes idegensége. Amikor például a dialektusok átváltanak debrecenire, azt a veszélyt rejtik magukban, hogy egy színház számára nagyon olcsó és kecsegtető lehet majd ezeket a regisztereket parodisztikusan előadni. A kérdés az, hogy a nyelvi tudatnak mennyiben kell átváltania egy stilizált beszédmódba.
TT: Ebben valóban van valami tagadhatatlan félkudarc, de maga a vállalkozás mégis szimpatikus: hogy hogyan lehet a statikusságot drámaivá tenni. Ráadásul így a darab formája hasonló kérdéseket vet fel, mint a témája: például hogy a statikus Debrecen hogyan lehet drámai. Ebben a vállalásban van valami megejtően grandiózus, miközben persze borzalmasan nehéz, és nyilván nem elképzelhetetlen, hogy a statikusság győz.
SZJ: A realizmus diadala ez, voltaképpen tömörített fájlok. Egyre inkább egy-egy mondatba próbál belesűríteni nemcsak egy-egy élettörténetet, hanem egy-egy életszemléletet is; és ez nagyon-nagyon nehéz dolog úgy, hogy közben – nem árt hangsúlyozni – nem valaminek a nevében kritikusan realista, hanem a saját művészetének a nevében az. Az idegenséggel nagyon nehéz ezt minden mondatban összeegyeztetni.
TT: Szenvtelen, mint az elit.
TA: Ez a forma, ez a szemlélet már A Nibelung-lakóparkban is megfigyelhető volt. Ott az író inkább valami oratorikussággal próbálkozott. Ez a fajta oratorikusság a Jeremiásban nem sikerül még a múltból előhozott szereplők esetében sem, ami pedig önmagában szép gesztus és gondolat. Mert a debreceni metró egy sírkertre épül, amelyből a holtak feltámadnak, és meglátogatják a metróállomást. A figurák, a kis sztorik inkább afféle couleur locale-lá válnak.
DM: A Nibelung-lakóparkban több dolog is megtámogatja azt, hogy oratorikus vagy statikus formában is izgalmas legyen. Egyrészt a költői nyelve is sokkal csillogóbb, tulajdonképpen sokkal narcisztikusabb, hiszen a szöveg sokszor önmagáért szép. Másrészt az egész szituáció olyan nagyszabású, hogy ha sikerül megvalósítani – hiszen az ilyen nagy formátumot már annyiszor eltemettük -, az már önmagában nagy élmény lehet egy kortárs olvasónak vagy nézőnek. Egy félig ismert wagneri mitológiát modernizál, és ennek a sajátos világnak tulajdonképpen minden egyes építőkockája új, izgalmas és érdekes. Tehát pusztán az, hogy ez a világ kezd kibomlani az ember szeme előtt, akár egy statikus nagymonológban is rögtön izgalmassá teszi az egészet. Ezzel szemben a Jeremiásban a Debrecen-mitológia kevésbé működteti az ilyenfajta hatást. Nem annyira izgalmas, hogy akkor hogyan is épül föl ez a „mintha-Debrecen” a metróval és a többivel.
SZJ: Ha Csokonai Vitéz Mihály támadna fel, vagy a Szabó Magda, még az se lenne annyira izgalmas, mint a Wagner-mitológia. Ady Endre, ő igen.
DM: A másik két darab drámai nyelve igazából a zsongásnak a meghangszereléséről szól; a Kazamaták olyan, mintha a tömeg zúgolódását próbálná szólamokra bontani, szétszálazni, jelenetekre szedni, és tulajdonképpen az Asztalizenét is fölfoghatjuk úgy, mint egy elegáns étterem zsongásának a kifejtését. Érdekes módon itt is érzem ezt a zsongást, de itt mintha súlytalanabb volna.
TA: A Jeremiás alapszituációja egy vákuum: nem megy a metró. S ez hozza létre a beszédkényszert, mert nem lehet cselekedni. De azért ez a logorrhea mégsem válik dominánssá. Ez klasszikus drámai szituáció.
SZJ: Az őszinteséget elleplező beszéd. Minél hosszabban beszél valaki, annál inkább érezni, hogy az igazságtól menekül a szövegével.
TT: Egy idevágó idézet, amikor a vérengzések tetőpontján Jeremiás, mielőtt az azonos nevű prófétára emlékeztetve kivágja a saját nyelvét, azt mondja: „Én / Első, legutolsó honszeretetben: / Öröm, azt mondom magyarul. / Mondom magyarul.” Vajon mi magyarázhatja ennek a befejezésnek a hangsúlyosságát? Érezni, hogy a „magyar” szó itt legalább olyan fontos, mint a „mondom”.
DM: Talán ha azt mondjuk, hogy ennek a vákuum-beszédnek a magyar a nyelve, és ezzel kiterjesztettük Debrecent az ország vagy a néplélek teljes területére. De vajon mi van a darab végével?
TA: Ez a Jeremiás-féle pusztítás nyilván önpusztítás. Hiszen e teljesen céltalan kegyetlenkedés során többször is elhangzik, hogy a hős elutasítja mentelmi jogát, és azt akarja, hogy fogják már el és büntessék meg. Mintha ez a tudat fölismerné önmaga feleslegességét és értelmetlenségét, és az önpusztítást végrehajtva az efelett érzett örömét fejezné itt ki. Ami azért illene az én kegyetlenség-olvasatomba, mert hiszen ez a figura önmagával szemben is kegyetlen. A Térey-hősökre általában jellemző, hogy fölismerik a saját kegyetlenségüket, és bele is nyugszanak: azt mondják, hogy ez így jól van.
SZJ: Még büszkék is rá. Hozzátartozik az önképükhöz.
TA: Jeremiás egy lépéssel továbbmegy, mint az Asztalizene hősei: tényleg megcselekszi a pusztítást.
SZJ: Mégis az Asztalizene a tragikusabb, mint ez a play station-szerű vég, aminek erősebb a virtualitása, mint a valódi ereje.
DM: Az Asztalizenének lehetne olyan színpadi változata, hogy a következő estén megjelennek mindannyian újra a White Boxban, és kezdődik az egész elölről. És mégis, ennek ellenére van egy mély megrendülés az Asztalizene végén. A Jeremiásban meg nem folytatódhatna az egész tovább, hiszen visszafordíthatatlan dolgok történnek az utolsó jelenetekben – és ettől függetlenül mégis kevésbé súlyosnak látom ennek a végét. Most hirtelen az jutott eszembe, hogy amikor Jeremiás elkezd öldökölni, és még mentelmi jogát is elutasítja, nem értelmezhető ez valamilyen egzisztencialista őrületnek?

Jeremiás, avagy Isten hidege (Nemzeti Színház) Koncz Zsuzsa felvétele

TT: Ha elfogadjuk azt, hogy minden Jeremiás elméjében játszódik, akkor a brutalitást már eleve a saját maga elleni brutalitásként értelmezhetjük. Másrészt meg nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mintha az történne, hogy Jeremiás felismerné saját magáról, hogy Akárki. Végül is azután kezdődik a rémdráma, miután kijelenti, hogy neki már nincsen dolga az emberekkel. A pszichológiai olvasat szerint pedig nyilván azután, miután Jeremiás a polgármesterasszony „nyomorult” szavát a kishúgára érti. Sok kritika említi – joggal -, hogy ezek a szereplők nem rokonszenves emberek, nem lehet velük együtt érezni, és így nem jön létre katarzis. Valami azért mégiscsak van: a nyelv kivágása – a Jeremiás prófétára való utaláson túl – kicsit rímel Oidipusz szemkiszúrására. Olyanformán, hogy az öncsonkítás itt úgy teszi lehetetlenné az önszembenézést, ahogy Oidipusznak a szemkiszúrás még lehetővé tette.
DM: Itt minden be van vetve, amit színházban be lehet vetni, és Térey egyébként is nagyon profi ebben a műfajban. Valamikor nyilatkozta is egy interjúban, hogy „toronyomlásban profi vagyok”: szereti az összeomlásokat, A Nibelung-lakóparkban, a Kazamatákban és tulajdonképpen az Asztalizenében is. Itt meg egy másik természeti jelenség következik be, amikor elkezd áradni a Tócó.
SZJ: A végén esik a hó; nagyon fontos az Asztalizenében a hóesés ottliki kegyelme.
TT: Debrecen és Jeremiás különlegességére, másságára is egyetlen válaszlehetőséget kapunk, ez pedig a „váratlan” szó, a mintha-Debrecen is „váratlanabb”.
DM: Szerintem is az lehetett a darab intenciója, hogy emeljük duplájára a tétet. Az elején lefojtott, kiszikkadt, elnyújtott hangulattal indít, utána pedig a Tócó-völgyi állomásnál nagyon megváltozik az egésznek az időszerkezete, begyorsul a metró; a végén Térey minden olyan elleneszközt bevet, amivel korábban egyáltalán nem élt volna.
TA: Ezt az apokalipszist – mert ez valahogy mégiscsak az -, ahogy Bahtyin mondja Dosztojevszkijről, a magára maradt tudat katasztrófája indítja be. Hiszen egy elmében, egy katasztrofálisan magára maradt tudatban vagyunk itt, amelynek semmilyen viszonya nincs a külvilággal. Nagy kihívás lesz a színház számára, hogyan próbálja majd teatralizálni ezt a tudatot, ezt az elmét, amelyben mindez lezajlik.
DM: A kérdés az, hogy milyen keretet adunk ennek az egésznek, nem is feltétlenül szcenikailag, hanem dramaturgiailag. Hogy ne egy, teszem azt, realista, futurista Debrecen-darab elvárásával üljünk be a színházba, hanem hogy látsszon: van egy olyan külső reflexiós keret, amin nem tudunk átjutni. Hogy mindig jelezzék, vagy lehessen érezni, hogy itt valami nagyon furcsa módon történnek és nem történnek meg a dolgok.
TA: Ez elsősorban játékstílus kérdése. Olyan játékstílust követel, ami kitör a szituációs játékból, az emberek viszonylatából. Kitör abból, hogy jellemet akarjunk ábrázolni, és képes megragadni ezt a nagyrealizmust.
SZJ: A felolvasó színházi előadás is jellegzetes zsánerképeket és figurákat ábrázolt.
TA: Ezen már több Térey-darab elvérzett. Ha mindezt realizmusra fordítják, teljesen érdektelen lesz.

* A beszélgetés ideje: 2010 tavasza. (A Szerk.)

Facebook Comments