Valló szkeccsszerű, olykor villanásnyi-rövid képekre szabdalja-tördeli Shaw darabját, ez az előadás ritmusának nem tesz éppen jót.

Több mint húsz éve készült el Bernard Shaw Pygmalionjának legutóbbi magyar fordítása, Spiró György tollából. A Radnóti Színház játszotta először – most is a Nagymező utcai kisszínház vette repertoárjára a kis virágáruslány romantikus történetét, s ezúttal a nyelvmesterek és -művészek között is hivatkozási alapnak számító Nádasdy Ádám magyarította a kilencvenkilenc éves színdarabot. Egyáltalán nem véletlen, hogy a világsikerű munka szövegkönyvét időről-időre újra átültetik édes, ékes anyanyelvünkre – a nyáron a Shaw művéből készült My Fair Lady című musical szövegét is kortárs magyarra formálta Varró Dániel -, a Pygmalion alfája és ómegája ugyanis, úgy képzelem, a szöveg. Hogy tudniillik mennyire képes visszaadni a fordítás a különféle vertikális és horizontális nyelvjárások-nyelvhasználatok közötti különbségeket. Nádasdy Ádám fordítása üdvözlendően mértéktartó, nem habzik túl, nem ironizál a történet hősein: Eliza és Alfred Doolittle beszédét elsősorban nyelvtani rendellenességek határozzák meg – így a suksükölés, a nákolás -, ritkábban egy-egy idegen szó helytelenül, rossz értelemben fordul elő, tájnyelvi szavakat és fordulatokat nemigen találni, legföljebb egy-egy szlengszó alkalmazódik nem megfelelő beszédhelyzetben és/vagy környezetben. Valló Péter rendező már nem elégszik meg ennyivel: tájszólásban beszélteti színészeit, ráadásul nem egyformában, az Elizát játszó Petrik Andrea például vajdasági magánhangzóit hozza a színpadra, s ez nem is okozna semmiféle zavart, ha az apját alakító Szombathy Gyula is ugyanígy szólalna meg, de nem teszi. Simon Zoltán e.h. pedig hanyag artikulációból és hadarásból építi fel nyitóképbeli figuráját, nincsen tehát egységes ötlet a Radnóti előadásában a lentebb stíl pontos érzékeltetésére. Helyesebben annyi csupán, hogy az utca népe másképp beszél, mint a szalonoké: utóbbiak Higginstől Eynsfordnéig a köznyelvi magyart használják, különösebb választékosság nélkül.

 

Petrik Andrea és Szervét Tibor / Koncz Zsuzsa felvétele

Valló szkeccsszerű, olykor villanásnyi-rövid képekre szabdalja-tördeli Shaw darabját, ez az előadás ritmusának nem tesz éppen jót. Szlávik István fémkeretbe szabott, tolható-forgatható tejüveglapjait Baumgartner Sándor világítja át meg át, a darab négy helyszíne közül a piacot és a bált a keskeny előszínpadon, Higgins dolgozószobáját és Higginsné szalonját a zsebkendőnyi színpad teljes mélységében jelenítik meg az alkotók. Szlávik díszletét finomabban és vékonyabb rétegben lepi be a patina, mint Szakács Györgyi jelmezeit: a ruhák egy letűnt kor és társadalom pasztell, minden dekadenciától mentes ízlését (re)prezentálják. Higginsné nagypolgári házat visz – Csomós Mari túlkapások nélkül, pontosan és érzékletesen játssza a hatalmas élettapasztalattal rendelkező, éppen ezért bizonyos kérdésekben modern fölfogású nagyasszonyt -, Higgins kockáskabátos, tőrőlmetszett szórakozott professzor, házvezetőnővel – Kováts Adél veleszületett királynői eleganciája mintha felülírná-felülütné Pearce-né szerepét -, s Horesnyi László is valamely elmúlt-eljövendő polgári demokráciából vagy diktatúrából itt maradott élveteg poentírozónak játssza a nagykövetet. A Radnóti előadásának szövegváltozata (dramaturg: Kovács Krisztina) éppen erre a polgáriságra látszik rájátszani: vagyis arra, hogy korunk politikai közbeszédével meglehetős párhuzamokat mutat Shaw darabja. Így a hirtelen meggazdagodó, s a polgári középosztályba kénytelen-kelletlen beleomló Alfred Doolittle – Szombathy Gyula kabinetalakítása – szerint „a polgári erkölcs szedi áldozatait”, amikor is a kukás Isten szent színe előtt házasságot köt sokat emlegetett párjával, ám Valló rendezése mégsem él igazán a szöveg adta aktuáltársadalmi olvasat lehetőségével, sőt egyáltalán nem ad választ arra, mi oka lehetett a Pygmaliont 2011-ben színpadra állítani.

Hacsak nem az, hogy Szervét Tibor készen várta Henry Higgins szerepét. Szervét a tudomány szent megszállottját játssza, igen jól, kellőképpen sprődnek, nemtörődömnek és elvontnak (noha Higginsné úri szalontársaságában lángolt kolbászt harapdálnia meglátásom szerint ormótlan túlzás). Viszonya mind Elizával, mind Pickeringgel világosan jelzett: Szervét a záró jelenetben pontosan adja elő a férfi megélt, de ki nem mondott ráismerését; az ezredessel semmiféle tekintetben nem rivalizál. Ahogyan Bálint András Pickeringje sem ővele, noha meglepő (de elfogadható) módon testi izzás (?) az ezredes és Liza között van csupán: Bálint szépen, finoman, alig észrevehetően csusszan a kanapé karfájáról Eliza intim közelébe. Petrik Andrea Elizája inkább erős és erőteljes nő, mintsem törékeny és formálható baba, dikciójának érdessége, a szerep személyiségének pikírtsége végigvonul a teljes alakításon.
Tét mindazonáltal nincsen, van viszont szakszerű, mérsékelt, polgári szórakoztatás.

Bernard Shaw: Pygmalion
Fordította: Nádasdy Ádám. Dramaturg: Kovács Krisztina. Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Szakács Györgyi. Világítás: Baumgartner Sándor. A rendező munkatársa: Őri Rózsa. Rendező: Valló Péter.
Szereplők: Szervét Tibor, Petrik Andrea, Bálint András, Csomós Mari, Szombathy Gyula, Kováts Adél, Klem Viktor, Martin Márta, Neudold Júlia e.h., Horesnyi László, Urbán Tibor, Simon Zoltán e.h., Drága Diána.

Radnóti Színház, 2011. február 27.

Facebook Comments