Szociodráma és a mitikus bukolika között ingadozó darab.

az_igeret_foldje_kicsi

Rudolf Péter

Alapvető kérdés Jez Butterworth díjnyertes, a Royal Courtban debütált és a Broadwayon is megfuttatott sikerdarabjával kapcsolatban a főhős, a csavargó Johnny „Kakas” Byron megítélése. Hiszen az egész darab a vele szemben elkövetett méltánytalanságra akaródzik kifutni: arra, hogy a társadalom kitaszítja magából a non-konform elemet. Ahelyett, hogy a konformitás zárt ajtaja mögött rejtőző közveszélyes outsidereket rúgnák seggbe, inkább azt bántják, akinek devianciája szem előtt van, legyen mégoly ártalmatlan is. Lásd: a szegény drogosnak lesz pechje, nem annak, aki nagyban kereskedik. Vagy titokban másokat molesztál, mondjuk a saját lányát – mint Butterworth darabjának egyik hőse. Régi elv ez, Diomedes meséjében Villonnál már biztos fel volt jegyezve. Ennek a jól kiolvasható és számomra fontos kritikának a hihető ábrázolása előfeltétele a darabvégi megrendülésnek. Mert ahhoz, hogy együtt érezzünk Kakassal (Rudolf Péter), ki kell derüljön róla, hogy nem egyszerűen kőbunkó, problematikus gender-felfogású, nárcisztikus majom, különféle pitiáner törvényszegésekkel, hanem van benne valami többlet.
Csakhogy Kakas mintha leginkább csodálókra, önmaga sztárolására vágyna. Figyelmes társaságot semmiképp sem biztosít azoknak az elveszett fiataloknak, akik odatévednek erdőszéli lakókocsijához. Maximum münchauseni, vegyes minőségű sztorikat ad. És partidrogot, ami kétségtelenül egyfajta segítség, bár nem nevezném önzetlennek, tekintve, hogy ezzel saját megélhetését biztosítja. Később azért meglátunk valamit pozitív oldalából is (a maga módján szereti a saját fiát), és megismerhetjük egyetlen jócselekedetét, hogy a megveretés veszélyét is vállalva (ami végül be is következik), befogad egy lányt, akit feltehetőleg saját apja molesztál. „A kemény külső Johnnyban érző szívet takar” – derül ki a meglehetősen sablonos cselekményszálból. A sántikáló, ördögi Byron, akit „lecigóznak” haragosai, mégis jobb ember tehát, mint a közeli lakóparki közösség. Ez a kissé szentimentális állítás azonban sajnos tanmeseként hangzik, s mint ilyen, nemigen hihető. Ez Magyarországon (Angliához képest) még inkább bosszantó, mert több olyan kívülálló, lecsúszott szegény él (cigány és nem cigány), akikről együtt érzéssel lehetne és kellene is beszélni… De ebben vall kudarcot a darab. Aláírom, hogy Kakasnak vannak jótettei, de alakjának feltüntetése mártíri színben kis túlzás. Pedig a szándék ez: Az ígéretföldjét megemeli az alapmotívumként választott, eredetileg „Jerusalem” című William Blake-himnusz, mely a darab címét is adja. (A verset az első világháborúban megzenésítették Angliában, és népszerű lett, nekünk nyilván ez a többletjelentés is hiányzik.) Az első felvonás elején a dalt az a lány, Phaedra (Ladányi Júlia) énekli, akit Kakas befogadott: „míg fel nem építjük Jeruzsálemet / Anglia kies legelőin” – szól az erdei bukolika himnusza. Tehát ezt az „ártatlanságot”, erdei idillt rombolják le a közeli lakópark feltehetőleg munkás lakói Kakas kilakoltatásával. Johnny Byron megtiport alakján keresztül a darab végkifejlete evangéliumi gondolatot egyszerűsít le: nevezetesen azt, hogy egyetlen jótett már érdemessé tesz valakit az üdvösségre: ezt a Dosztojevszkijtől ismerős, fontos állítást váltja aprópénzre a darab azzal, hogy szereplőit mártírokra és elnyomókra egyszerűsíti.

A rendezés nem belepakolja a szentimentalizmust a darabba: mint láttuk, az a dráma hatáselemeiben már eleve benne van. Phaedra dala például giccsesnek ható farsangi, szárnyas pillangószerű májuskirálynő vagy tündér jelmezben hangzik el a darab előírása szerint is, nemcsak Novák Eszter rendezésében. A Centrál Színházban a látvány (Zeke Edit) emlékeztet a darab külföldi színreviteleire, a West Enden bemutatott előadás naturalisztikus fái közt megbúvó élethű lakókocsijával. Kakas sorsában a rendezés a dramaturgiailag kidolgozatlan tragikumot hatásaiban erősíti fel, a lírai betéteket pedig iróniamentesen jeleníti meg. Míg ezek a lírainak szánt betétek Phaedrához kapcsolódnak, a harsányabb részeket nagyrészt Rudolf Péter viszi. Ennek a darabnak tulajdonsága, hogy a főhős köré épül minden: jól bevált dramaturgiai sablon mintájára egy helyben álló központ ő, akihez látogatóba érkeznek a szereplők. Hogy hogyan ítéljük meg Rudolf Péter harsányságát, ízlés kérdése, nekem kicsit sok; miközben kívülről úgy tetszik, hogy – talán Kakas gőgjét ábrázolandó – keveset néz és figyel partnereire. Amikor pedig szexet imitál nadrágon keresztül egy guminővel, az béna. Visszatérve partnereire, igen jó Harkányi Endre, Széles László, Mikola Gergő és Rainer-Micsinyei Nóra – és jó, hogy több pályakezdő játszik.
Ez a szociodráma és a mitikus bukolika között ingadozó darab ugyanakkor persze azt állítja saját magáról, hogy kiáll a kívülállók mellett; noha ezt érzésem szerint nem tudja teljesíteni, legfeljebb a giccs eszközével. Bár én magam nem hiszem, hogy valódi tragédia történik a színpadon, ehhez túl zavaros és szentimentális a történet, ha az előadásnak ennek ellenére is pozitív hatása tud lenni arra, ahogyan a kívülállókkal, a tőlünk idegen szubkultúrákkal szemben érzünk, viselkedünk mi, többé-kevésbé konform lények, nem pedig csak a konform közönség szórakozik egy jót a kívülállón (bár szerintem inkább ez történik), akkor mégis megérte.

Jez Butterworth: Az ígéret földje
Díszlet- és jelmeztervező: Zeke Edit. Zenei vezető: Lázár Zsigmond. Munkatárs: Kárpáti Péter. Súgó: Fodor Marianna. Ügyelő: Kele Gábor. Rendezőasszisztens: Hollósi Katalin. Dramaturg-fordító: Baráthy György. Rendező: Novák Eszter.
Szereplők: Rudolf Péter, Harkányi Endre, Tóth Ildikó, Széles László, Vári-Kovács Péter, Borbás Gabi, Budai Márton Zoltán e. h., Mikola Gergő e. h., Béli Ádám, Rainer-Micsinyei Nóra e. h., Ágoston Katalin, Simon Kornél, Ladányi Júlia, Komócsi Bence / Horváth Zalán, Gáliczky László, Szőke Péter.

Centrál Színház, 2012. október 19.

Facebook Comments