A produkció alapszinten működik, mentes a koncepcionális túlkapásoktól és értelmetlenségektől.

Kényelmes helyzetben van a hazai operarajongó, mert kis befektetéssel megkaphatja a világszínvonalat, és el sem kell hagynia érte a szobáját. Verdi Falstaffjából az utóbbi időben két világszínházat sugároztak a külföldi csatornák. A Mezzogyakran ismételte a Glyndebourne-i Ünnepi Játékok 2009-es előadását, az arte pedig szinte élőben közvetítette az idei salzburgit. Két fantasztikus baritonista címszereplő, Christopher Purves és Ambrogio Maestri, két remek rendező, Richard Jones és Damiano Michieletto. Az előbbi produkció második világháború utáni katonai környezetbe, az utóbbi a Verdi által alapított milánói Idős Énekesek Otthonába helyezte a napjainkban játszódó cselekményt. (És mint az egyik bentlakó álmát jelenítette meg.)
Az Operaház friss bemutatója messze van mindkettőtől, de nem kell szégyellnie magát miatta. Összteljesítményként hosszú évek óta a legjobb, amit az Andrássy úton látni-hallani lehet. Számos problémával, persze. De túl kell jutni azon, hogy a nemzetközi élvonalhoz hasonlítsuk magunkat. A tisztes szakmaiság is elegendő. Örüljünk, ha nincs nagyképűség és dilettantizmus. Nincs.
Arnaud Bernard sokfelé rendez operát a világban, ami nem jelenti, hogy nemzetközileg jegyzett rendező. De nem amatőr. Falstaff-rutiniénak számít, állítólag több mint egy tucatszor állította színpadra a darabot. A televízió őskorába nyúlt vissza, egy emblematikus retró-készülék díszíti a színpadot, és a végén ennek képkeretében alakulnak állóképpé a szereplők. A kettő között díszletezők rendezik át a színpadot, mintha filmforgatási jelenetre állnának át, de konkrét stábként, stilizált kamerával csak közvetlenül a finálé előtt jelennek meg. Flottul áll össze az esedékes kép, az üres színpad szépsége is érvényesül, az utolsó jelenet hatalmas tölgyfája köré spirituális aurát von az éjszaka. Az egésznek nincs különösebb jelentése – a fogadó hiper reálistának induló, szarvasagancsokkal zsúfolt fala ellent is mond neki -, de nem is zavar, le lehet játszani benne a darabot. Falstaffot nem lökik a Temzébe, látni, amint kilép a ládából, helyet foglal a stábszéken, jelenésre várva. Jelzés. Nem ügyetlen. A rendező ért a színpadhoz – maga tervezte a díszleteket-jelmezeket -, és van ízlése.

Fotó: Csibi Szilvia / forrás: facebook.com/Operahaz

Fotó: Csibi Szilvia / forrás: facebook.com/Operahaz

A személyiséghez kevésbé ért. Ez különbözteti meg a közepes tehetséget a Rendezőtől: az utóbbi nem színpadi sürgést-forgást szervez – Bernard ezt is kissé túlzásba viszi, túl sok a kamu rohangálás, főként az első képben -, hanem karaktert, sorsot, szituációt, gondolatot. Ott kezdődik, hogy Kiril Manolov mű-Falstaff. Túl nagy a hasa, túl művi a maszkja. Húsz-harminc évvel ezelőtt még elment egy ilyen klisé-Falstaff, ma már a legtöbb helyen tudják, hogy minél közelebb maradnak az eredeti személyiséghez, annál jobb. Manolovban nincs elég humor és báj, kissé sprőd (mint a hangja), a külseje nem engedi őt valódinak lenni. Vokálisan megfelel, volumene van, csak színei, árnyalatai, „finomhangolásai” nincsenek. Alik Abdukayumov énekteljesítménye Ford szerepében jobb, a hangmatériája is, de rettentően primitív, amit „színészként” csinál: dobálja a karját és komikus gesztikai túlzásokba téved; ebben a rossz pojácában nem látni az embert, még kevésbé a féltékeny férjet. Megyesi Zoltán maximálisan Dr. Cajus. Horváth István (Bardolfo) és Gábor Géza (Pistola) is túl vannak futtatva fizikailag – a színlap szerinti „olaszosított” Shakespeare-neveket használjuk -, a céltalan mozgáskényszer áldozatai az első képben. Általában sok a futkorászós rendezői patronból, direkt megnyugvás egy-egy kimerevített kép, a paraván mögé bújt Nannettát és Fentont körülvevő „statisztéria” kényszeres csápolása helyett is jobb lenne a megállított pillanatot mozdulatlanul érzékeltetni. A fiatalok egyébként rendben vannak, Baráth Emőke biztatóan tehetséges, Balczó Péter pedig hősiesen vállalta izomszakadással, gipszkötésben a fellépést, szerencsére a hangja a helyén maradt. (A konyhába rendezett windsori víg jelenetek alatt nekik kettőjüknek folyamatosan meg kell mászniuk a frizsidert, hogy a kredenc tetejére dunsztos üvegbe rakott palackpostán levelezzenek.)

A női vonal nem egyenletes. Fodor Beatrix finom vokalitása a koloratúrák kivételével nem érvényesül Alice szerepében, nem elég átütő, és a figura pajkos csalafintasága sem jelenik meg. Mrs. Quicklyként Budai Lívia egykori hangja szinte teljesen elveszett, a megmaradt mély regisztert ugyan komikus karakterizálásra képes használni, de a magasságai kínosak, és a melodika dallamíveinek hiányait már a technika sem képes pótolni. Gál Erika kissé halovány Meg Page, de nem is neki kellene vinnie a prímet.
Talán meglepő, hogy ezek után az összkép pozitívnak mondható, s ennek oka, hogy az előadás hibái nem kirívóak, a produkció alapszinten működik, mentes a koncepcionális túlkapásoktól és értelmetlenségektől, amelyek itthon maradt rendezőinket jellemzik, a zenei színvonal pedig megnyugtatóan egységes. Halász Péter, az újonnan szerződtetett (megbízott) főzeneigazgató fiatal korához képest inkább érett, mint szertelen, magabiztosan tartja kézben a zenekart és a színpadilag gyakran szétzilált énekeseket, van érzéke a dinamikához, a fokozáshoz, a váratlan nyugalmi pontokhoz – ismeri a darabot. Bemutatkozásnak – feszült helyzetben – ez nem kevés; a sziporkák megjelenésére még van idő és tér.
Az általános fejlődés lehetőségi korlátlanok, különösen onnan, ahonnan el kell indulnunk. Budapest operalátogató közönségéről egykor, az én fiatal koromban elképzelhetetlen volt, hogy a pillanatnyi hatásszünetet kihasználva beletapsoljon a Falstaff zárófúgájába. Most a premieren megtörtént. Az operakultúra helyreállításának munkálatait nagyon mélyről kell kezdeni.

Verdi: Falstaff

Rendező, díszlet- és jelmeztervező: Arnaid Bernard. Karmester: Halász Péter
Szereplők: Kiril Manolov/Alexandru Agache, Alik Abdukayumov/Haja Zsolt, Balczó Péter, Megyesi Zoltán, Horváth István, Gábor Géza, Fodor Beatrix, Baráth Emőke, Budai Lívia, Gál Erika.

 

Facebook Comments