...csak óvatosan ezekkel a boldog végekkel! Nehogy, ahogy egykoron a cikkek végén kötelező volt a vörös farok, most a színházban legyen kényszer a...

Ha rosszindulattal állnék a debreceni Csokonai Színház Istent a falra festeni című bemutatójához, teleírhatnám lapunk internetes felületét az előadás hibáinak sorolásával. De mért is legyek rosszindulatú? Ha furtonfurt (őszinte meggyőződéssel) támogatom a fővárosi függetlenek tehetséges kísérleteit, akkor ugyanez bőven kijár a vidékieknek is (még ha kőszínháziak is), pláne ha a produkció szintén tehetséges, kísérleti és figyelemre érdemes. Mert ez utóbbi a lényeg…
A még színésznek sem szép korú Mészáros Tibor alaposan belevágott a közepébe: debütáló rendezőként maga írta darabot vitt színre, ráadásul – ihlető forrásként – rendkívül veretes, mély, ha idegen nyelveken érthető volna, világszínvonalú (és szerintem színdarabba nem adoptálható) irodalmi szöveghez nyúlt, Tar Sándor A mi utcánk című remekléséhez. Előzetes kételyem jogos volt: Tar irodalmi szövege olyan különleges és sui generis irodalmi, hogy nem váltható csak úgy színházira. Ezzel nyilván tisztába jött a színész-író-rendező is, hiszen az előadáson felhangzó szövegek csak foszlányokban és motívumokban idézik a novellafüzér-regényt, jó részüket Mészáros maga írta. Akkor meg miért van szükség Tar Sándorra?
Ez nyilván úgy működik, hogy a színházcsinálót megérinti az irodalmi szöveg. Megpróbálja az irodalmi értéket hasonló színvonalú színházi értékké varázsolni. Szerencsés esetben időközben rájön, hogy ez nem mindig, sőt igen ritkán megy. A sok pocsék mellett számos remek előadás született ugyan irodalmi művek adaptálásából, de a jól sikerültek mindegyikére jellemző, hogy – leginkább a műfaji különbözőségek okán – eltávolodott az eredeti irodalmi műtől. Az Istent a falra festeni-nek is ez a kulcskérdése: mennyire sikerül eltávolodnia az irodalmi alaptól, miközben hozzá hű, és jó értelemben színházias is akar lenni.
Mindeközben nem hallgatható el, hogy az előadás – legalábbis az első, felszínes észlelés szintjén – eléggé emlékeztet a közelmúlt „trendi” színházi sikereire: jelesül Egressy Zoltán Portugáljára és Székely Csaba Bánya-trilógiájára. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Mészáros sikert akart másolni, de az összehasonlítás mégis elkerülhetetlen, és ami lényegesebb: tanulságos. A Portugál sikere nem kis mértékben tiszta – csehovi – alaphelyzetének köszönhető: a mélyre süllyedt szereplők kilátástalan helyzetükből valamilyen távoli, de konkrétan megfogalmazható jobb „tartományba” vágynak, és bár nincs reményük odajutni, a vágyódás értelmet ad életüknek. ABánya-trilógia hősei talán nyomokban reménykednek egyfajta kiútban, de minduntalan rá kell döbbenniük: az életben maximum annyi a sanszuk, hogy abszurd módon, ideig-óráig szebbé hazudják a szépíthetetlen valóságot. Az Istent a falra festeni világa még abszurd hazugságra sem kínál lehetőséget: ahogy az egyik szereplő megfogalmazza, csupán az a szép és jó benne, hogy egyszer (az állandó szenvedéssel együtt) elmúlik.

rózsaszín reményfarok

Varga Klári, Szűcs Kata, Rávkevei Anna, Szakács Hajnalka és Krajcsi Nikolett / fotók: Máthé András

Nos, az igazi kérdés az, hogy ez utóbbi (egyébként abszolút Tar Sándor-hű) gondolatot és a Tar Sándor-i (irodalmi) miliőt hogyan lehet színházi nyelvre fordítani. Szerintem abszurditásba hajlás nélkül, „kisrealista” módon sehogy sem. Márpedig a közel kétórás egyfelvonásos első fele kisrealistán, konkrét poénok és drámai hatás ellenpontozásával igyekszik operálni, és ezért döcögős, nehézkes és sikertelen is. De – igazán váratlanul és szerencsésen – a darab második fele átmegy jól szerkesztett, jól dramatizált abszurdba, és – minden jó, ha a vége jó alapon – az előadás a végére nemcsak hogy megmenekül, hanem igencsak fel is erősödik. A teljes színészgárda szinte egy csapásra remekelni kezd, holott előtte mindig csak egy-egy szereplő vitte ideig-percekig az előadást. Hogy melyik rész hűbb Tarhoz, és melyik távolodik el tőle bátrabban – na, ez az, ami teljesen lényegtelen.

Annál is inkább, mert a pontos, figurákat, szöveget követő hűséget Tar Sándorhoz Mészáros Tibor már a kezdetekben sem tűzi ki – nagyon helyesen – célként, magának támasztott követelményként. A történések egyes elemei csak motívumként jelennek meg, a neveket is csak kölcsön veszi a rendező, a regényben leginkább mással és máshogy történnek meg a színpadon is megjelenő események, és új történések és új szereplők is feltűnnek az előadáson. Ez koncepciózus írói-rendezői döntés eredménye, de gyaníthatóan némi tanácstalanságra is lehet következtetni belőle. Mert a (Tar által megírt) termékeny alaphelyzet és a remekül megrajzolt figurák annyi irányba csábíthatják a színházcsinálót, hogy ember legyen a talpán, aki higgadtan ellenáll.

rózsaszín remény

Vranyecz Artúr, Bakota Árpád, Papp István, Pál Hunor, Mercs János és Kiss Gergely Máté

Néhány csábításról (mely egyébként a Portugállal és a Bánya-trilógiával kapcsolatban is mindig ott illegeti magát a mindenkori rendezők körül). Magyarországon közönségsikert lehet elérni azzal, ha mások nyomorával röhögtetik a nézőt. Például a Portugál nem egy sikeres rendezése ezt lovagolta meg. Mészáros Tibor és a Csokonai Színház ezt nem teheti meg, mert nyilatkozataikban és a Ráckevei Anna–Gemza Péter által fémjelzett közelmúlt műsorpolitikájában is egyfajta „morális esztétikai törekvés” figyelhető meg, mely a színház egyik legfontosabb feladatának tartja a társadalmi szolidaritást és a szépre, jóra törekvést, annak biztató interpretálását. (Ennek megvalósulásáért minden józan ember csak drukkolhat, miközben reménykedik, hogy ez nem ugyanaz, mint a felszínes-buta-harcias, alaposan lejáratott „remény színháza”-koncepció.) Erősen csábíthatja még a rendezőt a látszólag ártatlan, kabarészerű beszólásokkal, lecsapott poénokkal abszolvált közönségsikerre törekvés is. Ennek nem minden esetben áll ellen Mészáros, de az vesse rá az első követ…

A kevésbé jól sikerült kezdeti szakaszban az is zavaró, hogy sokszor és sokáig színen van az összes szereplő, és vagy követhetetlenül sokan hoznak össze egy-egy jelenetet (a nyüzsgő káosz gátolja a karakterek megmutatkozását, tompítja az ellenpontokat, hatástalanítja a poénokat), vagy egy-egy szereplőnek hosszú percekig nem jut szöveg, és eközben gyakran nem is tud mit kezdeni magával. Ennek ellenkezője is látható: az Öreg Misit játszó Bicskei István szerepe elejétől végéig meg van rendezve. Hitelesek és érthetőek a hosszú elhallgatásai, mert olyankor – szerepe szerint – mindig dunyha alá bújik és visszaalszik. (Bicskei persze azért is hiteles, mert pontosan, odaadással, szinte hibátlanul játszik.) Eleinte húzó erőnek mutatkozik, aztán további lehetőségek híján megakad a karakterformálásban és szerepív-építésben Ráckevei Anna (Száraz Esztike), Bakota Árpád (Terhes Mihály), Vranyecz Artúr (Béres szomszéd), Kiss Gergely Máté (Koczkás Oszi), Varga Klári (Zsíros Terézia Jolán) és Krajcsi Nikolett (Bántsági Mancika). A többiek is (kisebb-nagyobb megmutatkozásaik szüneteiben) hasonló gondokkal küzdenek, kivétel Sárközi-Nagy Ilona (Szöszi) és Kacsur Andrea (Bíbor Rózsika), akik kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtanak, mert előtérbe kerülésük, illetve háttérben maradásuk végig indokolt és motivált. (Szöszi viszi a narrátor szerepét, Bíbor Rózsika életét csak nagybeteg férjének ápolása tölti be.) Aztán – amikor a nők szövetkeznek férjeik megölésére – kitisztul a képlet. Könnyen követhetővé válnak a színpadi történések, valamennyi szereplő magára talál, nem egy új lendületet kap és kibontakozik (mint például Szalma Noémi Csendes Piroskaként és később Pál Hunor Végső Mártonként). Hasonló történik a férfiakkal is: a bankrablás tervezésétől egységessé válik a csapat, helyére kerül minden. A kisrealista jelenetezést is felváltja a mozgásban, játékmódban abszurdabb, a valóságtól jobban elemelkedő, szimbolikus akciókkal operáló, valóságra utaló színház. A Katona Gábor jegyezte koreográfia és színpadi mozgás (mely eleinte kicsit direkten képez elvont ellenpontokat a realista játékmóddal) az eszközhasználattal együtt (lásd: például a szemaforszerű létrát, mely képkeretekként is funkcionál a rendőrségi fotózásnál) magától értetődően szervesül a játékba. A Tar Sándor-műre már szöveg és történet is alig emlékeztet, az előadás – abszurditásában, bizarrságában – mégis ekkor kerül közelebb az író képviselte valóságlátáshoz, szellemiséghez. Ezért még azt is el tudom fogadni, hogy az egymást nemrég még leölni akaró szereplők a végén boldog happy endben ölelkeznek. Persze nyakatekert idill ez, de azért csak óvatosan ezekkel a boldog végekkel. Nehogy, ahogy egykoron a cikkek végén kötelező volt a vörös farok, most a színházban legyen kényszer a rózsaszín „reményfarok”.

Mészáros Tibor: Istent a falra festeni (Csokonai Színház, Víg Kamaraszínház, Debrecen)

Tar Sándor A mi utcánk című műve alapján készült. Díszlet- és jelmeztervező: Ondraschek Péter. Zenei munkatárs: Dargó Gergely. Koreográfus: Katona Gábor. Ügyelő: Sárkány Gyula: Rendezőasszisztens: Sóvágó Csaba. Súgó: Lezó Ádám. Rendező: Mészáros Tibor.
Szereplők: Bakota Árpád, Ráckevei Anna, Vranyecz Artúr, Szakács Hajnalka, Kiss Gergely Máté, Varga Klári, Mercs János, Krajcsi Nikolett, Pál Hunor, Szalma Noémi, Bicskei István m. v., Sőtér István m. v., Kacsur Andrea m. v., Sárközi-Nagy Ilona, Papp István, Szűcs Kata.

 

Facebook Comments