A Nemzeti Táncszínház most hideg. Nagyon. Bozsik Yvette legújabb darabjának, a Tayos-nak számos látogatója sem tudja belehelni. Egy hölgynéző ugyan az előadás előtt figyelmeztető kérdéssel céloz a várható hőmérsékletre, valahogy mégsem hiszek benne, hogy a Táncszínházban meg találnék hűlni. Mesebeszéd. Merészen leadom a kabátot, sálat. Bízom. Hamar kiderül, hogy hiba volt, mert bent a cipőm…
Egy „múlttal rendelkező” és egy magát most kereső alkotó bemutatóiról írt szövegek kerülnek kapcsolatba egymással, bár dialógusba nem bocsátkoznak, ahogy maguk a koreográfiák, Kovács Gerzson Péter és Oberfrank Réka legújabb darabjai sem.
Tapasztalt koreográfusoknál hajlamosak vagyunk a munkáikat nemcsak a kortárs tánc égboltján, hanem a saját életművükön belül is elhelyezni. Új előadásaikat gondosan felcímkézni, az őket megillető polcra tenni, és közben sokszor azon merengeni, mitől is életmű egy életmű, s vajon mi az alkotó feladata: a megújulás vagy az állandóság?
Darabot csinálni bármilyen címmel lehet, nem Sisi meg a lótuszvirág a gond, hanem a krónikus témahiány.
Egyre gyakrabban születik egyetlen írás több produkcióról. A sors (a kulturális médiumok erősen nyomott támogatási gyakorlatának és a szerkesztők előzetes elképzeléseinek képében) ilyenkor egészen különös együttállásokat tud létrehozni. Megesik, hogy egy prímszámot kell egy platformra hozni a kétpúpú tevével. Máskor azonban az előadások kis- és nagykifliként simulnak egymáshoz. Az Artus Társulat Érintés paradoxon és Góbi…
Izgalmas látni, hogy a KET táncművészei (…) mennyire hitelesen reagálnak a két teljesen más formanyelvvel rendelkező koreográfus látásmódjára.
A most bemutatott program témája (hadd használjam a program szót ernyőfogalomként, hiszen nem csupán egy előadást, hanem az azt követő feldolgozó foglalkozást is tartalmazza) egyenes folytatása a film problémafelvetéseinek – miközben a korábbi színházi nevelési céloknak úgyszintén.
Rég letettem arról, hogy a Budapest Táncfesztivál eseménysorában valamiféle koncepciót leljek, legyen szó a fesztivál idejére időzített hazai bemutatókról vagy akár a vendégegyüttesek fellépéseiről. Idén azonban kirajzolódott – gyanítom, hogy nem tudatosan – egyfajta rendezői elv, talán annak (is) köszönhetően, hogy a seregszemle előadásai kiszorultak a Művészetek Palotájából, ahol korábban kötelezőnek tűnt legalább egy világnagyság…
Sokak szerint Ladányi Andrea estje az utóbbi évek egyik legnagyobb hazai tánceseménye. Ez azzal együtt is igaz, hogy a Divided Time végül felemásra sikeredett.
Fodor Zoltán és Kulcsár Noémi is irodalmi forrásból merített legújabb bemutatójához. Fodor választása a modern magyar líra egyik korai alapkötetére esett, a Te meg a világban Szabó Lőrinc a legújabb kor emberének identitáskeresését hangosítja ki. Kulcsár Noémi folytatja megkezdett Shakespeare-adaptációinak a sorát, ezúttal az írói pálya vége felé született színművel, a Viharral. Míg a líra…
