Az előadás acélhúrokra feszített, hibátlan, zárt kompozíció. Tűéles. Metsző. Elevenbe vág. Megszólít. Felkavar. Megdöbbent.

Magyar tánc? Horrortangó.
Csak egy mozdulat. Egy férfi rúg egyet. Egy magyar úr. Magyar tiszt? Magyar keretlegény? Leendő áldozat? Ki tudja?
Rúg egyet, cipőtalpával súrolva a színpad deszkáit. Mint amikor valaki le akarja vakarni a lábbelijére tapadt mocskot.
Rúg egyet, pördül hozzá kicsinyt; könnyedén, felszabadultan. Szilajul. Lerúg valamit. Valakit. Valakiket. Hova? Valahova. Máshova. Bárhova, ahol már nem látni őket. Túl a határon. Gödörbe. Hajléktalan-szállóra. Évtizedek mozdulatai összeérnek. Akár a régi filmeken, ahogy Kabos Gyula maga elé kapta a kezét s bohózatilag játszotta, hogy fél. Védekezik. Hárít. Túl akar élni. Úgy, ahogy.
A mozdulatra ráúszik a csoport tánca. Rituális a koreográfia. Többen ropják, tüzesen, ahogy kell, majd hangok, zenék jönnek, Kovács Mártonéktól; ismerős dalok a múltból, magyar nóták, operett-slágerek, ún. történelmi dallamok. És működésben a masinéria, minden és mindenki mozgásban. A megcsavart szavak. A megcsavart helyzetek. A megcsavart életek. Megcsavart halál is, minden mennyiségben. Lazán, minden fakszni nélkül. És elhangzanak szavak, mondatok, enigmatikus fogalmakkal. Kőrösmező. Kamenyec-Podolszk. Valahol Oroszországban. Az ifjabbak kedvéért: magyar történelmi emlékhely, nyugat-Ukrajnában. De már a szó is eufemizmus: történelmi. Itt minden történelmi. Némedi Árpád láblendítése, a letakart barhesz, a kemény pukkanásokká stilizált pisztolylövések, a nyilas pártszolgálatos, szépséges kicsiny Helga (Varga Lili) utóbb kopaszra nyírt feje, a hosszú, fekete árnyék, amit ellenkormányzó úr (Kocsis Pál) húz maga után. (Nagy rá a kabát, igen).
A sziporkák, a szó-tűzijátékok, a Zeitstück-kabarettliig csúszkáltatott féktelen álomtánc úgy beszél a magyar történelemről (hja, a kikerülhetetlen terminus technicus megint, miközben Weöres integet a túlpartról: „le a világtörténelemmel”), ahogy Jancsó mesélt anno a filmbalettjeiben, Gothár a Megáll az időben; Pintérék aGyévuskában, Gergye az átriumbeli Opera amoráléban, s persze Mohácsiék az 56/06-ban, a Csak egy szögben, azEgyszer élünk-ben. Vagy a Katona A mi osztályunkban. A léptékeken, az arányokon lehet vitatkozni, természetesen.
Történetmesélés csak foszlányokban zajlik, bár szüntelenül történik, zuhog és zubog, csillámlik, ömlik, örvénylik az a valami az Örkényben, amit meg kéne valahogy nevezni, nevet kéne neki adni, majd ha már tudjuk, mi mind, hogy mi az. Az a valami.

mgyar táncok

Gálffi László, Pálya Pompónia, Dóra Béla és Bíró Kriszta / fotók: Gordon Eszter

Néha úgy érzed, lehúz az örvény, képek villódznak, nóták szállnak, dallamok szivárognak, s beáll a pokolmélynyi vaksötét, mint A Dohány utcai seriffben.

Fölgerjedten röhögcsélő férfiak gyűrűjében egy ukrán lány (Kerekes Viktória), bárisnyának mondták anno, ha igaz, akit sehogy se akar lepasszolni macsócimboráinak a házasember magyar tiszt. Büntetésül önkezével kell meghúznia a kivégzőpisztoly ravaszát.
Némedi nagybajszú rajzfilmplakát-figurája levedli harcsabajuszát, néhány ollócsattanás csak, s a népmesei férfiékességből kefebajusz lesz, pompás führer-paródia, akárha Chaplint látnánk A diktátorban.

A pusztítás mint artisztikus rituálé.

Auschwitz után nem lehet többé verset írni, mondja Adorno.
Kőrösmező után lehet-e vitatni a magyarok felelősségét? Igen, a miénket.
A meszesgödörben te meg én. A gyilkosok, s az áldozatok is közülünk valók.
Viszik a magyarokat, rikkantja a megilletődött állami kishivatalnok (Gyabronka József), szétzúzva a kisközösség intim ünnepét. Aztán hamar kiigényli egyik jó ismerőse varrógépét is, ha már úgyse lesz rá szükség. Hamar kiderül: viszik a zsidókat. A zsidó magyarokat. A magyar zsidókat. A cigányokat. A homoszexuálisokat. Az indiánokat. A kajla fülűeket. Az elhajlókat. Bárkit. Mindenkit, aki gyanús.
Érintgetem a szavakat. Nem lehet elég árnyaltan fogalmazni. Nincsenek szabatos fogalmaink a közbeszédben.

Mohácsiék előadása súlyos, nagy dráma, a szó mindenféle értelmében. Úgy ragadják meg, s járják körül a tárgyat, hogy mindjárt el is tartják maguktól. Elviszik néhol az abszurdig, a bohózatig. Nem aktualizálnak, mint a publicisztikus indulatú A velencei kalmárban, az egész mégis véresen aktuális. Könnyűnek tetsző, dupla fenekű poénok hussannak a nyitott tömegsír fölött. Országomat egy poénért? Nem, itt minden mást jelent. Azazhogy, mást is.

magyar táncok

Kerekes Éva és Gálffi László

Gondolom, lesznek, akik zsörtölődnek majd magukban, szemlélve a kabarétréfákig sikló gyötrelmes rituálét, de a játék végül is célt ér. Egyenként szólít meg mindenkit.
Az előadás acélhúrokra feszített, hibátlan, zárt kompozíció. Tűéles. Metsző. Elevenbe vág. Megszólít. Felkavar. Megdöbbent.

Rácsok borulnak a stilizált térre (Khell Zsolt, Kovács Nóra Patrícia), a katona(?)ruhák időtlenek (Remete Kriszta), s mire véget ér a gyilkos szcéna, már csak fényjelek a falon a tegnapi emberek. Nem dermednek mozdulatlan képpé. Megmozdulnak, szétoszlanak, szétporladnak, porrá és hamuvá lesznek. Gomolyognak, mint a füst. S a papírszemét aSátántangóban.

Az Örkény-csapat sorra leüti a magas labdákat.
Arról beszélnek, amiről nem lehet többé hallgatni.
Elhallgatott magyar történetekről. A bűnről. A felelősségről. Ama „fekete gyászünnepről”, amelynek „sötét ragyogása” „kiolthatatlanul izzik az egyetemes civilizációban” (Kertész Imre).
Az arcok, a képek, a helyzetek, a táncok artisztikuma felülírni látszik a rettenetet. A bujkáló, szabad szájúan filozofikus humor a Mohácsi-dramaturgia sajátja. A „János, legyen…” elemelt nóta-abszurdja évtizedeken át korcsolyázik. A váratlanul egymásra ismerő személyi motozó (Gálffi László) s a vizsgálat alá vont családanya (Kerekes Éva) érzelmes, nosztalgikus dramolettjében halkan dudorásszák hajdanvolt szerelmük kis dalait. Amikor még együtt voltak, az omnibusz tetején. Most meg a férfi, az intézményesített, szadisztikus perverzió képviseletében (minő plasztikus is a szó) testüreg-átvizsgálást abszolvál.
Aztán a háromkirályok abszurdja.

Az ukrán szerető fotózással egybekötött likvidálása.

S a história brutál-jelenetei, amelyekben kéjesen megpróbálják megörökíteni a pillanatot, amikor átlibben a test ama bizonyos tartományba. Szüntelenül rögzítenek, fényképeznek itt is, mint Závada Természetes fényében.

Nézzük, némán, az idegenrendészetileg leeresztett sorompót.
A családokat, bevagonírozás előtt.
Mit mondjak még?
Úgy mentem ki a széksorokból, mint…
De ez innen már privát történet. Ha úgy tetszik: civil.

Kovács Márton–Mohácsi István–Mohácsi János: E föld befogad, avagy számodra hely (Örkény Színház)
Díszlet: Khell Zsolt, Kovács Nóra Patrícia. Vetítés: Karcis Gábor. Jelmez: Remete Kriszta. Koreográfia: Kovács Márton. Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Bíró Kriszta, Debreczeny Csaba, Dóra Béla e. h., Epres Attila, Gálffi László, Gyabronka József m. v., Kerekes Éva, Kerekes Viktória, Kocsis Pál m. v., Némedi Árpád m. v., Novkov Máté e. h., Patkós Márton e. h., Pálya Pompónia e. h., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Varga Lili e. h.
Zenekar: Kovács Márton, Zságer-Varga Ákos, Rozs Tamás, Gyulai Csaba, Szabó Zoltán.

Facebook Comments