DráMAI mesék. Kortárs magyar gyerekdarabok: a Vaskakas Bábszínház sorozatának címében minden szónak súlya van, és kijelöli a tájékozódás irányait. Ezek közül a MAI kiemelésével külön is megtámogatott „kortárs”-on van a legnagyobb hangsúly, ami által a kortárs magyar drámákkal hasonló esztétikai szintre pozicionálódnak a sorozatban kiadott gyerekdarabok. A szerkesztők ebbéli szándéka teljesen jogos, vagy, ahogy ők maguk írják a fülszövegben: „A legtöbb kortárs magyar drámát bábszínházak mutatják be: ennek a műfajnak klasszikus történetei vannak, nem pedig klasszikus szövegei, ezért a meséket minden egyes alkalommal újra szokás írni.” Hogy mennyire bőséges ez a darabtermés, az a szerkesztők bátorságán is jól látszik: a sorozatot hétkötetesre tervezik (hátra van még a Legkisebb fiúk, az Andersenek újratöltve, A halhatatlan Vitéz László, a Tündérek, királylányok, boszorkányok és a Mai magyar mesemondók). A megjelent két kötet (Régi magyar történetek, Grimmek újratöltve) alapján a drámák irodalmi értékéhez sem férhet kétség: pusztán technikai értelemben adaptációk, egyébként önmagukban megálló, és olvasva is rendkívül szórakoztató szövegek. És annak ellenére kortársak, hogy évszázados történeteket dolgoznak fel: a Grimm-meséken és a régi magyar legendákon keresztül friss pillantással nézhetünk a mai világra. Azon túl, hogy a drámák – mint minden mese –, a jó és a rossz harcáról szólnak (vagyis határátlépések segítségével helyrezökkentik a világot), egy részük kifejezetten aktuális témákkal foglalkozik. A Hanyistók, avagy a grófkisasszony és a lápi szörny története (Pallai Mara) például a mássággal néz szembe, a rendezettség és a szabályozottság értelmére, határaira kérdez rá. Akárcsak a páratlan szeműek országáról szóló Szemenszedett mese (Gimesi Dóra), ahol a kétszemű Erzsikét tekintik páriának, és ahol az őt szidalmazó bármelyik – rendkívül ismerősen hangzó – mondatba bármelyik magyarországi kisebbség behelyettesíthető. A Farkas és Piroska (Tasnádi István) az elbeszélés és a hallgatóság (a bíróság) manipulálhatóságáról (is) szól. A Tündérkeresztanya (Veres András) pedig a mesélés ráérős helyzetét állítja szembe a rohanó világgal.

Valószínűleg a legkonzervatívabb színházi alkotóban sem merülne fel komolyan, hogy mondjuk a Lúdas Matyit Fazekas Mihály kétszáz éves, változatlanul hagyott szövegével állítsa színpadra gyerekek számára. (Érdekes, hogy esetenként viszont elvárás, hogy ezeknek a gyerekeknek, amint elmúlnak tizennégy évesek, meg kellene érteniük mondjuk a Bánk bán szintén majd kétszáz éves szövegét.) A DráMAI mesék nyelve – természetesen a korosztályi szempontokat figyelembe véve – érthető és gördülékeny, nyelvi eszköztára tartalmas, legyen bár uralkodó stíluseleme a líraiság, a szellemesség vagy e kettő keveréke. Az olvasó otthon érzi magát ezekben a szövegekben, melyek izgalmas játékot űznek anakronizmusokkal: néha ugyanabban a mondatban jönnek elő a mesékre jellemző, archaikusabb, és mai nyelvi fordulatok. „Elindultam sej-haj, szerencsét próbálni / megpróbáltam ehhez, sej, jó képet vágni, / nem is volt túl nehéz, / sej, jó képet vágni, / mert szerintem tök jó a világot járni” (Tasnádi István: Lúdas Matyi) – hogy máshogy mehetne ma világgá egy szegény fiú? Maivá, posztmodern hangulatúvá válnak ezek a szövegek attól is, hogy jó részük tele van utalásokkal. A Lúdas Matyiban például a Vitéz Lászlót játsszák a vásárban, a Farkas és Piroskában a vadász így udvarol a nagymamának: „Ma önről álmodtam megint / bocsánat asszonyom…” Különösen Gimesi Dóra darabjai, és azon belül is a Szemenszedett mese van tele intertextusokkal, melyek rendkívül finom humoráért bizonyosan hálás a felnőtt közönség is: „Nem is Mohács kell nektek általában / csak túrógombóc egy nagy tál darában”
A cím maga drámai meséket, gyerekdarabokat jelöl meg, ily módon nem korlátozza a kötet érvényességi körét a bábszínházakra. A szövegek nagy szabadságot adnak a technikai megvalósítás terén, nem tartalmaznak sok instrukciót. Talán egyedül a Tündérkeresztanya az, ami olyannyira bábos szemléletű szöveg, hogy megvalósítása elképzelhetetlen bábok nélkül. (Hiszen a mesélő többször is darabokra szedi, majd összerakja Zsiga figuráját, vagyis a báb fizikai valójában is részese az érési folyamatnak, átesik a beavatási szertartáson.) A szerkesztők sem csak a (báb)színházak figyelmét szeretnék felhívni ezekre a művekre, a kötetet színjátszókört vezető pedagógusoknak is ajánlják. Hiszen a darabbőség mellett itt van a darabínség, a könnyen hozzáférhető, polcról leemelhető, fellapozható daraboké… Hasonló válogatás ugyanis nem jelent meg a hatvanas évek óta – a DráMAI mesék kiadása tehát valóban korszakos jelentőségű. Az pedig már olvasva is elkezd látszani, hogy a szövegek színpadon is működőképesek: jól össze vannak rakva és a mai gyerekek figyelmének megfelelően akciódúsak, gyorsan peregnek, és – ami szintén nagyon fontos – ki tudnak kacsintani. A darabok különben már bizonyítottak, hiszen mindegyikből készült már egy vagy két sikeresnek mondható előadás. (Egyébként eleve felkérésre készültek.)
Mindkét kötet tartalmaz egy-egy tanulmányt is. Nánay István írása a Régi magyar történetekben az egész sorozatot vezeti be: körvonalazza a bábszínházi darabok kiadásának történetét, a bábozástechnikákban bekövetkezett változásokat, és kontextualizálja a kötet darabjait. Hermann Zoltán a Grimm-mesék keletkezésének történetét mutatja be alaposan, tanulmányának végkicsengése jól illeszkedik a sorozat küldetésébe: „A mese nem hagyomány, nem történettípus, nem szimbólum, hanem mondás. A medialitás maga. (…) A Grimm-mesék írott és mondott szövegének egymást megkérdőjelező fogalmai arra mutatnak rá, hogy a mesének nincs egyetlen »autentikus«, kötött formája, amivel lényegében azt is kimondhatjuk, hogy adaptáció sincs… A színháznak, bábszínháznak egyébként is aligha volna testhezállóbb feladata, minthogy ezt a mediális paradoxont vigye színre.”
A két kötet ugyanannak a négy írónak összesen tíz drámáját tartalmazza. Gimesi Dóra négy darabbal szerepel, ám ez a felülreprezentáltság teljesen érthető, hiszen jelenleg alighanem ő a legtehetségesebb (báb)színházi szerző. Szövegei rendkívül nyitottak, érzékenyek, könnyedek és játékosak. Rózsa és Ibolya és Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi című műveinek a leginkább meseszerű a szövete. E darabok hangvétele – az egymástól elszakított, majd újra egymásra találó szerelmesek történetének megfelelően – elsősorban lírai. A Hamupipőke több szállal kapcsolódik a mai gyerekek világához: minden karakterben van egy csipetnyi modern. Hamupipőke például nem csak szeretetreméltóbb, hanem sokkal emancipáltabb is, mint nővérei – biciklizik és könyvet olvas. Gimesi egy, a Rossini-operából ismert humoros szálat is sző a történetbe: a királyfi és a komornyik szerepet cserélnek, így a mostoha és a lányai a vízilónál épphogy szebb komornyikot kergetik az őrületbe levakarhatatlanságukkal. A rasszizmusellenes Szemenszedett mesében a tolerancia, a hűség és az empátia nyeri el méltó jutalmát. Humora elsősorban nyelvi, az Ady-, Radnóti-, József Attila-, Petőfi-, Juhász Gyula-idézetek és parafrázisok mulatságos kontrasztban vannak a szövegkörnyezettel, és a szöveg a szemmel kapcsolatos szólások, kollokációk előrángatásában is brillírozik.
Pallai Mara szövegei a legkevésbé lezártak – a Hanyistók… és a Jancsi és Juliska nagy teret hagy az olvasó és a néző történeteket kikerekítő fantáziájának. Így például nekünk kell kitalálni, hogy mi történik a két főszereplő lelkében, és hogy a Kisasszony miért üldözi el az utolsó előtti jelenetben Hanyistókot. A motiváció talányossága azonban egy kicsit talán zavaró a Jancsi és Juliska esetében, főleg, ami a Favágó, azaz az apa esetleges bűnrészességét illeti.
Veres András Tündérkeresztanyájáról már volt szó, másik darabja, a Holle anyó hasonlóan lírai és érzékeny szöveg, melyben a lustaság és a szorgalmasság nem egyszerűen a munkavégzést vagy annak hiányát jelenti. A Lány főként abban különbözik Nővérétől, hogy van benne kezdeményezőkészség, igény a világ megértésére, hiszen Holle anyótól is azt kéri, tanítsa meg arra, „hogyan kell meghallani a világot!”
Tasnádi István darabjai játékosak, szellemesek, és merészen kísérleteznek a meseszövés sajátosságainak kifigurázásával. A Farkas és Piroska destruálja a történet klasszikusnak számító, egyébként elég lehetetlenül hangzó verzióját: a keret egy bírósági tárgyalás, és az esküdtszéknek (olvasóknak/nézőknek) kell eldöntenie, hogy a Farkas vagy Piroska elbeszélése igaz. A Lúdas Matyi a mesék boldog végződésére reflektál ironikusan: Matyi nem csak hogy megbosszulja az őt ért sérelmet, hanem Döbrögi ráadásul úgy megjavul, mint a pinty: „Döbrögi magához tér ájulásából, és máris dalol: Cudar voltam, mindent bánok! / Klárám, áldásom reátok!”
Jó lenne, ha előbb vagy utóbb a szerkesztők is megnyilvánulnának valamelyik kötetben. Sok kérdés vetődik fel a sorozattal kapcsolatban – például, hogy milyen szempontok merültek fel a válogatás során, vagy hogy milyen állapotban, az alkotási folyamat mely pontján rögzültek a szövegek…
A dráMAI mesék addig is magukért beszélnek. És ez nem kevés.

DráMAI mesék. 1. kötet: Régi magyar történetek. 2. kötet: Grimmek újratöltve. Kiadta a Vaskakas Bábszínház, 2014