A humoros epizódok némelyike túlburjánzik, felesleges hajtásai még nincsenek lenyírva, és ez a beköpés-, beszólás- és tréfaáradat annyira ellepi a darabot, hogy a fő történetszálat olykor nem is látni a dzsungelében.

Az operabál nemcsak nálunk gusztustalan. Az osztrákoké például a milliomos építési vállalkozó, Richard Lugner botrányairól szól sok esztendeje. Hiába jönnek celebecskék, multi vezérek és miniszterek, a lapok csak arról írnak, kit hívott meg Lugner a páholyába. A szervezők nem szólhatnak bele – elvégre az operabál demokratikus intézmény –, kit visz oda magával az, aki megvesz egy páholyt. A ma már éltes korúnak mondható playboyra, Lugner úrra nem lehetne rásütni, hogy kényes ízlésű lenne. Ültek már mellette sztriptíz-táncosok, alkoholista színésznők, két éve Berlusconi hírhedt szeretőjével, a már éppen nem kiskorú Rubyval mutatkozott. A képmutatók legnagyobb ámulatára. Az osztrák gazdaság egyik legfontosabb szegmense az idegenforgalom. Melynek húzóereje a komolyzene, az opera. Ezért ott különösen nagy szentségtörésnek látszik Lugner úr tette. Holott fel lehet azt fogni egyfajta szociológia kísérletként is – az, ahogy a meghívottjaihoz viszonyulnak, éles fényben mutatja meg, milyen álszent, mennyire nyálcsorgatóan maradi az osztrák átlagpolgár – hiszen olvasni szívesen olvas Lugner úr meghívottjairól, de ha azok a közelébe kerülnek, tüntetőleg elfordítja a fejét – és az osztrák véleményformálók, kik is az egész operabál-jelenséget, két ujjal fogva, messzire eltartják maguktól.
Nálunk nemkülönben a ruhaköltemények, az esszenciális butaság és a gazdagság felvonultatása ez az esemény. Ámbár helyiérdekű Lugner még nem tűnt fel, hogy a reflektort egy páholyba fordítva megmutassa azt, ami nyilvánvaló – hogy nem vagyunk mi sem különbek a Deákné vásznánál. A legemlékezetesebbnek az az operabáli este mondható, melyet hajléktalan tüntetők zavartak meg; okkal és joggal.
Ez az egyébként vidám, kiabálós tiltakozás lehetett Kovács Márton, a Mohácsi testvérek és Parti Nagy Lajos komédiájának alapja. A Köd utánam számos – talán túl sok – szállal kötődik a mai magyar politikához. Nem egy poén a hírekből nő ki (ahogy abból nőtt ki Parti Nagy politikai értelemben rendkívül fontos kötete, a Fülkeforr és vidéke). Az operabáli tüntetés mellett az a szánalmasnak titulálható esemény inspirálhatta még, mikor is fontos miniszterünk mélyszegénységben élő gyerekeket látott vendégül luxusétteremben.
Homárszuflé a cigányoknak.

kod1_jelenet

Fotók: Gordon Eszter

Szabad-e ezen nevetni? Kinevethetjük-e az arcpirító érzéketlenséget? Nem nagyon tehetünk mást. Attól, hogy nevetünk rajta, indulataink intenzitása csökken ugyan, de az ellenállásra is lázító felháborodás még megmarad.
Operettnek mondja a színlap a Mohácsi testvérek rendezését. Nem lehet ezzel vitába szállni: hiszen egy gazdag fiú és egy gazdagsági potentát lányának egymásra találását mondja el. A zárlatban láthatjuk a kötelező egybekelés-dömpinget, a párocska egymásra találásának útjába akadályok gördülnek – van itt varázslatos elem is –, vannak benne zenés, táncos betétek (bonviván, szubrett, naivák, ami kell). Operett, akárcsak mondjuk a Mamma Mia, mely hasonlóan a házasságkomédia sémájára épül, operett, akárcsak a Te rongyos élettel megidézett Csárdáskirálynő. És a legnagyobb operettekhez mérhető a tekintetben is, hogy a végére leülepszik – akárcsak a Csárdáskirálynő végére (és itt érdemes utalni különösen a Mohácsiék örökbecsű verziójára) – jelentős mennyiségű szomorúság. Mint borosüveg alján a kefe.
Az egymásra találásokban kulmináló kifejletben maradt melankólia oka igen prózai. Annak felismerése: valóban itt élünk és így élünk. Itt és így kell élnünk. Ezt a felismerést kínálták a maradandónak mutatkozó operettek is, nemcsak a szórakoztatást.
Az előadás három felvonásának a következő címeket lehetne adni: Kaviár és szelfibot (ez tárgyalja az operabált, a fiatalok megismerkedését, itt jelenik meg a magyarul beszélő orosz herceg, és itt fotózza magát az Ördögh öreganyja, Pogány Judit, hogy aztán majd feltolja az egészet a fészre); A hekket nem kell megköszönni (ez már a Balatonparton játszódik, központi alakja a hekksütő, vagyis hekker, Mizse Lajos, Csuja Imre); illetve a Szabad e landolni ilyen bombázóval Ferihegyen? (a reptéren várakozva szereplőink egymásba futnak, hogy minden dramaturgiai ránc – látszólag – kisimuljon).

kod2_jelenet

A humoros epizódok némelyike túlburjánzik, felesleges hajtásai még nincsenek lenyírva, és ez a beköpés-, beszólás- és tréfaáradat annyira ellepi a darabot, hogy a fő történetszálat olykor nem is látni a dzsungelében. (Az alaptörténet követhetőségét az is nehezíti, hogy az operettvonulat mögött ott van egy Hamupipőke-szál az orosz herceggel, és sok egyéb más történethajtás, amit még az előtt érdemes lett volna kihúzni, mielőtt belepte volna a jeleneteket.)
Poénokban annyira gazdag e mű, ha van valami, amit biztos nem kívánnánk utána, akkor az egy jó kis dumaszínházi előadás (ahogy hat martinira se kér az ember még egy édes koktélt). A karakterek mindegyike a sajátos Parti Nagy-nyelvet beszéli, nem válnak el egymástól, nem lesznek több dimenziósak. A nehézkesebb szövegrészek, hosszabb szöveghullámok ugyanakkor egyértelművé teszik: a próbafolyamat nem volt kellően hosszú. Azok, akikre egyértelműen rá lett mérve a szövegük, brillíroznak, míg a kevésbé karakteresebbek, akikre nem volt olyan egyszerű rászabni a mondataikat, akadozottabban működnek.
Csuja Imre olyan vehemensen, olyan természetesen játszik, hogy szinte letapossa a vele egy színre kerülőket. Hozzá passzol minden részlet, így különösen a rolling geg (ez az a poén, amely végigköveti, és felismerhetővé teszi a karaktert; jelen esetben így hangzik: megvetem őket), poénjait mintha jól megforgatta, kitalálta volna már (egyet idézzünk: „horgászok… nem zavar, ha csinálják, de csinálják a négy fal között” – amibe benne foglaltatik a homofóbok egyik tételmondata is). Nagy Zsolt hasonlóképpen működőképessé, hitelessé tudja tenni a kissé balfék, szerencsétlen szerencselovag karakterét. Partnere Takács Dóra Diána már kevésbé. Ő adja a Hangot, a kereskedelmi tévés énekvetélkedőkből ismert arcot, aki hogy szépnek lássák, befújja magát Sissi (igen, a magyarok királynője) könnyeivel.
A „könnyeket rejtő üvegcse” története Nagy Zsolt előadásában, illetve a „Kádár kislánnyal sakkozik” betét – ez utóbbi Pogány Judit felvezetésében – ennek a vérbő operettnek a legszebb próza-áriái. Rövidnovellák. Nem tesznek jót ugyan a darab ritmusának, de kihagyhatatlanok. Kevésbé állítható ugyanez a két hosszú gegről – ezek a slapstick (hasraeesős, tortadobálós) komédiába való elemek egyébiránt hatásosak. Az egyik legérettebb alakítást nyújtó Debreczeny Csaba, az Ördögh, vagyis a konfliktust generáló moral insanity, az első felvonásban a kabátban nem leli meg – hosszú, eleinte kínos, majd kifejezetten vicces perceken át – a karját, hogy a hercegnek nyújtsa. A második felvonásban Vadász Stüszi (Baksa Imre) gyűröget össze zavartan, időt húzva, egy nejlonzacskót.

A sok geg-bába közt elvész sajnos a gyermek (a többletjelentés): az operabálon megjelenő cigány (Máthé Zsolt) jóllakatása betagozódik a többi ötlet közé (a csak falatozgató cigányemberé az egyik legjobb poén, mikor is bevallja, hogy kint már evett egy keveset, egy kis tál katonát, meg egy kis ezüst kád töltött káposztát, ezért nem akaródzik neki többet befalni).
Ahogy Für Anikóra (ő lenne a primadonna), úgy a szerelmeseket alakítókra, Kurta Nikére (szubrett) és Vajda Milánra (bonviván) is áll, hogy nem elsősorban alakításukkal, hanem a rájuk kiosztott szöveggel van probléma: szövegük szerint ők ugyanis nem klisék paródiái, mint a többiek, az államtitkár (Némedi Árpád) vagy Ördögh állandóan megalázott, a vak komondorról éneklő felesége (Bíró Kriszta), hanem tőrőlmetszett klisék. A szerelmesek, kiknek egymásra találását zengi e komédia, a legkevésbé sem látszanak egymásba habarodottnak, csak kicsavart, kiégett mai magyar fiatalnak. Ezért, hogy Kenedics állhatatossága (nem akarja az oroszoknak eladni a Szent László-töbört; »“földterület, felszíni karsztforma” – a szerk. megj.«) inkább tűnik makacsságnak, mint elvek vezérelte kitartásnak. Ezért, hogy szerelmese, Berta, semmivel sem tűnik különbnek, mint butuska, röhögcsélő, újgazdagtini-testvérei (Osváth Judit, Lénárdt Laura).
Kovács Márton zenéjében nincsenek nagy slágerek, olyan ütős dalok, melyeket dúdol majd minden mechanikai műszerész a Mercedes futószalagja mellett. Jól funkcionáló, alap operett- és könnyűzenei slágereket (Az egyiknek sikerül, Délibábos Hortobágyon stb.) megidéző, azokat alaposan meggyűrő és átdolgozó szerzemények vonulnak fel. Illetve mollban elmondott melankolikus betétek.
A szereplők mozgásában van némi felvonulás, catwalk jelleg: a táncos jelenetekben úgy vonulnak, mint egy kifutón, divatbemutatón. És most és itt, érdemes megjegyezni, hogy mennyire jók, mennyire jól hozzák az operettvilág, a fülledt operabál, a balatoni part hangulatát Remete Kriszta ruhái.
Mohácsiék rendezése világító háttérelemekre, kockákra épít, a Balatont csak pár kitett nyugágy mutatja fel, meg a rágós hekkek. A repülőteret egy indulási kijelzőtábla.
Hogy a darab nem elsősorban a szerelmesekről szól, hanem arról, ami itt van, amiben élnünk kell, amitől nem szabadulhatunk (határra kifeszített dróthálótól a gazdasági iránymutatóvá tett nepotizmusig), az első perctől világos. Talán túlságosan is világos.
És azon, ami itt van, azon lehet nevetni.
Legalább ennyi szabadság megmaradt. Legalább ez a darab van. Ez az operett. És mint a legjobbak a műfajban, természetesen ez is sírva vigadós.
Mert nekünk ez jár.

Kovács Márton – Mohácsi testvérek – Parti Nagy Lajos: Köd utánam – Örkény Színház

Díszlet: Mohácsi András. Jelmez: Remete Kriszta. Zene: Kovács Márton. Dramaturg: Mohácsi István. Dalszövegek: Parti Nagy Lajos. Koreográfia: Bodor Johanna. Fénytervező: Kehi Richárd. Súgó: Horváth Éva. Ügyelő: Sós Eszter. A rendező munkatársa: Tóth Péter. Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Csuja Imre, Debreczeny Csaba, Bíró Kriszta, Kurta Niké m.v., Osváth Judit e.h.,
Lénárdt Laura e.h. , Pogány Judit, Ficza István, Takács Nóra Diána, Nagy Zsolt, Vajda Milán,
Für Anikó, Baksa Imre m.v., Némedi Árpád m.v., Máthé Zsolt, valamint Novkov Máté eh., Szathmáry Judit mv., Murányi Márta mv., Ignácz Dániel, Vásárhelyi Márton. Zenekar: Csíkvár Gábor, Kápolnás Attila, Kovács Márton, Sebesi Tamás, Zságer-Varga Ákos/Wagner-Puskás Péter.

Facebook Comments