A mostani koncert összegzésnek, keresztmetszetnek is tekinthető, de muzeálisnak semmiképp nem érezni. A dalok – előadójukkal együtt – a mélyen megélhető kortalanság nyugtató érzetét keltik.

Könnyed léptű, törékeny asszony a színen. Kora ránézésre húsz és hetvenvalahány közé tehető, mosolya széles, őszinte, lefegyverző. Villanyoltáskor majd így köszön el a közönségtől: „Békét a Földnek”. Hitelesen hangzik egy olyan embertől, akiből igazi belső béke sugárzik. Nincsenek pózai – vagy ha igen, azokat rendkívül ügyes természetességgel álcázza póztalanságnak. Zeneszerzőként, énekesként folytonosan megtöri a szabályokat, végül még azzal is, hogy világhírű hangvariátor létére második, utolsó ráadásként teljesen szabályos török ringatót ad majd elő teljesen szabályosan.

pa2008mm0608_Performing Arts; Walker Commission.Meredith Monk and Ann Hamilton; Featuring the Meredith Monk Vocal Ensemble: Songs of Ascension.Thursday-Saturday, June 12-14, McGuire Theater.Rehearsal June 8, 2008.

Cameron Wittig courtesy Walker Arts Center

Meredith Monk több mint fél évszázada áll a színpadon, vagyis a szerencsésebbeknek bőven lehetett alkalmuk találkozni vele, de Magyarországon sem most jár először – igaz, legutóbb tizenegy éve fordult meg a Trafóban. A hosszú évek során zenélt-énekelt-táncolt már egyedül és saját együttesével, komponált operát, kipróbálta és továbbfejlesztette különleges hangképző- és előadói stílusát sokféle műfajban – mindig saját útját járva, művei félreismerhetetlen egyéniségét mindvégig megtartva. A mostani koncert összegzésnek, keresztmetszetnek is tekinthető, de muzeálisnak semmiképp nem érezni. A dalok – előadójukkal együtt – a mélyen megélhető kortalanság nyugtató érzetét keltik. A darabok rövid felvezetése barátságos, arányosan közvetlen és informatív.

Ujjongó himnusz-szerűséggel indul az este, de egy idő után a dal felülírja önmaga szabályait, ismétlősen-dadogósan játszadozóvá válik, aztán visszasimul; közben megjelennek a jellegzetes kézmozdulatok is – nem énekes, nem is táncos gesztusnyelv ez: a hang-színteret kitöltő monki testkíséret –, végül fönn marad a hang, fönn a kéz is. 

Az első a capella darabokat Új-Mexikó ihlette: egy fiatalkori út – a hang útja. A távoli táj fölött szállnak a hajlított, szélesen szárnyaló zenei frázisok, aztán mintha kisiklana a hanghullám-vasút, mintha a duda tömlője leeresztene, mintha kimenne az énekesből a szusz, lejárna a lemez. Meredith Monk jellegzetes „fogása” ez: szokatlan vokális töréseket-történéseket iktat be időről időre: „oda nem illő”, más tónusú hangokat, szekvenciákat.

Zajos sikert arat két rovardal. Úgy szól az ének, mintha az előadó ujjaival dobolna megannyi húron – nem hullámzik, hanem buckák-szaggatta döcögő vonalban döngicsél a hang. És persze nagy ziccer a lassan, kanyargós úton „landoló” rovar mulatságos, föl-fölizzó zümmögése-cimmegése – nem hagyja ki.

Egy széles mozdulatokkal kísért „madaras” szám után következik az első altató. Sok követi majd még – ahogyan szellemekben-kísértetekben sem szűkölködik a program. Az altatók erős fővonalaként (a névhez és a műfajhoz híven) mindvégig ott a megnyugtató-csendesítő, lassú ringás, amit nem széttör, csak megszakít, elterel kissé a szétszaladó harmónia, a szabálytalan ritmusképlet; a szellemek ugyanakkor játékosan-kiismerhetetlenül uralják a teret, akkor is meglepnek, amikor számítunk a meglepetésre.

Az első rész derekán két könnyed bravúrdarab: szólóénekesre komponált duettek. A Click Song (kb. csettegő) no1 nagy ívű, folyamatos, tisztán zengő dúdolás, miközben az előadó ritmikusan csetteg-cicceg; csücsöri, kerek, vagy széles, máskor tátott ajakformálással, nyelvvel-szájpadlással képez második hangot: igazi vokális skizofrénia. A Click Song no2 technikája más – ott eleve szaggatott elemekből épül fel a majdani folyamatosabb dallamfutam. Le-föl szaladgál a hang, olykor lejár a gép, elfárad a gramofon rugója, leugrik a tű, vagy kiszalad a masinából a gőz, a daldarab verembe hull.

Egy dorombról szóló kis opusban ritmikusan peng-bong a csöpp száj-hárfa, amíg egyszer csak az előadó nagy erővel beleénekel a kis hangszerbe – áténekel rajta –, és ettől magasan szárnyaló hangja zendülő felhangot kap.

A műsor letisztult, takarékos gesztusokból bőkezűen felépített. Egyes darabok eleve játékosabbak – fölszalad a hang a hegyre, kinyúlik oldalt a szurdok fölötti semmibe, láthatatlan lényeket hív elő, a kíváncsi kis lények ide-oda szaladgálnak, majd fenéken lecsúsznak a völgybe visongva. Máskor mélyebb tónusú, balladisztikus téma szólal meg, ami fölé denevér-rikoltásokból épül hangkupola. Néha-néha a monkiáda, a különféle hangok párbeszéde mintha kissé túl konkrét elemekből épülne, túl realisztikus (szinte színpadiasan realista/naturalista) dialógussá változna – afféle formai didaxis érződne –, de ez az érzés hamar elmúlik.

A szünet után változik a műsor: Meredith Monk a zongorához ül, a dalok jellege, tónusa is más lesz. Nem valamiféle „korszakváltásról” van szó – hisz mindkét rész több évtizedről ad áttekintést – inkább arról, hogy a zenei kíséret – ha kevés hangból építkezik is, ha repetitív is – mintha a kiegyensúlyozottabb harmóniák felé vinne, mintha az ének alá matracot terítene. A meglepő „hangfordulatok”, a szándékos el- és kisiklások továbbra sem maradnak el, most mégis több a megbicsaklás és törés nélkül végigvitt futam, több a „tiszta” érzelem. Olykor már sok is: pillanatokra (de csak pillanatokra!) szinte egy romantikus musical hősnőjét hozza elő a képzelet. Másrészt komótosabbak – ha úgy tetszik – fajsúlyosabbak is a második rész darabjai: ugyanannyi időbe nagyjából fele annyi szám fér bele, mint a szünet előtt. Ebben a részben nem ritka a szöveges dal, noha a „jellemző” Meredith Monk-darabok általában minden létező nyelven értelmezhetetlen, ugyanakkor nagyon plasztikus, kifejező „szöveggel” szólalnak meg.

Ballada-szerű darab – valójában újabb ringató – indítja a „felvonást”, utána ellenpontként virgonc, táncikálós zongorafutamokal kísért gyerkőcködés jön: vihogva pattogó dalolósdi. A harmadik megint másfelé kanyarodik: összetett, kompakt kis dalmű (hang-játék), amely egy jövőbe látó, vizionárius (bolond) lányról szól.

Ezután egy másik lány útra kel, útitársakat castingol. Egészen sima dal-szerű dal – hívogat-riogat, hujjogat, kérdez –, mintha még refrénje is volna (de persze nincs…).

Bús-elégikus ballada következik – az „utolsó dal” (Last Song) –, majd egy olyan mese (The Tale), amely nem más, mint egyezkedés, alkudozás a halállal. A szokatlanul hosszú szövegből – előre jelzett meglepetés gyanánt –jó néhány sort magyarul énekel a szerző.

A koncertet „hivatalosan” záró darab lefelé tartó, szolidan ereszkedő nemes befejezés – volna, ha hagynánk ilyen könnyen elköszönni a csodás letisztultságában hatalmas erőt hordozó énekes-szerzőt, aki mintha a fél földteke globális népzenéjévé párolta volna mindazt a hatást, amelyből saját világát kialakította. De nem hagyjuk, így aztán ráadást, majd újabb ráadást kapunk.

Az első mi más is lehetne, mint egy szöveg és dallam nélküli légdal (breath-song): szaggatott, hehegős-fújkálós, belégzős ritmuspöfögő. Játékos, hatásos, emblematikus.

Az utolsó ráadás két rövid sornyi magyar népdal után egy híven, monkosítás nélkül előadott altatódal az elgyötört Törökországból. Tovább nincs hová fokozni. A fény lemegy, a főszereplő elköszön, elsétáltában pátosz nélküli természetességgel békét kíván a Földnek. Úgy legyen!

Hol? Trafó
Mi? Music for Unaccompanied Voice, Music for Voice and Piano
Ki? Meredith Monk

Facebook Comments