A magyar színházak nagy része még mindig úgy gondolkodik, hogy előadást csak drámákból kiindulva lehet készíteni. Mostanában pont azok szakítanak leglátványosabban ezzel a hagyománnyal, akiknek a drámák színpadra állítása a tanult szakmájuk.

Talán nem is tud róla az olvasó, milyen sok dramaturgból lett rendezőt ismer. Találkozott például Kárpáti Péter, Zsótér Sándor, vagy az utóbbi időben Gáspár Ildikó jellegzetes és különös színházával, vagy épp a magyar dokumentumszínház honfoglalójával, Lengyel Annával. Ha pedig a most induló rendezőgenerációt nézzük, látni fogjuk, milyen feltűnően magas köztük a hasonlóan erős dramaturgegyéniségek száma. Önállóságra, emancipációra, saját alkotómunkára és döntésekre vágynak. A hagyományos dramaturgszerep, az ismeretlen remekműre rátaláló Olvasó Nyuli karaktere legfeljebb egyik arcuk a sok közül. Sőt, jelen pillanatban úgy tűnik: kortárs rendezőink közt senkitől sem áll távolabb a mások drámáinak olvasásán alapuló színház, mint a frissen végzett dramaturgból lett színházcsinálóktól.

Csoportkép. Fekete Ádám darabja a Trafóban. Toldi Miklós felvétele

Mi a háziszolga dolga?

„El szoktuk felejteni, hogy mindent lehet” – mondja Fekete Ádám, aki dramaturg szakra járt, a TÁP színházban színészkedik, és a Trafóban rendezett is már. Mostanában elsősorban filmekből, versekből merít, és a szöveggel szemben inkább a csendek érdeklik. Előadásait maga írja, nem korlátozza a választható drámairodalom. „Tény, ha egy kőszínházba fiatal rendezőt hívnak, legtöbbször rögtön azt kérdezik, milyen darabot rendezne. Egy performansz eleve föl sem merül, és logikus, de alkalmazott jellegű szempont, hogy a társulatbeli minél több színésznek kínáljon a darab jó szerepet.” Nyilván csekély meglepetést okoz, hogy a színház változását a struktúra ezúttal is lassabban és nehézkesebben képes követni. Rögtön a felkérésben („javasolj egy darabot”), sőt, már a hasonló szellemiségű egyetemi feladatok során megfogalmazódik az elvárás, amely viszonylag szűk szabadságot enged abban, mit hívhatunk színháznak.
Amikor dramaturgból lett rendezőkről beszélünk, nem okvetlen és nem szükségszerűen arról van szó, hogy a dramaturg a rendező helyére lép. Abban a pillanatban, hogy a szokásostól eltérően gondolkodunk a színházi működésről, módosulnak a szerepkörök. Nem biztos, hogy a DINAMO Budapest alkotói közt, akik kísérleti sétáikat a fluxusművészettel rokonítják, ki lehetne vagy ki kéne például osztani a hierarchikus rendezői és dramaturgszerepeket. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy a dramaturgok kezükbe vennék az irányítást, mert megunták, hogy ők a „háziszolgák” – ahogy Géher István emlegette hamiskásan szegény dramaturgokat. „A hagyományos dramaturgfeladat lényege, hogy a másik ember a legjobb arcát mutathassa, és te ebben segítesz neki” – mondja Fekete, akitől speciel ez a szerep sem áll végtelenül távol. Talán azt sem túlzás állítani, hogy túl is vállalja magát benne.

DINAMO. Nyolcadik kerületi kísérleti séta. Thury Lili felvétele

Persze a dramaturgpuccs sem ördögtől való gondolat. Akad, aki egyedül ül be a rendezői székbe. A DINAMO sétáit kitaláló alkotócsapatban is mindig sor kerül valakire, aki aktuálisan kimondhatja az utolsó szót. Hol Cserne Klára, a frissen végzett dramaturg kapja meg a többiektől a lehetőséget, máskor vetésforgóban a többiek, például Thury Gábor, aki ugyanabban az osztályban végzett, mint Cserne és Fekete. De náluk inkább közös munkáról, kollektív alkotásról beszélünk, ami elmossa, és kissé feleslegessé teszi a szerepkörök elkülönítését: felértékelődik a bernhardi kategória, a színházcsináló. „Csomó szakmában egyértelmű, hogy több ember kell a munka elvégzéséhez. A nagymama komódja például meglehetősen nehéz, egyetlen ember nem tudja felemelni, kell hozzá egy egész költöztető brigád” – mutat rá Cserne arra a döntő momentumra, hogy a színház sosem magányos, hanem mindig szociális műfaj, ahol a gondolat is közösségben fogan.
Ennek nem mond ellen persze az sem, hogy a többi itt felsorolt alkotó hagyományosabb rendezőszerepet visz. Például a már emlegetett Fekete Ádám, aki Kárpáti Péter vagy Pintér Béla színházához hasonlóan szeretné irányítani saját szövegének sorsát. Nem szövegben, hanem előadásban gondolkodik, és Pintérrel az is rokonítja, hogy nem zárkózik el saját maga színpadra léptetésétől sem. A színházi munkakörök nála átjárhatóvá válnak.

Kézen fog, de hova vezet?

Ezek a színházcsinálók egy nálunk semmiképp sem mainstream vonalat, a leginkább Halász Péter, Pintér Béla vagy a Mohácsi testvéreken keresztül ismertté vált szerzői színházat viszik és variálják tovább. A szerzői színház szakít rendező és drámaíró kategorikus különválasztásával. Ezen kívül nincs ezekben az alkotókban semmi közös. Fiatalok esetében furcsa és ijesztő is volna lezárt tendenciákról beszélni. A színházcsináló megjelenése pedig nem azt jelenti, hogy megteremtésével öröktől fogva adott és kőbe vésett munkakörök változnak meg. A rendezőszerep önmagában is meglehetősen fiatal. A 18. század végétől szokás számolni a folyamat kezdetét, amely a rendezői színházhoz vezetett, a kortárs színházcsináló alakjában ez a szerep csak tovább módosul. Művészeti ágak és szerepek emancipálódása sosem feszültségmentes: a rendezői színház esetében például felmerül az „önmegvalósító rendező” gyanúja. Ennek a modellnek hozadékaként a nagy esztéta, Fodor Géza az előadás egységét, veszteségként pedig a nagy színészegyéniségek visszaszorulását említette. Azóta a színházcsináló is megszületett, és igényt tart arra, hogy a színház fogalma tovább változzon, hogy újabb és újabb szándékokhoz idomuljon.

Boross Martin előadása, az Etikett. Bartha Máté felvétele

És hogy miért pont a dramaturgok? „A határterület mindig szabadságot ad” – keresi a lehetséges magyarázatot Thury. Kétségtelen, hogy az emlegetett dramaturg osztály fölött végzett Boross Martin tevékenysége, akinek projektjei az őt követő generációt nagyban inspirálták, nyugodtan nevezhető a határterület színházának. Munkái között éppúgy szerepel buszos kirándulás, mint a Jurányi Inkubátorház volt iskolaépületének ablakaiba álmodott who-done-it, vagy két sajátos táncos egyéniség személyes bakancslistájának közvetlen hangon elmesélt mesedélutánja.
A szerzői színház különösképpen alkalmas egy új, aktív nézői szerep kialakítására. A néző ezekben az előadásokban erősen érintetté válik. Nem, ez most nem eufémizmus a közönség vegzálására. Bár finoman és érzéssel, egyes alkotóknál a bevonósdi is előfordul. Talán azért nem traumatizálódunk mégsem, mert a bevonódás jóval megelőzi a néző nyílt megszólítását. Mire nekünk szegezik a kérdést, jó esetben már réges-rég létrejött egyfajta kommunikáció és együttlélegzés színész és néző között. Akit ebben a helyzetben megszólítanak, az inkább öntudatlanul reagál, mintha egy kötetlen társasági beszélgetés résztvevője lenne. De kivédheti, ha a helyzet mindenképp ellenére van. És igen, olykor már a témaválasztáson múlik, mennyire szívesen reagálunk, mennyire zsigerien érint minket a problémakör, ami ezeket az alkotókat megmozgatta. Nem elenyésző az öröm, amit az eddig ritkán, vagy akár meg sem fogalmazott felvetések, hangulatok felismerésekor érzünk. Mert anélkül, hogy csökkenteni akarnánk az örökérvényű klasszikusok jelentőségét, nehéz minden problémafelvetéshez korábbi drámaelőzményt választani. Megtalálni azt a drámaírót, aki az engem 2016 februárjának első csütörtökjén, délután háromkor foglalkoztató problémát máig hatóan feldolgozta. Máskor, másnak meg leginkább úgy érdemes.
Nem csak egy, sokféle út létezik, és nem kis bátorság kell a sajátunk kiválasztásához; erre tanít bennünket az új undokak színháza.