Tompa tehát olyan atya, aki keveset tartózkodik a „családjával”: akár egy elvált szülő. Vasárnapi apuka.

Amikor egy alkotó a színházról beszél, néha burkoltan fejezi ki magát. Mit árulnak el a szóképei, milyen ideológia sejlik át a szavain? Az alábbiakban Tompa Gábor szemléletét vizsgálom meg, elsősorban metaforák alapján. Időnként összehasonlítom látásmódját Ariane Mnouchkine-éval, mert így jobban kirajzolódik valami, amit talán „férfias” szemléletnek nevezhetünk.

006_ArianeMnouchkine4

Ariane Mnouchkine

Egyikük ötven, másikuk huszonöt éve igazgató, egyikük a Théâtre du Soleilnél, másikuk a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál. Egy-egy 2010-ben megjelent magyar nyelvű könyv foglalja össze Ariane Mnouchkine, valamint Tompa Gábor színházszemléletét, velük készült beszélgetések alapján – elsősorban azokra hivatkozom.

Ariane Mnouchkine ezt állítja a társulati létezésről: „úgy hiszem, egy csoportnak anya-struktúrája van. Még akkor is, ha férfi az irányító. […] Egyesekkel szemben anyáskodom” (Mnouchkine 117.). Máshol, ugyanabban a könyvben: „Hogy együtt éljek és harcoljak ezzel a családdal és családért, amely egyszerre védelmez és felszabadít” (Mnouchkine 11.). Vagy: „a színház istenei nekünk adományozták a Cartoucherie-t, a mi csodálatos házunkat” (Mnouchkine 113.).

Mnouchkine tehát metaforikusan háznak nevezi a színházat, családnak a társulatát és anyának önmagát. Mások is aggatnak rá hasonló, a női szerepkörökből kölcsönzött címkét: „Mnouchkine-ra mint rendezőre inkább a vajúdásban segédkező bába szerepe várt” (Simhandl 484.). A rendező dolga Mnouchkine szerint is hasonló az életre segítéshez: „levegőt adni a színésznek” (Mnouchkine 14.).

Ha Mnouchkine viszonyulása a színházhoz nőies szerepkörökkel írható le – vajon hogyan fogalmazhatunk Tompa esetében? ő ezt mondja a munkájáról: „A »rend« szóban benne van a »rendező«, a »rendezés« szónak is a gyökere, nagyon szép ez a magyar nyelvben. Így világossá válik, hogy nemcsak egy színmű színpadra viteléről van ez esetben szó, hanem egy rend megteremtéséről.” (Tompa 2010, 105.)

Ki az, aki rendet teremt? Egy „takarítónő”-ről volna szó esetleg? Dehogy. „Azért érdekel engem, a színházban és a költészetben is, a pontos meghatározott forma, mert ez, úgy érzem, egyfajta isteni rendnek a jele”, olvassuk tőle (Tompa 2010, 105.). A rend megteremtője tehát inkább isten – vagyis egy Atya.

Ezt alátámaszthatja az a hierarchikus gondolkodást felvállaló nyilatkozata is, miszerint „a színház nem demokratikus intézmény. Ellenkezőleg: minél demokratikusabb egy társadalom, a színháznak annál »arisztokratikusabbá« kell válnia” (Tompa 2010, 30.). Ezt úgy érti, hogy „a színházon belül, Orwellt parafrazeálva, minden színész egyenlő, de vannak egyenlőbbek” (Tompa 2010, 30.). Meghökkentheti az olvasót, hogy a beszélő az áthallás folytán az Állatfarm zsarnoki figuráival azonosul. Mivel indokolja látásmódját? Azt írja ugyanott: „Vagyis vannak tehetségesebbek és kevésbé tehetségesek. Ha azonban mindenki felismeri önnön helyét és hasznosságát a társulatban, akkor a színházban rend van” (Tompa 2010, 30.). Rend és csend.

007_DSC_szkarossy 5240

Tompa Gábor. Szkárossy Zsuzsa felvétele

Vannak-e még olyan jegyek, amelyek Tompa Gábor „isteni” mivoltát támasztják alá? Találhatunk ilyeneket a „templomában”. Először is: a kolozsvári színház mindegyik plakátja – a nem általa rendezett előadásoké is – fennen hirdeti, ki áll az intézmény élén. Ahogy a színház honlapjának legelső sora is ezt az információt igyekszik közölni. Emellett: amikor a főbejárat felől lépünk be a színházterembe, Tompa Gábor arcképe mellett kell elmennünk – farkasszemet nézhetünk vele. A hangja is betölti a teret: ugyanis ő „mondja be” az előadás kezdése előtt, hogy mit tilos: telefonálni, fényképezni. Több nyelven sorolja, hiszen ő bábeli tudással bír: a könyvéből is kiderül, hogy hét nyelven beszél.

Nem csoda, hisz: „Bukarest, Jászvásár, Craiova, Budapest, Bécs, Barcelona, Belfast, Glasgow, Freiburg, Limoges, Párizs, London, Palma de Mallorca, Prága, Philadelphia, New York, Newcastle, Maribor, Terrassa, Sitges, Szkopje, Szolnok, Újvidék, San Diego, Szöul – ezekben a városokban adatott meg Erdély határain túl egy vagy több előadást rendeznem, többhetes vagy több hónapos ottléttel. […] Felidézni a felsorolt városokban töltött óráimat, napjaimat, hónapjaimat, sőt, éveimet… Vajon nem késő? Ha összeadnám azokat, a kilencvenes évek után leélt életemnek csaknem a felét tennék ki…” (Tompa 2015, 5.)

Vegyük komolyan, amit itt olvasunk, hogy Tompa Gábor az igazgatása alatt levő színházban idejének csak a felét tölti? Vegyük; sőt: a színház honlapja is közli, hogy sokat tartózkodik például Amerikában: „2007 januárjától a Kaliforniai Egyetem (San Diego) Színházi Tanszékén a Rendezői Program vezetője”. Tompa tehát olyan atya, aki keveset tartózkodik a „családjával”: akár egy elvált szülő. Vasárnapi apuka. Vagy az isten-hasonlatnál is maradhatunk, hiszen: bár testi valójában nem látható, mint ahogy írtam, mindenütt érzékelhető a jelenléte.

Milyen ez az atya? Szigorú. A legutóbbi, 2015-ös kolozsvári előadása beharangozóját így fogalmazta meg valószínűleg maga Tompa: „Az öreg hölgy látogatása egy vidéki kisváros kórbonctani lelete. Olyan városé, melyben az »egyletecskékbe«, »közületecskékbe«, egyesületekbe, társaságokba és egyéb érdekszövetségekbe tömörülő közösség a nyájszellem erkölcsi kliséit ismételgetve büszke önmaga feddhetetlenségére, miközben minden porcikája korrupt és megvásárolható” – közli a színház honlapja.

A kolozsvári néző könnyen magára veheti ezeket a szavakat, hiszen a leíráshoz hasonlóan Tompát többször meghívták beszélgetni a színházról, például a Kolozsvár Társaság – hasonló történt egy, a színház körül kirobbant 2001-es sajtóvita során is. Az előadás beharangozójában olvasható „vidékiség” címkét Tompa többször is ráaggatta a kolozsváriakra, például egy másik színház-vitában: „A magam részéről azonban nem kívánok többé hozzászólni a tények veszettül provinciális ferdítésére építő, komolytalan és szánalmas színházlejárató sorozathoz.” (Tompa 2009)

Úgy sejthetjük ezekből, nem túl barátságos a viszony az igazgató és közönsége között. Semmiképp sem tűnik olyannak, mint ami Mnouchkine vallomásából kirajzolódik: „Ez az életem […], ahogy egyszerre szállunk föl egy induló hajóra, ami messze, nagyon messze visz bennünket, egy mesés és érintetlen föld felfedezésére” (Mnouchkine 2010, 30.); „a színész nem utas ezen a hajón. A legénység része! A nézők az utasok!” (Mnouchkine 2010, 111., kiemelés Zs. A.)

Más szerzőnél is találtam olyan metaforát, ami Mnouchkine „a nézők: utasok” elgondolására emlékeztet. „Nézőnek lenni tehát valami olyasmi, mint vendégségbe menni” – írja Kertész Gergely A néző hely(zet)e című írásában (Kertész 144.). Hasonlóan fogalmaz Szakács László színész egy megjelenés alatt álló interjúban: a nézőt „mint a mindenkori vendéget, aki átlépi a küszöbödet, tisztelnünk kell” (Szakács 2016).

Egy fiatal színházkedvelő bár kedveli a kolozsvári színházat, kevéssé érzi azt barátságosnak: „Szeretem a társulat színvonalát és igényességét, az Interferenciákat és a vendégrendezőket. […] Nagyon drukkolok nekik, hogy egy emberközelibb, közönségbarát kommunikációt tudjanak kialakítani, és megközelíthetővé tegyék külsősök számára is a színházat.” (B. 2013) Magam is hasonlóan fogalmaztam egy rövid jegyzetben, amely a kolozsvári színészeket bemutató beszélgetős estek egyike mint kivétel kapcsán született: „Szeretnék otthon lenni a színházban? Igen. A kolozsváriban is? Igen. Otthon szoktam lenni benne? Nem? Végül is… az egyik Livingroomon mintha. Az Orbán Attilá-s beszélgetésen. Egyezem ki magammal.” (Zsigmond 2015)

Látszik-e remény arra, hogy Tompa Gábor érzékelje és fontosnak tartsa a nézőknek ezt az igényét?

Ráadásként: a női nézőkét?…

Ugyanis a nőkről alkotott képe sem biztató. Nem véletlenül éreztem kényelmetlenül magam Az elveszett levél-t nézve. A rendező ezt mondja: „A színpadi tér egy luxusillemhelyet idéz […] a férfi szereplőket nők alakítják, a női szereplőt pedig férfi. […] A nőknek nem kell arra törekedniük, hogy férfiakat játsszanak, és a férfinak, hogy nőt játsszon, hanem arra, hogy mindenki vállalja fel a maga lényét, és ezáltal képessé váljék partitúrát játszani. […] a parlamenti vitákból ismert hisztérikai identitás helyettesíti azt a fajta politikusi szókimondást és férfiasságot, amelyre igenis szükség lenne ahhoz, hogy […] ez a parlamenti nyelvezet végül is a civilizáltságnak egy minimális fokára eljusson” (Zsigmond 20–21., kiemelés Zs. A.). Tehát ahol férfi(asság) van, ott civilizáltság is – a nő pedig automatikusan a civilizáltság ellentéte, illetve hisztérikus. Köszönöm.

Selyem Zsuzsa is hasonlóan férficentrikusnak látott egy (/két) Tompa-rendezést: a Hosszú pénteket és a Visszaszületést: „Azt gondoltam erről az előadásról, hogy végül is sikerült tükröt tartania az erdélyi magyar kis(ebbségi) társadalomnak: itt csak a férfi lehet ember. őneki van emlékezete, őneki van erkölcse, őneki van írógépe, és őneki van ketrece is hozzá. Nem lettem boldogabb a felismeréstől.” (Selyem 2009)

De még ezek után is meglepődünk azon, hogy a férfi, az apa a főszereplője még a Három nővér Tompa-féle változatának is: „Az apa figurája mint ideál, mint bálvány jelenik meg a darabban. A lányok ennek a fogságában vergődnek, ezért nem tudnak eljutni Moszkvába” (Tompa 2010, 52.)

Lehet, hogy igaza van Tompa Gábornak. A lányok talán valóban az apa fogságában vergődnek. A hiányzó apa fogságában. Az apa hiányzó szeretetének fogságában.

Hivatkozások

B. (2013): Kolozsvári színház, én így szeretlek! (Részlet.) Letöltve: http://kolli-baci2013.blogspot.ro/. (Utolsó letöltés: 2016. 03. 20.)

KERTÉSZ Gergely (2003): A néző hely(zet)e. A nézőszerep átértékel(őd)ésének néhány kortárs lehetőségéről. Theatron, tavasz, 138–145.

MNOUCHKINE, Ariane (2010): A jelen művészete. Beszélgetések Fabienne Pascaud-val. Ford. Fehér Anita, Kőrösi Petra, Molnár Zsófi, Khaled-Abdo Szaida. Budapest, Krétakör Alapítvány, prae.hu kiadó.

SELYEM Zsuzsa (2009): Nem kudarc. Rászedés. A Hosszú péntek és a Visszaszületés című előadásokról, a transindex.ro kérésére. Letöltve: http://welemeny.transindex.ro/?cikk=10333 (Utolsó letöltés: 2016. 03. 20.)

SIMHANDL, Peter (1998): Színháztörténet. Ford. Szántó Judit. Budapest, Helikon.

SZAKÁCS László (2016): Hamlet hozzám bújhatott. Prezsmer Boglárka beszélgetése. Székelyföld, (megjelenés alatt).

TOMPA Gábor (2009): Ecce home! (Ikerelőadás vagy átverés? A Visky–Tompa-féle Visszaszületés c. előadás vitája.) Letöltve: http://reply.transindex.ro/?cikk=164. (Utolsó letöltés: 2016. 03. 20.)

[TOMPA Gábor) (2010)]: Címke-függöny. Tompa Gábor színházi szótára. Összeállította: ZSIGMOND Andrea. Csíkszereda, Bookart.

TOMPA Gábor (2015): Színházi városaim. Bevezető egy lehetséges könyvhöz. (Theatrum mundi.) Évadismertető füzet. Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2015/2016, október–november.

ZSIGMOND Andrea (2015): A büfé az én nappalim. Letöltve: http://www.jatekter.ro/?p=11342. (Letöltés dátuma: 2016. 03. 20.)

www.huntheater.ro (a Kolozsvári Állami Magyar Színház honlapja)

A MASZKULINITÁS-Fókusz további cikkei:

Néder Panni: Milyen nem? – a témára hangoló esszé 2016. április 27-én jelent meg a Színház.NET-en
Könczei Csilla: „Dajkám jó hajdútáncos volt”
Maszkulinitások és feminitások a hagyományos tánckultúrában
Zsigmond Andrea: A hiányzó atya
Tompa Gábor színházában
Schuller Gabriella: A férfiasság átrendeződő terei
Zsótér Sándor két rendezése: Macska a forró bádogtetőn; Mindent a kertbe
Závada Péter: A heroikus ego lebontása Schilling Árpád Lúzer című előadásában
Adorjáni Panna: A férfi (hetero)szexuális hatalma
Férfiábrázolás Vidnyánszky Attila Isten ostora és János vitéz című előadásaiban
Antal Klaudia: Apák és fiúk Pintér Béla és Társulata előadásaiban
Herczog Noémi: Ki jön a fehér macsó rendező után?
A TÁGRA ZÁRT SZEMEK próbája a Dollár Papa Gyermekei produkciójában
Puskás Panni: Szent fallosz
Férfivallomások – Sanyi és Aranka Színház
Maul Ágnes: Testek demagógiája
Nemiszerep-leosztások Juronics Tamás koreográfiáiban
Halász Tamás: Közel a távol, avagy faunok, kendő(ze)tlenül
Molnár Csaba – Marcio Canabarro: Tropical Escape, SÍN Kulturális Központ
Elérkezni erre a mezsgyére
Hód Adriennel és Molnár Csabával Szabó-Székely Ármin beszélgetett

Facebook Comments