2020. januárjában a berlini Gorki Theaterben Falk Richter, egy ötvenéves férfi megrendezte a saját maga és a színház öt férfi színésze által írt In My Room című előadást, mely a férfiak helyzetét vizsgálja a 20. és 21. század fordulóján. A csak férfiak által létrehozott előadás jelenleg a színház stream-repertoárján szerepel.
…ha a brit színház sokszínűbbé, a kultúrákat sokkal jelentősebb mértékben ötvözővé, és általában véve befogadóbbá válna, akkor inkább éreznénk azt, hogy „mindenki” – a közönség is és azok is, akik a létrehozásban részt vesznek – ábrázolva van. A színházat pedig mi mindannyian, akik ebben a társadalomban élünk, sokkal „fontosabbnak” gondolnánk.
A férfiak és a nők táncbéli szerepe a lánc- és körtáncok jó részében azonos volt, tánclépéseik nagyon gyakran teljesen egyformák, az egymás közötti viszonyok pedig mellérendelőek voltak.
Tompa tehát olyan atya, aki keveset tartózkodik a „családjával”: akár egy elvált szülő. Vasárnapi apuka.
…dialógusba lép a Williams-szöveg kulturális horizontjával, reflektál történetiségére és színházi szituáltságára.
…a világgal szembeszálló kivételes egyén, a romantikus értelemben vett zseni szexuális felsőbbrendűsége és potenciája okán is különbözik a „többiektől”.
…szembefordul „a korábbi heroikus, az erőszakkal szembeni küzdelemből mindig diadalmasan és szépségesen kikerülő performerek győztes, heroikus én-képével, illetve a fitnesz-ipar manipulált paramétereivel”
Az apák és fiúk közötti viszony révén nem csupán a szélsőséges apafigurákról és a felnőttkorra kiható gyermekkori traumákról, hanem a férfiasság változékony formáiról, ambivalens megjelenítési formáiról is képet kapunk.
…tisztában vannak a veszéllyel, hogy hiperrealisztikus, szellemes és önironikus színházuk legnagyobb kihívása, egyébként a posztmodern színházzal rokon módon, hogy az ironikus megszólalásból mitől ne vesszen ki a dráma, a megrendülés lehetősége.
Talán jó lett volna, ha ez a téma is kissé reflektáltabban jelenik meg, mint hogy amúgy tiszteljük és szeretjük a nőket. Persze és köszi.
