...a színházban dolgozó emberek életéről van szó, és arról, hogy a színház jelenthet-e még egyáltalán valamit a társadalom számára?! A legtöbb fiatal színházi embernek, akivel beszélgetek, elege van ezekből a hierarchikus struktúrákból, egész egyszerűen azért, mert nem lehet kibírni. Közösségi hálózatokat hoznak létre, és más eszközöket keresnek. A meglévő színház tartálya ezen a ponton léket kapott, amit az önigazolás ujja képtelen bedugaszolni.

Azt, hogy mit gondol Az Év Drámaírója, Wolfram Lotz a színházról és „macsó megmondóembereiről”, és hogy szerinte hogyan lehetne másképpen színházat csinálni, az alábbi e-mail-interjúban mondja el.

14_2015_ard-hoerspieltage_wolfram-lotzTHEATER HEUTE: Kedves Wolfram Lotz! A 2014-es Theater Heute Évkönyvben megjelent kiáltványának 12. pontja így hangzik: „A színházban a dolgozók jól működő élete számít, de nem csak ott.” Mik a feltételei egy színházi szerző jól működő életének?

WOLFRAM LOTZ: Tartok tőle, hogy színházi szerzőnek nem lehet jól működő élete, legfeljebb jól kitöltött ideje. Fontos, hogy amit az ember ír, az alanyi jogon létezzen, és ne attól függjön a szöveg sorsa, hogy valamelyik színház megkönyörül-e rajta vagy sem. Az irodalomban élek, és ebből a kunyhóból senki nem tud engem kipenderíteni. Viszont a színházból a szerzőt valószínűleg gyorsan kipenderítik, méghozzá igen hamar. Ezért is fontos a számomra, hogy az írást ne a színház ritmusához igazítsam, például úgy, hogy megbízásra írok. Egy szöveg akkor kész, amikor kész van, és nem akkor, amikor le kell adni, és ha ki kell dobni, hát ki kell dobni. És ha a közlendőről hirtelen kiderül, hogy mégsem a színpadon akar megmutatkozni, hanem valami másban, akkor más formában kell megírni, például egy verseskötetben vagy egy elbeszélésben. És ha meg éppenséggel nincsen közlendő, akkor – „következő évad” ide vagy oda – az ember fogja be a száját. A 12. pont egy abból a 27, a színházzal szemben támasztott követelésből, amit Hannes Beckerrel közösen írtunk, és valójában sokkal inkább a munkakörülményekre vonatkozik…

TH: Tulajdonképpen mikor elégedett egy szövegével?

WL: Amikor úgy érzem, hogy a szöveg írásakor nem azért írok arról, amiről írok, hogy a narratíva működőképes legyen. Fontos, hogy mindig beemeljem az írásba a megszilárdult és megszilárduló elbeszélésmódokkal vitázó valóságot, vagyis újra és újra megkérdjem magamtól: nem kenem-e el a narratíva érdekében azt, amiről beszélni akarok? Lehet-e a dolgokat egészen másképpen is látni, mint ahogy én beszélek róluk, illetve ahogy egyáltalán beszélni szokás róluk? Nem úszok-e meg valamit? Valóban felelősséggel beszélek-e a világ és a társadalom dolgairól, melyekre aztán a művem hatással lesz? Akkor gondolom, hogy a szövegem valamelyest sikerült, ha az ezekkel a kérdésekkel kíméletlenül szembesíti magát. De alapjában véve persze minden szöveg elégtelen.

TH: Kivel szemben és miért tartozik az írásaiban felelősséggel?

WL: Kétféle felelősségem van: először is felelősséggel tartozom mindenkinek, aki meghallgat. Hiszen valamilyen módon beleszólok a gondolkodásába. Minden közlés, minden hír, minden írásmű és minden kép lehetőségeket hoz létre, vagy épp meggátol abban, hogy hogyan láthatjuk a világot, és hogy hogyan lehet benne cselekedni. Ha túl egyszerűen meséljük el a világot, például, mondjuk, Jóra és Rosszra osztjuk fel, akkor valószínűleg a világ is előbb-utóbb Jóra és Rosszra felosztottnak fog tűnni. Az világos, hogy ennek milyen következményei lehetnek. Ez persze egy kicsit túlzó példa, de végső soron erről van szó. Másodszor pedig – és ez még fontosabb – felelősséggel tartozom mindazokkal szemben, akikről mesélek. Tehát az embereknek és állatoknak, akik az írásaimban megjelennek. Hiszen az, hogy hogyan beszélek róluk és hogyan tekintek rájuk, alapvetően határozza meg a valóságban elfoglalt helyüket.

TH: És mi van az önmagával szembeni felelősséggel? Hogyan jelenik meg Ön a szövegeiben?

WL: Nem szükséges, hogy a szövegeimben önmagammal szemben külön felelősséget vállaljak, magam számára így is, úgy is én vagyok a legdrágább tojás, ez magától értendő. Írás közben inkább arra kell figyelnem, hogy mindez láthatóvá váljon, hogy ezek a dolgok ne maradjanak rejtve. Ez az oka, hogy alkalmanként „saját magamként” is megjelenek a szövegeimben. „Elő kell kerüljek”, hiszen úgyis minden szövegemben jelen vagyok, mivel én írtam őket. Csakhogy ez a tény szeret elbújni, főleg a drámában, amelynek konvencionális formájában az elbeszélői hang nem juthat szóhoz. Újra meg kell szólalnia, ezért jelenik meg nálam a „szerző” vagy a „szerző anyja”, vagy valami hasonló, hogy ez az alkotóelem megint láthatóvá váljon. Csak akkor van baj, ha ezt a fajta behatolást a szövegbe a valóság behatolásának tekintik és félreértik: amikor a szerző „saját maga” szólal meg, azt valódibbnak vélik, mint a körötte lévő fikciót – ez természetesen baromság. Ezért az ilyen típusú szereplőt világosan bele kell szőni a fikcióba, például úgy, hogy valami rosszaságot csinál.

TH: És tapasztalatai szerint mekkora felelősséggel bánnak a színházak a darabjaival (és Önnel)?

WL: Ez mindig eltérő, más és más, akárcsak az élet. Nincsenek formai elvárásaim, amikor egy szöveg megrendezéséről van szó: a résztvevők azt csinálnak, amit akarnak, amíg az írott anyagot kiindulópontnak tekintik és megküzdenek vele. Rossz csak akkor lesz – és ez számomra már kimondottan a német nyelvű kőszínházak problémájának tűnik –, ha valakiknek olyat kell csinálniuk, amit nem akarnak, amivel nem tudnak mit kezdeni, és amiért így nem is tudnak felelősséget vállalni. Minden rendezőnek hálás vagyok, aki szembeszáll a színház vezetésével, amennyiben az valamelyik darabomat javasolja neki, ám az illető tulajdonképpen nem akarja megcsinálni, vagy csak ebből vagy abból a szempontból találja érdekesnek, netalántán csak enyhe szimpátiával viseltetik a szöveg iránt. Akkor jobb, ha nem csinálja meg. És a problémának itt még nincsen vége: se a színésznőket, se a színészeket, se a díszlet- és jelmeztervezőket, se a gyakornokokat, se az asszisztenseket nem kérdezik meg előzőleg, holott lehet, hogy olyasmit kell képviselniük, amit nem tudnak képviselni. És ez kitartóan akadályozza a művészet létrejöttét, hosszú távon pedig elszívja a résztvevők erejét. Például egy színésznő, akinek hat hét próbaidő után tizenöt este kell egy darabot játszania, amit rémesnek és elhibázottnak tart – nos, ez minden alkalommal következményekkel jár. Belülről semmisíti meg az embert, teljesen eltompítja. Ezt meg kell változtatni, nem maradhat így, mert alapjában ellentétes azzal, ami a lényeg.

TH: Úgy tűnik, Ön egészen jól ismeri a színházi „gyár” horrorszerű működését. Akkor miért ír most már elsősorban a színház számára (és nem prózát vagy lírát)?

WL: Mert a színház az a hely, ahol a művészetet közösség hozza létre, a színház nem csupán a társadalom felé nyíló csatorna, hanem maga is társadalom, és ez a legjobb esetben nagyon sokat számít. A színház akkor lehet hatással a társadalomra, ha önmagát társadalmi szempontból is pozicionálja. Ha valakinek az a mód hülyeségnek tűnik, ahogy a művészet egy közösségben létrejön, akkor a társadalom számára a művészet maga is hülyeség lesz. Ezzel mindenki tisztában van, mégis újra és újra ki kell mondani, mindig másképpen.

Az utóbbi időben valóban többet írtam a színház számára, de valójában csak két nagyobb színdarabot írtam, és még egyet, amiről eredetileg azt gondoltam, hogy rádiójáték lesz. És tényleg nem tudom, hogy fogok-e még valaha színdarabot írni, egyáltalán nem biztos. De ennek semmi köze a színházi működéshez. Azt veszem észre, hogy – bár már csináltam – most megint nem tudom, hogy hogyan kell színdarabot írni. Hozzá kell tennem, hogy amiket megírtam, azokat is így írtam meg. Tudom, hogy nagyon mimóza vagyok, de ez a helyzet. A formát nem én határozom meg, a közlendő dönt a műfajról. És egész biztosan nem írok csak azért színdarabot, mert valaki szeretne tőlem egyet. Erre egyáltalán nem vagyok képes, csak valami nagy szar jönne ki belőle. Tegnap este egy listavers fölött ücsörögtem, mert még mindig csinálok ilyet is, tegnapelőtt pedig kisprózát írtam, de nagyon vacak lett.

TH: Térjünk vissza a gyár borzalmaihoz: nem tekinthetjük-e éppenséggel hatalmas bóknak is akár, ha egy színészekből, rendezőből, díszlet- és jelmeztervezőből álló csapat a műalkotás szolgálatába áll?

WL: Igen, persze, ez valóban bók. De felmerül a kérdés: mit kezdjek én ezzel? Ne, kérem, ne értsenek félre: szeretném, ha a szövegemet teljesen komolyan vennék, úgy is próbálom megírni, nem úgy, hogy valami puha és könnyen hasznosítható anyag legyen, hanem – amennyire csak lehet – egy költészetből és tartásból álló tömb. A szöveg a közös munka kiindulópontja, az, amivel a próbafolyamat során ütközni lehet, de nem a végső cél. Számomra perverzitás elképzelni, hogy valaki a vízióm „szolgálatába” álljon, azt „szolgálja”. Én már azzal se nagyon tudok mit kezdeni, hogy a fodrásznak pénzt adok azért, hogy levágja a hajamat.

De bizonyos szempontból olyan dolgokról beszélünk most itt, amelyekről nem érdemes beszélni: én úgy látom, hogy a színház tulajdonképpen jó viszonyt ápol a szerzőivel (ha a honoráriumot figyelmen kívül hagyjuk). Az a baj, hogy ez az ostoba autoritás, ami valahogy a zseni-fogalomból maradt ránk, és a szerzőket szerencsére már nem vagy csak részben érinti, egy másik nagy pofájú Zampano karmai közé került, a sokszor mindenható rendezőébe. Semmi sem lesz jobb, amíg egy ilyen ember ül a próbán, és mindenkinek megmondja, hogy mi a dolga, hogy melyik darabot hogyan kell játszani, és mindenkinek az ő művészi víziója után kell tipegni, anélkül, hogy azt neki magának alapvetően igazolnia kellene. És ő a művészet nevében néha még az együttélés szabályait is felrúghatja! Ezt a fajta pozíciót meg kell szüntetni, nincs más megoldás. A rendezésnek inkább egy figyelő, átgondoló, javaslatokat adó szerepe kellene legyen, amely az összes résztvevő számára lehetővé teszi a közös munkát és a közös döntést. A próba a színház szíve, és amíg ott egy ilyen macsó megmondóember ül, addig a színház működése nem fog megváltozni, és fennmarad az egész nevetséges hierarchia.

TH: És mi van a nem macsó, nőies megmondóemberekkel (megmondónőkkel)? ők is ilyenek?

WL: A nem macsó megmondónők kevésbé macsók (gondolom én), mint a macsó megmondóemberek. De végső soron akkor is megmondóemberek maradnak ők is egy – és ennyi bizonyos – macsó rendszerben. Vagy Önök szerint a legtöbb színházban a hierarchikus rendszer alapvetően nem macsó?

TH: A fogalom számunkra új, de voltaképpen helyénvalónak tűnik. Mit kellene Ön szerint eltávolítani és mit kellene létrehozni ahhoz, hogy a rendszert strukturálisan macsótlanítsuk?

WL: Mindenki maga döntsön arról, hogy részt vesz-e egy produkcióban, döntsön a darabról és az alapanyagról, de a többi résztvevővel való közös munkáról is. Tisztában vagyok vele, hogy ez tetemes többletkiadást jelentene, de erre szánni kell, mert a művészet szempontjából meghatározó. Sokkal alaposabb kommunikációra volna szükség, és a kommunikáció mindig megterhelő. De ettől még nem lenne szabad megspórolni!

És ahogy a produkcióról közösen kell dönteni, ugyanígy az egyéb művészi döntéseket is együtt kell meghozni. Ha van egy személy, aki rendezőnek hívja magát, aki figyel és gondolkodik, aki a legjobb javaslatokat teszi, nem szól semmi az ellen, hogy az ő szerepe megmaradjon. De ne automatikusan. Javaslatokat tehet, de ne utasítson. Minden résztvevő képes saját maga is létrehozni dolgokat. És ezek gyakran sokkal jobbak, mint az, amire utasították őket, már csak azért is, mert mindenki jobban képes képviselni a saját ötletét. És ezt a potenciált messze nem használjuk ki, mert az eddigi rendszer ezt a lehetőséget hagyta parlagon heverni. Világos, hogy ez a gyakorlatban nem fog magától működni, dolgozni kell érte, és az is biztos, hogy a kivitelezése sokkal több időt igényel. Ezért sem szabadna problémát jelentenie, ha egy bemutatót el kell tolni. Az időre való hivatkozás mindig azt követeli, hogy mindent pont ugyanúgy csináljunk, ahogy már egyszer megcsináltuk, és ez megnehezíti, hogy a próbán bármi is strukturálisan változzon.

Úgy vélem, hogy a próbák nem kellene, hogy a bemutatóval véget érjenek. Az előadások – amelyek nem hivatalosan amúgy is fejlődnek – hivatalosan is több levegőhöz kell jussanak, hogy az újabb és újabb előadások minden alkalommal továbbalakíthatók legyenek, és ne váljanak az előadók számára se csupán egyre fásultabb ismétléssé.

Ezenkívül az is jellemző az úgynevezett polgári színházra (amely még ma is arra hivatkozik, hogy nyitott a társadalommal szemben), hogy éppen abban a pillanatban tekinti a rendezést befejezettnek, amikor a közönségnek először van lehetősége véleményt nyilvánítani. Mire föl? A színház a polgári művészet erődítménye, előre gyártott elem, esztétikai hatalom? Jó lenne, ha a nézők is részt vehetnének a művészetben a véleményükkel, ha legalább a kérdéseik befolyásolhatnák a rendezést a további munkában. Ez hosszú távon azt eredményezné, hogy a néző felelős pozícióba kerülne, tehát annak az embernek a pozíciójába, akinek a színházat csináljuk. És a polgári színházi erődítmény is valamivel nyitottabb lenne, ha világossá válna: amit mutatunk, az nincsen készen. Ezzel azok helyzetét is megkönnyítenénk, akik először jönnek színházba: a kételyeik teret kapnának, és nem szuggerálhatná többé azt a színház, hogy az ő butaságuk az oka annak, ha nem értenek meg rögtön mindent elsőre.

Tudom, hogy ezek a változtatások a mai színházban szinte lehetetlennek tűnnek. Ehhez nagyon sok alapvető struktúrát kellene megváltoztatni. De hát épp ez volna a lényeg.

TH: Mind helyénvaló kívánság a színházi világok legjobbikában. De lépjünk egyet hátra: hogy tetszenek Önnek a Nevetséges sötétség előadásai, eleddig nyolc – ami azért ritkán fordul elő a kortárs drámairodalomban. Mind macsó és rossz?

WL: Nem, egy részük nagyon, nagyon jó lett. Nem állítom, hogy lehetetlen ebben a rendszerben jó színházat csinálni! Természetesen a meglévő struktúrában is számtalan jó dolog jön létre, hiszen a színházban rengeteg remek ember igyekszik jó munkát végezni. És sokszor sikerül is. De akkor is azt mondom: a jó művészet (ami a színházban közösségi művészet) nem a hierarchikus rendszer miatt jön létre, hanem annak ellenében.

És mit jelent az, hogy „helyénvaló kívánság a színházi világok legjobbikában?” Hiszen a színházban dolgozó emberek életéről van szó, és arról, hogy a színház jelenthet-e még egyáltalán valamit a társadalom számára?! A legtöbb fiatal színházi embernek, akivel beszélgetek, elege van ezekből a hierarchikus struktúrákból, egész egyszerűen azért, mert nem lehet kibírni. Közösségi hálózatokat hoznak létre, és más eszközöket keresnek. A meglévő színház tartálya ezen a ponton léket kapott, amit az önigazolás ujja képtelen bedugaszolni. A hierarchikus viszonyokat, amik a színházban még mindig fennállnak, már rég meghaladták bizonyos pozitív társadalmi változások, ellehetetlenítették őket, ezzel valójában mindenki tisztában van. Ez jó hír, és arra készteti az embert, hogy úgy vélje, a társadalmat (részben) épp a színháznak kell ezekben a dolgokban megelőznie, végső soron ez a színház feladata, hogy a felkészületlen társadalmat megelőzze.

Tudom, hogy talán hálátlanságnak tűnhet, hogy éppen abban a pillanatban piszkálom a színházat, amikor az átölel, amikor benne ülök, mint Jónás a cethal gyomrában. De ez az a pillanat, amikor meg kell szólalni, amikor talán valami hatása is lehet. Holnap vagy holnapután, amikorra talán már kiokádott magából ez a cethal, nem panaszkodhatom tovább a színházi körülményekre, nevetséges volna. Akkor majd inkább a macskámmal ülök a kertben, és a fákat nézem.

TH: A darabjait úgy is lehet olvasni, mint egy rendező vízióját, aki tudja, hogy a színház képtelen azt megvalósítani. El tudná képzelni, hogy egyszer maga is rendezzen?

WL: A színház meg tudja valósítani a darabokat, akkor is, ha lehetetlen elvárásoknak kell megfelelnie. Elsősorban arról van szó, hogy a vágyott állapotot, a jövőbe vetett pillantást, a hiányt vigyük át a rendezésbe.

És nem, nem tudom elképzelni, hogy rendezzek, legalábbis a saját szövegeimet biztosan nem (és valószínűleg nem is volna túl jó ötlet). Hiszen épp az a nagyszerű, amikor a művészet közösségben jön létre, amikor valaki a szöveghez hozzáteszi a sajátját. Ez megakadályozza az abszolútumot, megakadályozza a kizárólagos formát, valami nyitott dolgot hoz létre, valami sokszínűt, tehát valami olyat, ami a valóságra irányul, és ez a jobbfajta művészet. Ezért gondolom azt, hogy minden résztvevőt erősebben be kellene vonni a művészeti munkába, ettől nem rosszabb lesz a művészet – az meglehet, hogy kevésbé lesz tiszta, világos és kompakt, de attól csak még jobb lesz.

És nem is látom magam a színházban. Úgy vélem, hogy színházi szerzőként a színház része vagyok, de csak egy alkotóeleme, aki kint ül a ház előtt, hiszen onnét kell a szövegnek a színházba kerülnie, az ellentmondást, a kinti valóságot kell bevinni, átalakított formában. Szerintem az író maradjon kicsit idegen a színházban. Lehet, hogy ez egyfajta felelőtlenség, hogy az ember meg akar őrizni valami naivitást a színházzal szemben, de azt hiszem, épp az a fontos, hogy ezzel a feladattal szemben érezzünk felelősséget. És ezt csak az írók tehetik meg.

A beszélgetésben részt vett: Eva Behrendt, Barbara Bruckhardt és Franz Wille.

Köszönjük a Theater Heuténak a megjelenés engedélyezését.

Fordította: Gáspár Ildikó

Wolfram Lotz 1981-ben született Hamburgban, irodalom-, művészet- és médiatudományt hallgatott a Konstanzi Egyetemen és a lipcsei Német Irodalmi Intézetben. A nagy menet című darabjával 2010-ben a Theatertreffen Stückemarkt programjában szerepelt, és megkapta érte a közönség díját, 2011-ben Az Év Legígéretesebb Drámaírója díját kapta a Néhány üzenet a világmindenség számára című drámájáért. Nevetséges sötétség című darabját Dušan David Parižek rendezésében meghívták 2015-ben a Theatertreffenre és a mülheimi Stücke fesztiválra.

Gáspár Ildikó kommentárja

Bár Wolfram Lotz gondolatai a színház működésének megváltoztatásáról a gyakorló színházi ember számára naivitásnak tűnhetnek, tagadhatatlan, hogy alapvető kérdéseket vetnek fel. És Lotznak abban is igaza van, hogy most már nem lehet tovább halogatni, hogy eltöprengjünk rajtuk. Mire számíthat az a társadalom, amely, demokrácia ide vagy oda, képtelen felszámolni az újra és újra felbukkanó diktatórikus törekvéseket? Élhetünk-e demokráciában, ha hétköznapjaink kereteit alapvetően nem demokratikus elvek határozzák meg? Elvárhatjuk-e, hogy honfitársaink felelősségérzettel bíró, tudatos választópolgárok legyenek, ha egyébként az élet mindennapos dolgaiban azt a beidegződést erősítjük bennük, hogy nem kell, nem szabad, nem szükséges bármiben is dönteniük, tehát bármiért is felelősséget vállalniuk?

Wolfram Lotz természetesen sarkít, olyan szélsőséget fogalmaz meg, amely nagy valószínűség szerint a színházban is könnyen anarchiát okozna. Mégis: azt már történelmi tapasztalatból tudjuk, hogy diktatúrában nincsen határ, de azt, hogy meddig mehetünk el a demokráciában, hogy mi az a végső határ, amin túl már a társadalmat renddé szervező forma annyira fellazul, hogy fenyegetően felismerhetetlenné, ismeretlenné (formátlanná) válik, nem tudjuk, mert (tudatosan) még sohasem próbáltuk ki. Képesek vagyunk-e az újdonság, az ismeretlen fenyegetését agresszió nélkül, kíváncsian fogadni, vállalni a feladatot, hogy a világgal és a valósággal állandó dialógusban legyünk, akkor is, amikor az arra késztet, hogy gondolkodásunkat újraszervezzük, megváltoztassuk? El tudjuk-e cserélni a mindentudás rögzült hatalmát a közös megismerés szabadságára? Megértjük-e végre, hogy a felelősségvállalás nem büntetés, hanem a szabad gondolkodás záloga?

A hierarchia nélküli működés feltételezi az önálló felelősségvállalást. Az a létező hierarchia, amelyben a felelősségvállalás minden résztvevő részéről megtörténik, önmagát számolja fel, hiszen többé nem a merev forma működteti. (Más szavakkal: ez az az állapot, melyben a színházcsinálás mindenki számára öröm.)

A kérdés önmaga farkába harap: vagyunk-e annyira felnőttek, hogy felnőttnek tudjuk tekinteni embertársunkat is? És vagyunk-e annyira felnőttek, hogy ha ez meg is történik, a következményeit vállalni tudjuk: közösen, felelősséggel?

Facebook Comments