Egyszemélyes intézménnyé vált, aki egyidejűleg volt színikritikus, irodalom- és színháztörténész, esszéista, szerkesztő, egyetemi tanár.

Az idei könyvhéten találkoztam vele utoljára. Vasárnap tizenegyre beszéltük meg a találkozót, hogy könyvet cseréljünk. Évtizedekkel ezelőtt valamiféle rituális aktussá váltak azok az együttlétek, amikor átadtuk egymásnak legújabb kötetünket, s megbeszéltük születésük körülményeit, mintegy beavatva a másikat azokba a gyötrelmekbe, amelyeket az anyaggyűjtés és a megírás közben átéltünk.

Előbb érkeztem, s nézelődtem az egymás szomszédságába telepített határon túli kiadók pavilonjainál. Kicsit lassan, de folyamatosan és bicegés nélkül lépdelve, arcán az elmaradhatatlan mosollyal közeledett. Örömmel újságolta, hogy megműtötték, csípőprotézist kapott, s csaknem teljesen elmúltak a fájdalmai. Viccelődtünk: mikor kezd ismét teniszezni.

Megtörtént a könyvcsere: megkaptam tőle A vajdasági magyar irodalmi lexikont, én meg átadtam neki a Ruszt-életműsorozat utolsó köteteit s az átdolgozott Ruszt-monográfiámat. A forgatagban nem volt idő a szokásos eszmecserére, de nem baj, mondta, ősszel úgyis hosszabb időt tölt Budapesten, majd akkor bepótoljuk.

Ősz lett, de nem jött az érkezését jelző előzetes telefonhívás. Egy fesztiválon, két előadás közötti szünetben kaptam a hírt: rövid és súlyos betegség után Gerold Laci meghalt.

Kevés olyan igaz barátom van, akit valóban annak érzek és tudok, ő a kevesek egyike volt. Amikor 1972-ben a Színház folyóirathoz kerültem, a Vajdaságból két kritikus tűnt fel időnként a szerkesztőségben, Guelmino Sándor és Gerold. Guelminóhoz költőként leginkább az esszéisztikus kritikaírás állt közel, a tanár és tudós Geroldnál a pontosság, a szakszerűség és az analízis fontosabb volt, mint az élvezetes stílus. Azonnal kiderült: rokon lelkek vagyunk.

Pár évvel később látogattam először Újvidékre, természetesen előadást nézni, s magától értetődőnek tetszett, hogy ő lesz kísérőm és útikalauzom. Volt pár szabad órám, meghívott a Duna-híd melletti lakásába. Elámultam, mennyi könyve van, pedig nekem sincs kevés. Szinte minden olyan kötete megvolt, amelyet akkoriban Magyarországon kiadtak, s nemcsak azok, amelyek közvetlenül a munkájához tartozó szakirodalomnak számítottak. Mindenekelőtt a kortárs szerzők művei sorakoztak szigorú rendben a polcain. (1999-ben a hidat lebombázták, Laci elköltözött. Jóval kisebb új lakásában már alig jutott hely másnak, mint a könyveinek.) Általa ismerkedtem meg a vajdasági színházi és irodalmi élet alkotóival, így közvetve neki is köszönhetem, hogy sokukkal közeli, baráti kapcsolatba kerültem.

Az évek során egyre közelebb kerültünk egymáshoz, s nemcsak a személyes találkozások révén. Az alkotó-gondolkodó Gerold Laciról mindenekelőtt a művein keresztül kaptam érzékletes képet. Egyszerre volt pontos, hűvös filológus és szenvedélyes, már-már harcias vitatkozó. Bár a XIX. századi magyar irodalmat kutatta és tanította az Újvidéki Egyetemen, érdeklődési köre ennél sokkal tágabb volt. Mindenekelőtt a színház foglakoztatta, és a kortárs irodalom, azon belül is a jugoszláviai magyar literatura. Színház iránti vonzódásának és egyetemi kutatásainak szintézisét eredményezte a később többször kötetben is megjelentetett doktori dolgozata: Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században.

Egyszemélyes intézménnyé vált, aki egyidejűleg volt színikritikus, irodalom- és színháztörténész, esszéista, szerkesztő, egyetemi tanár. Nem csak az Újvidéki Egyetem magyar nyelv és irodalom tanszékén oktatott s lett tanszékvezető egyetemi tanár; az Újvidéki Akadémián évtizedeken át tanította az elméleti tárgyak jórészét a színészhallgatóknak, vendégtanárnak hívták a zombori tanítóképzőbe és a belgrádi bölcsészettudományi karra. Fiatalon bekapcsolódott az Új Symposion című folyóirat munkájába, de közben napilapkritikus is volt. Több mint két évtizeden keresztül szerkesztette a Híd kritikai rovatát, sőt néhány évig a folyóirat főszerkesztői teendőit is ellátta.

Közéleti tevékenysége is jelentős: 2002-től a Magyar Nemzeti Tanács intézőbizottsági tagjaként elsősorban a felsőoktatás és a tudomány ügyének kérdéseivel foglalkozott.

Másfél tucatnyi könyve jelent meg. Írt szociográfiát (Hatvan magyartanár, 1969; Rólunk is vallanak, 1970), irodalom-, dráma- és színháztörténeti, illetve -elméleti munkát (Száz év színház. Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században, 1990; Drámakalauz. Vajdasági magyar színjátszás és dráma, 1998; Átírás(s)ok(k), 2008), kritikai gyűjteményt (Színház és kritika, 1970; Színház a nézőtérről, 1983; Színházesszék, 1985; Meglelt örökség, 1994; Legendák és konfliktusok, 1997; Léthuzatban, 2004; „Itt állok a rónaközépen”, 2005; Ígylétünk, 2006).

Legnagyobb vállalkozásának az irodalmi lexikont tartotta, amelyet – specializálódott és team-szemléletet képviselő korunkban már-már anakronisztikusan – egy személyben írt, szerkesztett. Az első kiadás (2001) még a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon címet viselte, a 2016-os, egyszerre bővített és szűkített, javított verzió már a Vajdasági magyar irodalmi lexikon címet kapta. Ez utóbbi előszavában Gerold részletesen elemzi azokat a történelmi és irodalompolitikai okokat, amelyek arra késztették, hogy változtasson a lexikon koncepcióján.

A lexikon hatalmas teljesítmény, haszonnal forgatom magam is, de hozzám – talán megbocsátható – közelebb állnak a színházi kötetei. Nagyon kevesen voltak és vannak olyanok, akik életük során végigkísérik egy színház tevékenységét, és előadásról előadásra dokumentálják a látottakat. Ő ezt tette. Elsősorban az Újvidéki Színház produkcióiról írt kritikagyűjteményeit tartom olyan alapműveknek, amelyek nemcsak egy alkotóműhely mindennapjairól tudósítanak, hanem a társulat teljesítményét tágabb összefüggésbe helyezve egy régió kultúrájáról, színházi közegéről, rendezői tendenciákról és műsorpolitikai orientációkról adnak képet. Ha nem is ezzel a teljességgel, de a szabadkai színházról összeállított kötetei is hasonló céllal születtek.

Kiemelkedő jelentőségűnek tartom ma is a három nagy fejezetre osztott Színházesszék című kötetét, amelyben egyrészt a belgrádi fesztivál (BITEF) előadásait szemlézi, másrészt néhány általa színháztörténeti fontosságúnak tartott jugoszláviai, romániai vagy magyarországi produkciót ismertet, illetve Harag György újvidéki Csehov-trilógiájának elemző leírását adja. A BITEF alkalomról alkalomra a kortárs európai és amerikai színház legnevesebb rendezőinek munkáit gyűjtötte össze. Azon túl, hogy Gerold az előadás-kritikáival nemzetközi kitekintést nyújtott, kritikusi-befogadói nézőpontjának következetes érvényesítésével produkciók és alkotók közötti összefüggésekre, folyamatokra mutatott rá. Leírásai, kiemelései és elemzései utólag is megbízhatónak bizonyultak, például a Harag Györgyről készített könyveimhez az ő írásai jelentették az egyik legbiztosabb forrást.

Kritikusi pályafutása során Gerold László megélte azt a változást, amin a színház és ezt követően a kritika a hatvanas évektől kezdve végigment. Erről pontosan és hitelesen írt az 1985-ös Színházesszék bevezetőjében:

„Kétségtelen, hogy századunk nyolcvanas éveiben másként kell nézni a színházi előadásokat, mint két évtizeddel előbb, vagy még régebben.
S mindinkább világossá válik, hogy a színházról írni is másképp kell, mint azelőtt.
Esszészerűen.
A hagyományos, irodalmi-tartalmi kritika helyett a mimografikus elemekből építkező leíró kritika illik a formát keretből tartalommá emelő színjátszáshoz. Nem a mit mond, hanem a hogyan, milyen formában mondja az érdekes, mert mind kevésbé a szó, s mind inkább a beállítás, a látvány, a színjátszás, a játék jeleivel közli »mondanivalóját« az előadás. A színház nyelvén beszéljünk, ne pedig beszéljünk a színházban – nyilatkozta egy rendező.
Most döbbentem rá, miért kell a darab tartalmát ismertető, a rendező és a színészek munkáját értékelő kritikát az egy-egy jellemző megoldást kiragadó, ezt középpontba állító, majd esszészerűen körüljáró leíró kritikával felváltani – mert az előadások is esszészerűvé váltak.
Szigorúan szerkesztett színpadi tanulmányokból az előadások az ötleteket megbecsülő, a képzettársításokat kereső-élvező színpadi esszék lettek. […]
De lehet-e a látványt elmondani?
Ha a látvány – gondolat, akkor: igen.
Legalábbis meg kell próbálni.
»Az esszé: kaland« – írja Gyergyai Albert. És kísérlet is, meg nézőpont, és magatartás.
Világlátás.
Világra nyíló ablak, mint a színház.”

Gerold László e hitvallásszerű gondolatmenethez tartotta magát egész munkássága során. Mániákusan űzte mesterségét, hitt a leírt s kimondott szó erejében és igazában, a színpadról sugárzó művészi tett katartikus hatásában.

Halálával egy kézműves polihisztor ment el. Egy olyan ember, aki tudósként és egyetemi tanárként tisztában volt mindazzal, ami korunk gondolkodását jellemzi és meghatározza, mégis a világot, a kultúrát, a művészetet, az irodalmat és a színházat csak egységben volt képes látni és láttatni. Ő is, s az az értelmiségi magatartás és világszemlélet, amit megtestesített, hiányozni fog. Meggyőződésem: nem csak nekem.

Nánay István

Facebook Comments