A puzzle darabkái nem feltétlenül illenek össze – és nem csupán azért, mert van, aki napsütéses őszre emlékszik, más meg a ködös időben biztos –, mégis tökéletes társadalmi totált, éles nagyképet kapunk. Ami mégis működteti az előadást, az az őszinteség, a hitelesség, az önazonosság…

A MU Színház befogadói funkciója mellett közösségi színházként is működik. Ennek keretében indult öt-hat éve egy szépkorúakból – akinek ez a kifejezés negédes: hatvan fölöttiekből, nyugdíjasokból – álló színjátszókör; a csapat tagjainak a Gyerekkorunk ’56 a harmadik bemutatója. (Az előzőről, az Ezüstlakodalomról Upor László beszámolója itt olvasható.) Ez a teljes egészében önálló, tőlük indult kezdeményezésből született produkció emlékekből, élményekből állt össze, ahogy a cím birtokos személyjele is mutatja: minden az övéké.

Szalai Sándor fotói

Az ’56-os oral history keretjátéka egy iskolai csoportkép fotózása a forradalom előtt. Megérkeznek a szereplők a térbe, amelyben egy dobogó és 14 egyszerű, fekete támlás szék található. Mindenkin fehér ing vagy blúz, sötét szoknya vagy nadrág, kék nyakkendő. Csoportok alakulnak. Társbérletről, nagyobb testvértől örökölt, jóval nagyobb méretű ruhákról, külföldről érkező csomagról, kakaóról, szalámiról, számtanháziról, háztartási alkalmazottról, elsőáldozásról esik szó. (Utóbbit a zsidó kislány esőáldozásnak érti.) Megtalálják a Biblia és a kisdobosok hat pontjának közös nevezőjét. Gyerekből beszélnek, 1956 októberéből. A tanító néni – egy jóval fiatalabb, tanítónéni-korú szereplő – is befut, jelentést kér, beállítja őket.

A szemek becsukódnak. Záródik a fényképezőgép blendéje. Recsegő lemezjátszóról, karcos lemezről szól az Oly távol, messze van hazám. Az „oly szép régi idő” sornál beakad a tű, ez ismétlődik újra és újra. Indul a belső utazás az átélt történetek földjére. Az emlékek időgépe hat évtizeddel később, a mában landol, a gyerekekből felnőttek lettek. Eddig a szemszög a gyereké, a megfogalmazás a felnőtté volt. A játékmód is, azaz szerencsére nem csúsznak bele a mórikálásba, az infantilizálásba.

Innentől a hatvan évvel ezelőtti eseményeket megélt ember emlékszik, felnőttként a gyerekkorra. A történetek a forradalom időrendjét követik, és bár el-elhangzanak a történelemkönyvekből ismert adatok, nem száraz tényfelsorolást kapunk. Ezáltal élhető át azoknak a napoknak a hangulati hullámzása: az állandónak tűnő, nyomasztó, sötét korszak bizonytalanságából eufóriába változó hangulat, a növekvő hit, a remény, a bizonytalanság, a kétségbeesés, a tragédia, a beletörődés, az elfogadás, az elhallgatás. Mikrovilágokat ismerünk meg, a történelmet alulnézetből, Budapest különböző kerületeiből, a külvárosokból, a belvárosból, a hegyről. A Ráday utca 31-ben valaki véletlenül kinn hagyta a száradó pelenkákat, amiket később kapitulációs fehér zászlóknak néztek. Eltűnik és megkerül a legjobb barát, akinek az apukája a hatalomban dolgozott. A pedáns anyuka kivágja a vörös csillagos címert a zászló közepéből, de mivel lyukas zászlóval mégse lehet parádézni, összevarrja a . Az egyik szereplő családjának sikertelen disszidálási kísérletéről mesél, és arról az értetlenségről, amivel az újságok címlapjára került fotójukat, és a tényferdítő propagandisztikus képaláírást fogadta. (hiszen visszatértek, de ellentétben a szöveggel, nem jószántukból, hanem mert a zöldhatáron elfogták őket). A gyerek világában addig ismeretlen félelmet, pinceajtók mögötti rettegést, az első szembesülést a halállal, a szülők státusza miatti megbélyegzést, a kényszerű hallgatást.

A puzzle darabkái nem feltétlenül illenek össze – és nem csupán azért, mert van, aki napsütéses őszre emlékszik, más meg a ködös időben biztos –, mégis tökéletes társadalmi totált, éles nagyképet kapunk. Ami mégis működteti az előadást, az az őszinteség, a hitelesség, az önazonosság a játszók részéről és a dramaturg, Sebők Borbála munkájának köszönhetően a gazdaságos anyagkezelés a monológok hosszát és érzelmi hullámzását illetően. A beszélő fejek egy pillanatig nem unalmasak vagy érdektelenek. A kicsivel több, mint egy tanórányi időben hallott történetekben vannak rögvalóságosak és olyanok, amelyek erősen szimbolikus olvasatot is kaphatnak. Vannak tragikusak, humorosak és egészen abszurdak. Vannak csattanóra kifutók, és vannak megoldás nélküliek, mert az élet már csak ilyen.

De vissza a színházhoz.

A levert forradalom a 2017-es emlékidézés végét is jelenti. Visszaugrunk a múltba. Hanna tanító néni visszatér, ismét beállítja a gyerekeket, hiszen újra kell fotózni az osztályképet. A régi ugyanis a „sajnálatos események” miatt megsemmisült. Ezeknek a gyerekeknek is lettek hiányzó padtársak, de hogy a hiány ne látszódjon, összébb kell húzódni a képen. A hazugság/elhallgatás túlélési stratégiává és igazodási ponttá válik. De amíg megvan a pedáns anyuka szétvágta-összevarrta zászló, és amikor azt kibontják – mert kibontják –, van remény.* Megcsap bennünket a kettős beszédbe kódolt szabadság szele.

Hol? MU Színház
Mi? Gyermekkorunk ’56
Kik? Rendező, foglalkozásvezető: Sereglei András, dramaturg: Sebők Borbála, produkciós vezető: Sztripszky Hanna, résztvevő-alkotók: Fullár Gyula, Gárdos Mari, Horváth László, Horváth Lászlóné, Jenes Eszter, Kabai Erzsébet, Kaposvári Mari, Kiss Károly, Konkoly Thege Marianne, Kovács Zoltánné, Ladányi Zsóka, Radvánszki Katalin, Still Tamásné, Terék Kati, Vaszilievits-S. Györgyné, Velancsics Gabriella

*Csalfa és vak, de mégis remény, például arra vonatkozóan, hogy az 1956-os Emlékbizottság olyan értelmes célokat is támogat, mint ez az előadás.

Facebook Comments