…az Alföldi rendezte előadásban az „ismeretlennek” arca, személyes története lesz (még ha ez a történet paradox módon az identitásvesztés lehetőségének univerzális fabulájáról szól is), Vajdai előadásában a színre vitt „másik” tökéletesen hiányzik, és éppen hiánya által van jelen, a társadalmi előítéletek és a különféle érzelmi projekciók képzik meg őt.

A kőszínházi szférában viszonylag kevés előadás tematizálja a menekültkérdést, és ehhez kapcsolódva az idegenség, másság, hazátlanság jelenségét. Az elmúlt hónapokban a Radnóti Színház és a Katona József Színház tűzött műsorára a menekültkérdésre reflektáló előadásokat, s bár ez hosszú reakcióidőt mutat a főként független szférában született hasonló témájú produkciókhoz képest, az mindenképp pozitívum, hogy a két intézmény nem elégedett meg azzal, hogy a valóságunkat alapjaiban meghatározó eseményeket csupán futó kiszólásokkal kommentálja.

A Radnóti és a Katona két előadása mind műfajilag, mind színházi megformáltság szempontjából igencsak eltér egymástól. A Futótűz egy líraisággal átszőtt, megrázóan tragikus történetet visz színre, a Nem vagyunk mi barbárok! egy hétköznapi házaspár életének szürreális horrorkomédiáját. Ám közös kérdés, hogy aki egyik és másik történet középpontjában áll, miként jelenik meg: az Alföldi rendezte előadásban az „ismeretlennek” arca, személyes története lesz (még ha ez a történet paradox módon az identitásvesztés lehetőségének univerzális fabulájáról szól is), Vajdai előadásában a színre vitt „másik” tökéletesen hiányzik, és éppen hiánya által van jelen, a társadalmi előítéletek és a különféle érzelmi projekciók képzik meg őt.

Kováts Adél és Csomós Mari (Radnóti Színház – Futótűz). Fotó: Dömölky Dániel

Az incesztus gyakori motívuma a kibillent világállapotról szóló alkotásoknak – Igor Stiks a szarajevói ostromról szóló regénye, az Illés próféta széke is erre épül –, hiszen a származás önmagába fordulása épp a követhető időrendiséget szünteti meg, és ezzel együtt a narratívaképzés, a személyes és közösségi történet megalkotásának lehetőségét függeszti fel. Wajdi Mouawad libanoni származású kanadai drámaíró szövege is ezt teszi megrázó női Oidipusz-átiratában: a libanoni polgárháború elől Nyugatra menekült anya, Nawal testamentuma miatt indul útnak az ikerpár, hogy felkutassák a múltat, és ezzel együtt saját eredetük traumatikus történetét. Alföldi rendezésében a nyomozás állomásait követhetjük, amely az ügyvédi irodából indul, majd visszavezet az arab országba, filmszerű snittekkel, éles váltásokkal helyezve egymás mellé, illetve áttetszően egymásra a különböző idősíkokat. Menczel Róbert díszlete szűkülő perspektívában, lépcsőzetesen emelkedik fölénk, központjában pedig egy deszkákkal határolt, fehér homokkal felszórt – sírra, küzdőtérre, sivatagra egyaránt asszociáló – játéktér áll, amely szemmagasság szerint mintha a föld szintje alatt lenne megnyitva felénk. A látvány – Nagy Fruzsina jelmezeihez hasonlóan – inkább finom kontúrok, érzetek révén teremti meg a nyugati és az arab világ közegét, ahogyan az előadás egészének sem célja részletezni az események pontos történeti hátterét, a másodgenerációs bevándorlók nyugati életkörülményeit, illetve a háborús felfordulást; a női érvényesülés lehetőségét a patriarchális kultúra és a szegénység szorításában a töredékesen felvillanó jelenetek érzékeltetik. Az alkotói intenció a bárhol-bármikor általános kontextusával inkább a történet általános emberi érvényességét célozza. S míg a Radnóti Színház előadása a kivetettség emberi tragédiáját érzékenyen jeleníti meg, Kováts Adél alakítása révén lenyűgöző színészi tehetséggel, Alföldi rendezését sok megoldatlanság jellemzi, amelyek Mouawad költői dramaturgiájától-színházi retorikájától nem elválaszthatóak.

Az egyik a tragédia-parafrázist érinti: az előadásban a Martinovics Dorina és Olasz Renátó testvérpár nyomozása vázlatosan keretezi az anya flashbackszerűen megjelenített múltját, és (jóllehet Kováts Adél túllépve a karakterformálás szokványos színészi munkáján minden megjelenésével valóban egy egész világot tár elénk) ezzel épp a maguk után való kutatást fosztja meg a jelen idejűség és folyamatszerűség emberi tétjétől, informatív mozzanatokká konvertálva a megértés, elutasítás, elfogadás, szembesülés megannyi ambivalens állapotát. A megmutatással együtt a múlt megismerhetőségének problémája is jócskán leegyszerűsödik: a néhány dramaturgiailag kiemelt félreértésen túl (amelyeket rendre tisztáz a történet, mint az éneklő asszony beazonosítása) szinte zökkenőmentes út vezet a nagy kép összerakásáig, amelyben szintén túl kerekké formálódik a felismerés pillanata. (Denis Villeneuve filmadaptációja például ezeket a klappolásokat csúsztatja el egymástól – annak mentén dolgozva, hogy a megértés nem feltétlenül esik egybe a megértést jelző dramaturgiai fordulattal, sőt többnyire megelőzi vagy lekési azt; a filmben a testvérpár a levél átadása előtt, még csak nem is egyszerre jön rá, hogy valójában ki a címzett, kik ők maguk. És ehhez hasonlóan ott az anya elhallgatása sem egy érzelmi döntés, hanem legalább annyira a lelki és fizikai összeomlás akaratlan eredménye.) Mouawad lírai nyelvének patetikusságától Alföldi rendezése jó érzékkel, szellemesen igyekszik eltartani magát: az anyát ápoló nővér (Sodró Eliza) például groteszk figuraként az anya hallgatását rögzítő kazettákkal tömött IKEA-szatyrot ad a lánynak, amelyet Martinovics alig bír felemelni. Vicces, mégsem bántó a temetés rituáléjához vizet hozó férfiak unott körülményessége, és jólesően emberi, ahogy László Zsolt lelkesen zavart ügyvédként téblábol (bár egy idő után egysíkúvá válik, és nem visz beljebb a karakterben). Ellenpontként mindezek azonban nem oldják meg a dramaturgiai építkezés problémáit, amely matematikai pontossággal bánik a hatáskeltéssel, és amelyben a legbosszantóbb – és épp ez a pátosz hamissága –, hogy tökéletesen működik, akár a hollywoodi filmeké: a néző nem akkor sírja el magát, amikor megérett benne a sírás, hanem az ezt kicentiző fordulatoknál (mint a levél átadásának/felolvasásának jelenete, amely egy képbe rendezi a szereplőket). Elgondolkodtató ellentmondás azonban – az előadás mély hozadéka –, hogy Alföldi rendezése a testvérpár szélre szorításával és az anya történetének láthatóvá tételével mégis átélhetővé teszi a számkivetettek mindannyiunkra vonatkoztatható sorsát.

Pálos Hanna, Dankó István és Rajkai Zoltán (Katona József Színház – Nem vagyunk mi barbárok). Fotó: Horváth Judit

Philip Löhle drámáját Peer Krisztián magyar viszonyokra írta át, így aztán a Vajdai Vilmos rendezte előadás, a benne felbukkanó, egymást látogató házaspár és dialógusuk szőröstül-bőröstül, mentálisan és verbálisan is leképezik a honi középosztály állapotát. Mintha a (fél)nyilvánosságban a menekültkérdés, és úgy általában a mindenféle másság és kirekesztettség kapcsán elhangzó összes típusmondatot és érveléskészletet magába szippantotta volna a szöveg, hogy ebből állítsa színpadra mindazt a szűklátókörűséget, frusztrációt, félelmet, féltudást, felületes humanizmust – és az ezek alapján szilárdan álló rasszizmust –, amely a négy karakterből hibátlanul sugárzik felénk. Ebben a képben természetesen mi magunk is benne vagyunk, a mi mondatainkat, képmutatásainkat, adott esetben tanult tehetetlenségünket is keretezi, visszhangozza Vajdai rendezése, hiába az elrajzolt figurák. Mert bár az egy-egy gesztussal, tikkel jellemzett karakterek közt folyik a házastársi meccs, valamint az ideológiai és női-férfi cicaharc, az idióta ismétlések dramaturgiája a közhelyek végtelen árnyalatait képes tükrözni. (Dankó István előadásvégi, kisebb infarktusba futó monológja arról, hogy miért rohadjon meg mindenki „más”, a közvélemény nettó, tömör összefoglalása: „Hát mi vagyok én, Jézus Krisztus, bazmeg? Kurvára nem vagyok Jézus Krisztus, és nem én tartozom, hanem nekem tartoznak, mert én tartok el itt mindenkit, ha akarom, ha nem. Én tartom el a politikust is, meg a hajléktalant is, a tanárt is, meg az orvost, a cigányt, a zsidót, a négert, a kínait. Mert dolgozni, azt bazmeg egyik sem akar. Mit gondolsz, kié ez az ország, hogy csak úgy idejössz és teleszülöd?”) És mert az előadás, cselekményre váltva a menekültellenes alapkártyát – l. aki segíteni akar, fogadja be őket a saját házába –, leginkább azzal a kulturális helyzettel szembesít, hogy társadalmi és egyéni szinten sincsenek megfelelő mintáink a segítésre.

Vajdai rendezését a színészi játék, a karakteralakítás magánszámokba futó élvezete tartja (hosszan) a magasban. Pálos Hanna Lindája plasztikázott-kozmetikázott szépségként száll szembe az őt zsigerből lenéző Barbarával, aki Fullajtár alakításában egy kissé sznob és depresszív vegán szakács, és környezeténél jóval kifinomultabbnak, emberségesebbnek és okosabbnak tartja magát. Dankó István techbuzi Mariójának személyiségét a szexuális élet hiánya és a plazmatévé iránti vallásos áhítat szövi nem túl bonyolult mátrixba. Rajkai Zoltán Leventéje, Linda párja, pedig folyton a lazaságával tüntet, sebtében összeguglizott tudását inkoherens példázatokká fordítja. A fád Barbara akkor kap életre, amikor születésnapján – mintegy váratlan ajándékként – becsönget hozzájuk egy menekült. Akit a nő unszolására befogadnak, és akiről semmi közelebbit nem tudunk meg, nyilván meg sem jelenik a színpadon, mégis végzetes irányba tolja a történetet. A Katona előadásának humora voltaképp abból származik, hogy ez az abszurd helyzet minden tekintetben a valóságot mintázza, ami a magyarországi menekültellenes retorikát és a menekültek hiányát illeti. De jól működik ez a humor igazi menekültek nélkül, épp csak alanyt kell cserélni.

Ha kicsit másként tekintünk Vajdai előadására és Alföldi rendezésére, előadásaik minden méltó, emberileg és művészileg értékes vállalása mellett persze az is feltűnik, hogy hazátlanokként a hazában, örök másodrangú állampolgárokként azok a „másikok” sincsenek igazán jelen – sem általában a (fővárosi) nézőtereken, sem a színházak által alkotóként-befogadóként megszólítva –, akikre ez a retorika szintúgy vonatkozna: romák, hajléktalanok, szegények. A tőlünk nem is olyan távoli, mégis roppant messze lévő periféria széle-hossza.

Mi? Wajdi Mouawad: Futótűz
Hol? Radnóti Színház, Budapest
Kik? Főbb szerepekben: Kováts Adél, László Zsolt, Martinovics Dorina, Olasz Renátó e.h., Lovas Rozi / Fordította: Molnár Zsófia / Dramaturg: Kelemen Kristóf / Jelmez: Nagy Fruzsina / Díszlet: Menczel Róbert / Rendező: Alföldi Róbert

Mi? Philip Löhle: Nem vagyunk mi barbárok!
Hol? Katona József Színház, Sufni
Kik? Fullajtár Andrea, Dankó István, Pálos Hanna, Rajkai Zoltán / Fordította: Kerényi Gábor / Átdolgozta: Peer Krisztián / Dramaturg: Török Tamara / Dalszöveg: Máthé Zsolt / Díszlet, jelmez: Juhász Nóra / Rendező: Vajdai Vilmos

Facebook Comments