A színpad közepén félig elsüllyedt, hatalmas Shakespeare-fej. Ki- és bejáratként hasznosított, hosszúkás szájnyílása a görög komikus maszkokat juttatja eszembe, aztán éjfél körül hitetlenkedve méregetem: a bárd mintha rémült sikolyra nyitná a száját.

Bármennyire is szeretné az olvasó, nem fogok olyanokat írni, hogy Shakespeare forog a sírjában, mert ez egyrészt hülyeség, ha valakivel, hát vele aztán az égvilágon tényleg mindent meg lehet és meg is kell csinálni színpadon, másrészt meg szó sincs olyan felforgatóan botrányos értelmezésről Béres Attilának a szegedi Dóm téren három ízben teltházzal előadott Vízkereszt-bemutatóján, amitől ilyen kijelentésekre kellene ragadtatnia magát bárkinek is. A fő bajom, hogy Béres meg pompásan összeválogatott alkalmi csapata hozott is ajándékot meg nem is Szegedre: az elfogadhatóan, ám különösebb invenció nélkül abszolvált első rész után a második felvonás alatt kínos mélypontok sorát éltem át.

Fotók: Dusha Béla

A Dóm térnek nem csak klimatikus viszonyait tekintve van speciális mikroklímája: az itt dolgozó rendezőnek és színészeknek alaposan tisztában kell lennie a mit és hogyan kérdéseivel. Ez a mostani malőr különösen azért bosszantó, mert itt nem az történt, mint Bocsárdi László idei évadnyitó Toscája esetében, ahol a rendező egyszerűen nem vette észre, hogy ezer négyzetméteres színpadon kell dolgoznia. Béres és kreatív csapata nagyon is tisztában volt vele, mire vállalkozott, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy élvezetes, fogyasztható, sőt emlékezetes végeredménnyel záruljon az egynyári kaland. A hozzávalók megvoltak: igazi sztárszereposztás, a grandiózus tér adottságait jól ismerő alkotók, bónuszként pedig az itt először fellépő Szakértők zenekar Kovács Márton zeneszerzői és udvarmesteri irányításával, szóval ebből a történetből látszólag csak jól lehetett kijönni.

És persze adott volt egy (látszólag) idevaló darab. A Dóm tér mostohagyermeke a prózai műfaj, ami évtizedes száműzetése után két éve a váratlanul nagy sikert aratott, általam fenntartásokkal fogadott Tévedések vígjátékával tért vissza a repertoárra. Attól tartok, Shakespeare darabjai közül viszonylag kevés viseli jól azt, hogy az utolsó ajtónállót is mikroportozni kell, és a nézőtér első sorából sem lehet látni arcokat, érzelmeket, legfeljebb méteres gesztusokat. A matematikai alapon megszervezett korai káoszdarab, a Tévedések vígjátéka kétségkívül elbírja az itteni körülményeket, azonban az illúzió és valóság, összetévesztés és elveszettség, a fősodortól eltérő szexualitás aspektusait a végsőkig hajtó Vízkereszt alapvetően jóval intimebb hangszerelést kíván.

Pedig az indítás ígéretes, de legalábbis meglepő a magát deklaráltan szórakoztató népszínháznak nevező, ergo sosem politizáló Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán. A hajótörött, egymástól elszakadó ikreket egyértelműen a most éppen láthatatlan, de azért zajló menekültválság kontextusába helyezi a rendező: a híradásokból ismerős felkavaró képsorok szó szerint megelevenednek a csuromvizesen a parti fövenyre kimászó családokat nézve. Attól tartok, Illíriát nem sorolnák a nemzetközi szervezetek a biztonságos országok közé, a parton cirkáló, állig felfegyverzett osztagok nem csinálnak sok kedvet a szárazföld felfedezéséhez. Aki átjut az első akadályon, az aztán egy másképp tudathasadt világban találja magát.

Ez utóbbit Horesnyi Balázs elsőre látványos, valójában kissé szedett-vedett díszlete is jól mutatja. A középső blokkot uraló, emelvényként szolgáló, Shakespeare-fej alakú homokvár lesz a Szakértők (egyik felének) otthona, lent a homokban a rendezői balon a gyászba menekült Olivia fekete birodalma, jobbról az érte epedő, fehér ülőgarnitúrával és fehérruhás zenészekkel körbevett Orsino udvara. Papp Janó eklektikusan kortalan ruhatára leginkább a tengerparti casual jegyében fogant. A látványvilág plasztikus segítséget ad az értelmezéshez: a gyászoló Olivia, a szerelmes Orsino, illetve a kettejük közé ragadt, ide-oda csapódó bohókás csapat (a mindig hálás Böföghy-Fonnyadi szál) adja a fő erővonalakat.

A Vízkereszt szereplői előadáshosszat hiába vágyakoznak az elérhetetlen után, különösebb motiváció nélkül nem viszonozzák egymás kínálkozó szerelmét, bánatba és/vagy hazugságokba menekülnek ahelyett, hogy egyszer végre őszintén beszélnének egymással. Szóval itt is felfordult a világ, az általa kedvelt karneváli hangulatot azonban Shakespeare ezúttal egy világmagyarázó elvvel, a melankóliával fűszerezi. (Amit itt a három helyszínhez kapcsolódó legalább háromféle zenei világ is pontosan aláhúz.) Az elkeveredett személyazonosságok, a csaló és csalódott szerelmesek rövid és hosszú távú relációi ettől aztán kapnak egy finom, pasztell árnyalatot; valami olyasmit, aminek a Dóm tér arányai soha nem kedveztek és nem is fognak kedvezni.

A szöveg nyomokban tartalmazza Nádasdy Ádám fordítását: Ari-Nagy Barbara dramaturg harsányabbra-közönségesebbre hangolta a szöveget, amibe sajnálatos módon csúszott be jó néhány, próbákon még elfogadható, élesben azonban már ciki fordulat (most itt csak Bodrogi Gyula fekvőrendőrös „poénját” kérem ki magamnak, de akadt még jócskán ott, ahol ez termett). Óvatosságra valló, mégis érthető döntés a buffó szál felerősítése: a Malvoliót megleckéztetni akaró, Mária és Böföghy Tóbi vezette népes csapat nemlétező sztorija lényegesebb lesz a tulajdonképpeni főszereplőkénél. A vásárias, közönséges komédia csúcsra jár Elek Ferenc (Böföghy) vezénylete alatt, de a hangoskodásban fontos szerep jut Hernádi Juditnak (Mária) és a most is remekül szekundáló, rezonőrként is működő Zayzon Zsoltnak (Fonnyadi Ábris), kevésbé fontos Bodrogi Gyulának (Fábián). A leginkább várt karakter persze Alföldi Róbert pojáca Malvoliója, ez a kényeskedő, nem rafinált, hanem amilyen buta, olyan rosszindulatú házmester, a legizgalmasabb meg Szikszai Rémusznak az ellenséges főúri udvarok között segway-jel ide-oda suhanó, mindent és mindenkit szemmel tartó Festéje.

A dráma tulajdonképpeni főszereplői azonban a már említett okokból eleve hátrányból indulnak. Félreértés ne essen: a színpadon minden lebonyolódik, aminek le kell, (majdnem) mindenki rátalál a párjára, szóval működik a papírforma. Talán túlságosan is, hiszen a szövegek elhangzanak (hogy a nyáréjszaka elbóbiskáló nézők is követni tudják, ki kicsoda, némelyik mondat többször is, szájbarágósan, a közönség felé kifordulva), de valódi, hiteles helyzetek alig teremtődnek. A rá- és felismerések folyamat jellegét szinte senki sem képes érzékeltetni, helyette mechanikusan, mintegy bemondásra születnek vagy halnak el vonzalmak és vágyak. Van azért kivétel: Görög László szakállas Orsinója tépelődő, introvertált férfi, aki az ifjú Cesarióban talán saját meg nem született gyermekét fedezi fel. A halhatatlan slágerbe foglalt, amúgy kizárólag önmagával elfoglalt Olivia (Pálmai Anna) azonban már varázsütésre szeret bele Cesario/Violába, anélkül, hogy tudnánk, mit vett észre ebben a fiúban. Cesario/Viola Tenki Dalma jórészt egy hangon fogalmazott, erőből és görcsös akarásból szőtt alakításában beszélő játékszer lesz kettejük között. Testvére, Sebastian (Bodoky Márk) és az érte nyíltan epedő Antonio (Gáspárik Attila) története súlytalan epizód marad az amúgy sem túl komoly egészen belül.

Lehet, hogy éppen ez a kulcs: talán nekem sem szabadna túlságosan komolyan venni a színház ígéretét, amikor a Dóm térre megyek? Elképzelhető, mindenesetre már tudható, hogy 2018-ra felkészül Rómeó és Júlia. Egy esélyt ők is megérdemelnek.

Hol? Szegedi Szabadtéri Játékok
Mi? William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok. Fordította Nádasdy Ádám
Kik? Szereplők: Görög László, Simon Zoltán, Szőcs Artur, Tenki Dalma, Bodoki Márk, Gáspárik Attila, Jakab Tamás, Pálmai Anna, Hernádi Judit, Elek Ferenc, Zayzon Zsolt, Alföldi Róbert, Szikszai Rémusz, Bodrogi Gyula, Rácz Tibor, Szívós László, Barnák László.
Közreműködik: a Szakértők zenekar (népszámosak, helyi vállalkozás avagy ki vagyok én?) tagjai: Bárány Tamás, Csíkvár Gábor, Horváth Ferenc, Kápolnás Attila, Kovács Márton, Gyulai Csaba, Zságer-Varga Ákos. Csellisták: Andrejcsik Kézia, Németh Henrietta, Ondrik Zsuzsanna, Pesti Ágota továbbá a Szegedi Szabadtéri Játékok statisztái.
Ügyelők: Röthler Balázs, Bacsa Erika, Kertész Zsolt. Súgó: Sütő Anikó. Rendezőasszisztens: Kovács Krisztián. Szcenikus: Tóth Kázmér. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Zeneszerző: Kovács Márton. Díszlettervező: Horesnyi Balázs. Jelmeztervező: Papp Janó. Rendező: Béres Attila

 

Facebook Comments