Napról napra

Gyerekes tulajdonság, de mit tegyek: a lelkem mélyén sosem tudtam igazán kibékülni a közönség szóval (hát még ha párosult hozzá a nagyérdemű kifejezés). Bár használom a szót – ilyen a nyelv, erre való, ilyen a világ, ettől jó –, mindig éreztem benne valamiféle mellékízt, amely nem is annyira a művészeti tapasztalatról, mint inkább a fogyasztói […]

Azon kapom magam, hogy hetek múlva is eszembe jut egy-egy villanás Gál Tamás játékából: Mefisztót alakította a komáromi Jókai Színház előadásában, Béres Attila rendezésében. Mert valahogy más volt, mint a már látott Mefisztók, és más, mint a kézenfekvő ábrázolás.

Az újbóli virágkorát élő most 200 éves Miskolci Nemzeti Színház nem véletlenül választotta ünnepi évadának egyik bemutatójául Kálmán Imre híres művét. A két librettista közül, akik a sztori ötletével 1914 tavaszán megkeresték a zeneszerzőt, Jenbach Béla tudniillik miskolci születésű volt, sőt eredetileg az egy trónörökös és egy sanzonett szerelmét bemutatni kívánó operett cselekménye is Miskolcon […]

Lehet igazolást adni a rendezői koncepcióra – hírnév, celeblét, bulvársajtó kulcsszavak emlegetésével –, de azt nem hihetjük egy percig sem, hogy a Chicago alaphelyzete és alapérzete megfeleltethető a miénknek.

Ha a színházak repertoárját megnézzük (elég felületesen, nem kell mélyfúrást végezni), úgy tűnik, Shakespeare, Szophoklész, Molière, Csehov, Ödön von Horváth még mindig a kortársaink. Velük, általuk, mögéjük bújva fogalmazzák meg a rendezők életkoruktól függetlenül azt, amit a világról gondolnak. A klasszikus szöveg biztonságot ad nekik vagy a direktoroknak a pénztárnál, esetleg pajzsként működik a nézővel […]

Olyan érzésünk van, mintha egy készülő sikerdarab egyik utolsó próbáján lennénk. Abban a fázisban, amikor már mindenki mindent tud, csak még nem sikerült megtalálni az egészben a lényeget.

Hiszen mi lehetne ma Magyarországon húsbavágóbb, mint azonos nézetek híján a barátságok szétesése, vagy a régi, jól beágyazottnak gondolt kapcsolatokban a lassan mindent felőrlő hazugság kérdése?

A rendező és a koreográfus jól érzékelhetően harmonikus együttműködésének köszönhetően a drámai réteg és a zenés-szórakoztató vonulat jelenetről jelenetre egymást erősíti.

Merthogy Béresék addig-addig csempészik vissza a Liliomot a Carouselbe, amíg az már-már megszűnik autonóm műnek lenni. Ha elvonatkoztatunk helyszínektől, határozottan az az érzésünk támad, hogy nem egy amerikai musicalt látunk, hanem a Liliom Babarczy-változatát, megzenésített formában.

Mit reprezentál? Minek a letéteményese? Több feladatot és terhet jelent-e? Hogyan kapcsolódnak benne össze politikai, kulturális, társadalmi és morális funkciók? Vannak-e repertoárjának kötelező darabjai? Ahány nemzeti, annyiféle színház? Mást jelent-e Magyarországon és külföldön? Mást jelent-e más-más magyar városban? Változik-e a repertoár és a közönségigény attól függően, hogy a nemzeti színház Budapesten, Győrben, Debrecenben, Miskolcon, Pécsett […]

A színpad közepén félig elsüllyedt, hatalmas Shakespeare-fej. Ki- és bejáratként hasznosított, hosszúkás szájnyílása a görög komikus maszkokat juttatja eszembe, aztán éjfél körül hitetlenkedve méregetem: a bárd mintha rémült sikolyra nyitná a száját.

…bár a szerző ragaszkodik az alapvető tényekhez mind a főbb szereplőket, mind az eseményeket illetően, nem történelmi drámáról, hanem panoptikumról – paródiáról és pamfletről – van szó.