…mintha megértenénk valami mély, szavakban ki sem fejezhető bölcsességet az emberségünkről és önmagunkról, ámde hosszasan meditálni nincs idő, sebesen pörögnek az események a színpadon.

A másodperc törtrésze alatt az egyik szerepből ki, a másikba be, majd pár perc játék után újabb szerepcsere – számomra ez volt az igazi „bebújós” Pass Andrea Staféta-díjas előadásában. Noha a drámai konfliktust egy gyerekszáj, szójáték, avagy félrehallás (hogy mi is az a bebújós?) indítja el, a következmények súlyosabbak, mint azt előre láthatnánk, és mivel a drámában kisgyerek szereplők is vannak, a tét és a felelősség is ólmosabb.

Egy apuka elmeséli a szülői esten, hogy a nagycsoportosok „bedugósat” játszanak, amire persze a többi szülő rápörög, a legrosszabbat feltételezve. De ugyan mi lehet rossz egy gyerekjátékban? Máris nehéz helyzetbe kerülünk nézőként, de képzeletben szülőként is. Még ha racionálisan tudjuk is, hogy 6-7 éves korban a nyiladozó szexuális érdeklődés teljesen természetes, aggódó szülőként nem lehet nem gondolni arra, hogy mi van, ha nem is olyan ártatlan a játék, és már a kiskorú pszichoszexuális fejlődésére is káros lehet, netán a későbbi életére kiható traumát okozhat, de árnyalhatják a helyzetértékelésünket a saját szexuális tabuink is, ha vannak. Nagy szerencse, ha akad egy megbízható és tündéri óvónő, Szandra néni (Réti Adrienn), aki megnyugtatja a szülőket, és megígéri nekik, hogy kideríti, miről van szó, és majd kezeli a helyzetet, ha szükséges.

Petrik Andrea és Schruff Milán. Fotó: Dömölky Dániel

Épp hogy fellélegeznénk, máris baljós, enyhe szorongást ébresztő búra ereszkedik Balázs Juli egyszerre modern, a végtelenségig variálható és nosztalgikus retró bájt sugárzó, pipacspiros és babakék óvodai díszletére. Pass pedig hitchcocki szigorral tartja és növeli a feszültséget az utolsó percekig, amihez leghatékonyabb eszköze a már említett váltás, és az ennek különféle variációiból felépített lendületes dramaturgia.

Színészei ugyanis egyszerre játsszák a felnőttet és annak gyermekét, folyton cserélgetve a szerepeket. Néhol kontrasztos átváltozásokkal, mintha Dr. Jekyllt és Mr. Hyde-ot látnánk – amiben Pető Kata egy-egy cipzárral teljesen átalakítható, ötletes jelmezei is segítenek –, máskor olyan finom áttűnésekkel, mint egy ércesebb hangsúllyal kezdett mondat, vagy a felnőttes szembenézésről a gyermeki alulról felfelé nézésre váltás.

Míg a markánsabb szerepugrásoknál a cselekmény mozdul előre, a finom átmeneteknél az író-rendező azzal is játszik, hogy egymásba tükrözi a felnőtt és a gyermeki ént. Több ez, mint hogy egyszerűen rámutatna, mennyi mindent hozunk a szüleinktől, beleértve a személyiségvonásokat, tudatos és tudattalan mintákat. Teljesen feloldja a határt a két lény között, időben, térben és anyagban is egylényegűvé teszi őket, ezáltal eljut egy olyan emberi esszenciához, amely túlmutat egyénen és dialektikán. Ezekben a pillanatokban mintha megértenénk valami mély, szavakban ki sem fejezhető bölcsességet az emberségünkről és önmagunkról, ámde hosszasan meditálni nincs idő, sebesen pörögnek az események a színpadon.

Minden egyes váltásban hatalmas a potenciál, amit a színészek ki is játszanak, a helyzetkomikumtól a szívbemaró tragikus fordulatokig árnyalva a hatást, és egyre inkább úgy érezzük, itt bármi megtörténhet. Tudatosan felfüggesztik a játékszabályokat, minden integritás megbomlani látszik (ironikus módon, míg ők folyamatosan váltanak a személyiségek közt, épp az empátia, a másik helyzetébe belehelyezkedés képessége hiányzik belőlük). Mintha viharban sodródnánk, a kontúrok elmosódnak, az érzékelésünk fogódzót keresve kiélesedik, az ösztönök felbuzognak, és ebben a módosult tudatállapotban könnyebben azonosulunk a szereplőkkel. Fűt a kicsinyünket védelmező indulat, és óriássá növünk, félelmetes árnyékkal, vagy olyan icipicire zsugorodunk a játékszobában, hogy akár egy kisszekrény mögé is elbújhatnánk. Néha valóban jobb lenne elrejtőzni, ahogy a gyerekek is teszik a játékban, mert a takaró alá bekuckózva semmi rossz nem érhet utol, sem a betörők, sem a krokodilok, sem a felnőttek sokszor ijesztő, zűrös és zajos világa.

Az óvónőnek nincs egyszerű dolga, hogy kiderítse, mi folyik a sötétben sugdolózva., Önmaga és a szülők megnyugtatása érdekében belekapaszkodna minden egyszerű magyarázatba, csakhogy minden túl gyorsan lelepleződik, a helyzet egyre kényelmetlenebbé válik. Azt csak mi, nézők tudjuk, hogy valójában a felnőttek bonyolítják túl – legalább is ezt hisszük, míg mállani nem kezd a szívélyesség és a kulturáltság máza, és visszaszívhatatlan vádak és sértések hangzanak el. Az anya- és apaoroszlánok torokra menő összecsapását már nem lehet megúszni járulékos áldozatok nélkül, mindez persze elsőként a gyerekeken és a két oldal közt villámhárítóként álló óvónőn csapódik le.

Nehéz eldönteni, vajon a felnőttek játsszák-e ugyanazt nagyban, amit a gyerekek kicsiben, vagy fordítva, de valószínűleg kétirányú a kölcsönhatás. Ugyanúgy megbélyegzik és kiközösítik Pannit (Petrik Andrea), aki fura kislány, mert szeret egyedül játszani, és élénk fantáziájával olyan hajmeresztő meséket talál ki, mint egy kiskorú Tim Burton, akárcsak az édesanyját, Esztert, aki egyedülálló anyuka, folyton késik, és különös a munkája, már ha az éneklést lehet egyáltalán annak nevezni. A tetejébe még buja, füstös hangon duruzsol (a nyitójelenetben egyszerre érzéki és zavarba ejtő, ahogy izzó vörös fényben állva énekel egy gyermekdalt, mintha David Lynch álmodta volna oda), és mindenféle férfiakkal van viszonya, bár a többes szám csak feltételezés.

Könnyű lenne mindezeket mondvacsinált indokként, iróniával lesöpörni, de nem ebben a helyzetben. Nemcsak arról van szó, hogy a feleségek nem „bariznak” egyedülálló anyákkal, mert azok „ellophatják” a férjüket, és különben is, a „házas” magasabb társadalmi státusz, mint a szingli. Aki nem tudja magát megvédeni, és mások védelmére sem számíthat, örök számkivetett vagy legfeljebb megtűrt lesz a társadalomban. Potenciális áldozat, márpedig a ragadozók kiszúrják a sebesült vagy gyöngébb egyedeket, és a könnyű célpontra csapnak le, ahogy a természetfilmekben látjuk.

Míg Olivér (Schruff Milán) úgy ugrándozik, mintha egy kis dinó lenne, az apja igazi Tyrannosaurus Rex. A kisfiú már épp olyan szociopátiás vonásokat mutat, mint sikeres vállalkozó apja, akitől az exneje úgy menekült el, hogy még a gyereket is hátrahagyta. Dénes képtelen egészséges érzelmi kapcsolatok kialakítására, a pénzével vásárol magának lájkolókat, ezért építtet csilivili játszóteret az ovi udvarára. Vonzódik Eszterhez, mégis ő hinti el a „bedugós” témát, feltehetőleg bosszúból, mert a nő visszautasította. Bori (Herczeg Adrienn) rideg és konzervatív anyja kicsinyített mása, csak még az álszent bájolgást és a sorozatgyilkos mosolyt nem sajátította el tőle. Talán csak Brúnó (Formán Bálint) és apukája nem ébreszt zsigeri ellenszenvet. Egy ideig még a békéltető szerepbe is beállnak, de amint forró lesz a helyzet, gyáván meghunyászkodnak a sarokban, bár inkább csak kivárnak – ha a többiek oroszlánok, akkor ők a hiénát kapnák totemállatnak.

Meggyőző Réti Adrienn is, aki az egyedüli „egyszemélyes” szerepet kapta. Óvónőként elszántan, de leginkább tehetetlenül birkózik a helyzettel. Talán csak az kevésbé motivált, miért dönt hirtelen úgy, hogy Eszter vigye el a gyerekét az oviból, mikor addig kiállt Panni mellett, és minden erejével kezelni próbálta a konfliktust. Bizonyára a szülői közösség nyomása hatott rá, vagy megrémült a helyzettől, amely már túlnőtt pedagógusi kompetenciáján, és talán még az állását is féltette. Mégis neki fájhatott a legjobban, mikor végül kiderült a teljes igazság, nem mintha hatalmában lett volna megakadályozni bármit. S valójában mindannyiuk közt ő a legmagányosabb, legkitaszítottabb, leglesajnáltabb, mert még gyereke sincs, hiába járt mindenféle kezelésekre. Az ő sorstragédiája a keserű széljegyzet a többrétegű, szuperkoncentrált társadalomrajzon, amelyet Pass Andrea egy miniatúraművész precizitásával megalkotott. Talán csak pici hiányérzetünk lehet, amiért az elején néhány referenciaponttal (például a WellHello vagy a gluténmentes paleo süti említésével) beágyazta a drámát a jelen kontextusába, de ezt később nem folytatta, így horgony nélkül úszkált tovább története a mától egyre távolabbi nyílt, absztraktabb vizekre.

Mi? Pass Andrea: Bebújós
Hol? Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
Kik? Petrik Andrea, Herczeg Adrienn, Schruff Milán, Formán Bálint, Réti Adrienn / Díszlet: Balázs Juli / Jelmez: Pető Kata / Fény: Bredán Máté, Lohár Antal / Zene: Keresztes Gábor / Rendező: Pass Andrea

Facebook Comments